Magyartanárunk, a francia szakot is végzett Cziráki László atya nagy tisztelője volt a francia költő-drámaírónak. Többször mesélt az író Notre-Dame-beli megtéréséről, és arról, hogy majdnem bencés szerzetes lett, de végül életét diplomataként szolgálta végig.

Claudel legjelentősebb művét, A selyemcipő című, először 1929-ben megjelent drámát

László atya „emberiségpoémaként” emlegette,

amely rokona a középkori misztériumjátékoknak, Dante Isteni színjátékának, Goethe Faustjának és Az ember tragédiájának. Néhány éve, könyvespolcomon olvasmányt keresve, véletlenül kezembe akadt a Szent István Társulat 1982-es kiadványa: Válogatás Paul Claudel műveiből. Elhatároztam, hogy kései vállalásként – László atya emlékének is adózva – elolvasom A selyemcipőt. A Semjén Gyula fordításában megjelent, terjedelmében is monumentális mű nem könnyű olvasmány. Az író halálának hetvenedik évfordulója alkalmából idézem fel olvasónaplóm részletét.

Az első világháború utáni években írt A selyemcipő hatalmas, szertelen szövegkatedrális, tele titkos zuggal.

Rejtélyes alcíme: „A legrosszabb nem mindig bizonyos”. Az első mottó: „Isten egyenesen ír görbe vonalakon. Portugál közmondás”. A másik: „Etiam peccata. Szent Ágoston”. Ez utóbbi Szent Pál Rómaiakhoz írt levélrészletének: „Az Istent szeretőknek minden a javukra válik” (Róm 8,28) ágostoni toldaléka: „Még a bűnök is…”

A szerző első mondatai: „A dráma színhelye az egész világ, különösen pedig Spanyolország a XVI. század végén, meg a XVII. elején. Országok és korok úgy sűrűsödnek itt össze, mint ahogy bizonyos tetszőleges távolságból több különálló hegyvonulat csak egy láthatárt alkot…”
Az első jelenet elején a Kikiáltó rendhagyó intelmekkel látja el a közönséget: „Figyeljetek jól oda, ne köhögjetek és próbáljátok kicsit meg is érteni. Amit nem fogtok megérteni, az ám a legszebb, ami a leghosszabb, az a legérdekesebb, és amit unalmasnak találtok, az a legmulatságosabb.” Már itt, a legelején érződik, hogy bár komoly dolgokról lesz szó, nem kell mindent teljesen komolyan venni.

Angolok által rommá lőtt, az Atlanti-óceánon hánykolódó spanyol hajó fedélzete a kezdő szín.

A szerteszét heverő apácatetemek között az egyetlen élőlény egy árbóchoz kötözött jezsuita, aki a halál torkában testvéréért, Rodrigóért (ő lesz a darab főhőse!) imádkozik, mert az elhagyta a jezsuita noviciátust: „De Uram, nem olyan könnyű megszökni Előled és ha nem a világosság által jut el Hozzád, hát menjen azáltal, ami csak homály, az egyenes helyett a ferde úton… (…) Kösd meg őt annak a másik lénynek súlya által, aki szépségével hívja a messzi űrön át!” Ettől kezdve tehát a főhőst, Don Rodrigo spanyol lovagot a „görbe úton” látjuk járni, egy eget-földet betöltő nagy szerelem által megkötözve.

Dona Prouheze, a női főszereplő helyezi a címben szereplő selyemcipőt a Szeplőtelen Szűz szobrának kezébe, amikor útra kel, hogy a tengerparton férjéhez csatlakozva együtt hajózzanak Spanyolország afrikai gyarmatára.

A helyzet többszörösen ellentmondásos:

az asszony már az induláskor elárulja férje által kijelölt kísérőjének, hogy meg akar szökni tőle, mert ellenállhatatlan vonzalmat érez az eszményi szerelmével, Don Rodrigóval való találkozásra. Egy fohász kíséretében teszi fél pár cipőjét Mária kezébe: „Ne engedd, hogy romlására legyek ennek a háznak, amelynek kapuját, fenséges Anyám, te őrized!” Megvallja Máriának, hogy mindent elkövet szerelme beteljesítéséért, „de mikor megpróbálok majd a bűn felé sietni, érezzem mindig, hogy egyik lábam sánta”.

