Sohasem jártam a strandon.
Nem tolongtam a forgókapu előtt
frissen váltott jegyet lobogtatva,
nem rejtettem a tarisznyámat
pokrócra halmozott ruháink alá,
betonsáv nem égette a talpamat,
rajtkőről nem ugrottam fejest,
nem paskolta a vállam
hajló cső erős vízsugara,
nem szárítkoztam a fűtakarón,
nem kented be napolajjal a hátam,
hangyát nem tornáztattam
útjába helyezett söröskupakkal,
nem ültem félárnyékban cigarettázva,
nem szemléltem ámulattal
skandináv keresztrejtvényre simuló,
hófehér, kékeres kezed,
fürdőkabin oldalfalának dőlve
nem fogadtál magadba
odaadóan, mint Méhes Marietta,
nem adtam hírül a hangosbemondón:
több vagy nekem tízezernél –
pedig hányszor elhaladtunk arra,
s aztán hányszor én egyedül,
múlt idők hangulatán merengve,
fürödve a jóleső fájdalomban,
kerítés hálójával arcomon.
A képeslapot együtt vettük
hirtelen ötlet sugallatára
egyik napfényes parki sétánk során,
és az én szüleimnek küldtük el,
akár hosszú-hosszú nyaralásból,
még a szerelmünk hajnalán:
medence fürdőruhás emberekkel,
időüzenet és -utazás,
ahol sohasem jártam veled,
oldal-, fölülnézetből.
Nyitókép: Fortepan / Prohászka Imre