Így indul a könyvdráma, amelynek színpadra állítása reménytelen vállalkozás – kipróbálták: szöveghű előadása mintegy tizenegy-tizenkét órát vesz igénybe. A bonyolult történet három síkon zajlik: a szerelmi dráma szintjén, a világpolitika különböző színterein és a misztikus, metafizikus univerzumban. Mindhárom szint tele van paradoxonnal, allegóriával, elragadtatással és iróniával.

A selyemcipő vezérmotívuma a két főszereplő végzetes nagy szerelme.

Nem is emberi szerelem ez: erotikával alig találkozunk benne, és már a kezdetekkor kiderül, hogy nem teljesülhet be. Valami szent enthuziazmusról van szó, a legnemesebb értékek és a földöntúli világ iránti elragadtatásról. Kozmikus méretére utal, hogy értelmezésébe az egyik jelenetben a Hold és többször az „Őrangyal” is bekapcsolódik. A szerelmesek fizikailag alig találkoznak, és amikor végül igen, Dona Prouheze számára ez végzetesnek bizonyul. Ő mondja ki ennek a kapcsolatnak a kvintesszenciáját: „Rodrigo az az örök kereszt, amelyre rá vagyok feszítve.”

Világpolitikai események közepette zajlik a két szerelmes története. Ezek azonban nem követik a történelmi időrendet, a XVI. és XVII. század fordulójának évtizedeiben pulzálnak. A helyszínek is ide-oda ugrálnak: hol Spanyolországban, hol az Újvilág különböző pontjain, hol a marokkói Mogadorban vagyunk; egyszer az Atlanti-óceánon, másszor a Földközi-tengeren hajózunk; de Rómában, Szicíliában, Prágában, Kelet-Ázsiában, sőt az űrben is megfordulunk. A mű éppúgy bebarangolja a világot, mint a diplomataként szolgáló Claudel.

Van valami barokkos a dráma szerkezetében és az előadásmódjában:

nem véletlenül, hiszen a barokk hőskorában játszódik. A visszatérő problematika a katolikus hit védelme egyrészt az iszlám ellen (a marokkói csatározások, Don Juan de Austria törökök ellen [Lepantóhoz!] készülődő hajóhada, Szent Jakab megidézése, stb.); másrészt a protestáns „eretnekekkel” szemben. A kétfajta küzdelmet a harmadik rész prágai nyitójelenetében párhuzamba is állítja a szerző: ahogy Martell Károly 732-ben a poitiers-i csatában megállította az arabokat, úgy állították meg a katolikus seregek 1620-ban Fehérhegynél a protestánsokat. De A selyemcipő csak stílusának egyik vonulatával idézi a nagy barokk hitvédő eposzok (Megszabadított Jeruzsálem, Cid) triumfalizmusát; számos ironikus, sőt szarkasztikus jelzést kapunk arról, hogy szerzőnk ugyan hívő, de nem fanatikus, és annak is tudatában van, hogy egy szekularizálódó korszak gyermeke. A fehérhegyi csata után a prágai Szent Miklós-templomban játszódó jelenetben a templom szentjei sorban színre lépnek, és egy-egy ünnepélyes monológ után elfoglalják helyüket a talpazatokon. Szent Bonifác (a szászok térítője) sejtelmes „feloldozást” ad Luthernek: „Krisztust a szászokhoz én vittem el és művem Luther fejezte be, miközben lerombolta azt. / Mert egy szentről sincs megírva, hogy szükséges volt az élete, de kellett, hogy legyen Luther. / Hisz másképp hogyan látták volna még tovább Krisztus alakját a ködben?”

Nagy hitvédelmi akcióként szerepel a negyedik rész elején – maróan gúnyos előadásban – a spanyolok Anglia elleni támadása.

A Spanyol Armada 1588-as szétszóratását a spanyol udvarban nagy győzelemként tárgyalják, és II. Fülöp hősünket, az akkor már megöregedett, és a japánok elleni hittérítő harcokban fél lábát elveszített Don Rodrigót akarja kinevezni Anglia kormányzójának.

Filozofikus és költőien emelkedett, sokszor szárnyaló a mű nyelvezete, időnként azonban meglepően köznapi, parodisztikus vagy groteszk. Általában ritmikus próza, olykor jambikus vers. Néha az az ember érzése, mintha bábszínházban lennénk, és a szerző szándékosan profanizálja a színen történteket, hogy ezáltal „elemelje”, jelképszerűvé tegye őket. Különösen a furcsa színpadi és zenei utasításokból, az ügyelői beavatkozásokból, deus ex machinákból ütközik ki a figyelmeztetés: vigyázat, ez csak játék! De ebben az elidegenítő mozzanatban mintha ott lenne a szerző sejtetése is: játék, de saját legbelső dilemmáimat rejtettem el benne. A „szent” és a „profán” libikókája rejtelmesen ide-oda billeg…

László atya eredetiben olvasta A selyemcipőt, és Don Rodrigo egy mondatát bízta ránk útravalóul:

„Ahol rend van, ott mennyország van.”

A most olvasott műben ez némileg másként hangzik: „Ahol rend uralkodik, ott van a paradicsom.” Ezt a mondatot, mint az egész művet, többféleképpen lehet értelmezni. László atya természetesen a belső rendre gondolt, nem az ötvenes évek minket körülvevő diktatúrájára.

Don Rodrigo is erre a belső rendre vágyott küzdelmes élete során,

de hiába volt az Újvilág alkirálya, hadak és flották vezére, túl sok hatalma volt ahhoz, hogy ezt elnyerhesse. Az utolsó jelenetben a kegyvesztett Rodrigót láncra verve, egy szerzetes és két katona társaságában hajó viszi Mallorca felé, hogy eladják rabszolgának. (A szerzői utasítás szerint a jelenetet „egészen zöld és savanyú fúvós hangszerek” hangja kíséri.) Rodrigo dicséri az éjszaka szépségét: „Sohasem láttam még ilyen csodálatosat. Mintha most látnám meg először az eget! Igen szép ez az éjszaka, hisz most ünneplem eljegyzésemet a szabadsággal!” A szerzetes figyelmezteti, hogy a szabadsággal való eljegyzését minden bizonnyal az égben fogja ünnepelni. Majd így folytatja: „Istent nem lehet elrabolni. Csak azt az embert tudták láncra verni, aki önben nyomorultul a dolgokhoz tapadt. A szolgai munkának vége van! Zsarnok tagjait bilincsbe verték és önnek már nincs más dolga többé, minthogy magába szívja Istent és megteljék vele.” A hajóhoz koldulónővérek csónakja csatlakozik, a nővérek ócska limlomot keresnek, hogy eladásukból a szegényeket segélyezzék. A szerzetes rábeszélésére elviszik Rodrigót is kolostorszolgának, de pénzt nem adnak érte. Rodrigo hálás nekik: „Isten arra teremtett, hogy az ő szegény szolgája legyek…”

A tengeren zajló nyitó- és zárójelenet üzenete – a dráma mottóinak jegyében – egymásra rímel: az üdvözüléshez vezető út nem egyenes, hanem bűneink és hányattatásaink görbületein át vezet. A görbületeket pedig két dolog egyenesítheti ki: az eszmények iránti vágy magas hőfoka, és az Isten irgalma. „Etiam peccata”: az Istent szeretőknek még a bűneik is javukra válnak, mert a megbocsátás során megtapasztalhatják Isten végtelen irgalmát…•

 

A nyitóképen: Paul Claudel. Forrás: Wikimedia Commons