Miskolc, 1944.
1.
A gyűlölet-ittas vezényszavakra
kitántorognak a sovány kabátok,
szoknyák, nadrágok és cipők. Az ázott
utcán mindent takar a köd, alatta
a leszaggatott vakolatú házak
az éhség és szomj közé préselődnek.
Beállítanak a sorba, előtted
feszes egyenruha. Szólni túl fáradt,
megüt és azon tűnődik, lőjön-e?
Ő sem tudja pontosan, miért gyűlöl.
Mindenségünk a túlélés ösztöne,
nincs más imádságunk. Arcunk színét kis
ráncok árkolják. Fájnak. Mélységüktől
megtorpan a rozsdás drótkerítés is.
2.
Ahogy érintjük egymást, csak mimézis,
nem több. Kényszerből osztozunk egy ágyon.
Hogy ne fázzak, tested hőjére vágyom,
de csak ösztönből ölelsz te is, én is.
Markoljuk egymást, akár az életet,
mikor egyesek emberekkel teli
vagonokról suttognak. Felejteni
kellene a gyerekkori énekek
dallamát, a birsalma ízét, szagát,
és a méhekben növekvő magzatot.
Az összetorlódott néma éjszakák
réseiben reszketünk minden zajra,
és bár sovány múltidők a nappalok,
az emlékezést az ösztön takarja.
3.
Létünket, a kabáton a csillagot,
mindent elhordunk, mint egy rongyos ruhát.
Pedig létünk csak adatok, brosúrák,
számok halmaza. Az utcán kint hagyott
szárítón a rongyok jelzik, éltek itt,
dolgoztak, ettek, ittak, elviselték
a népek rájuk aggatott szégyenét,
a véres gyalázkodások mérgeit.
A túlélni akarás tiszta ösztön,
a ragadozó állat is ezért öl.
Gyilkolni csak az ember tud a földön,
kit Isten megteremtett, és itt hagyott,
hogy dermedjenek meg gyilkos kezétől
a légzéssel fogyatkozó illatok.
4.
Vérszaggal takar be most a vétlen szél,
nincs is egyéb takaród ma éjszaka.
Nem tudtad régen, milyen a vér szaga,
hogy bűzlőbb, ocsmányabb a gyűlöletnél.
Most hányni tudnál, de inkább vizelni
próbálsz. Elcsendesül benned az angyal
idegösszeroppanásnyi malaszttal,
és marad az Isten mögötti semmi.
Csontos ujjaid, mint egy ócska bőrönd
elrongyolódott, megfakult sarkai.
A Gömöri-pályaudvar felől köd
burkolja be az Arany János utcát.
A sarkon túl lövéseket hallani,
ég és föld között félúton a hullák.
Nyitókép: Rónai Balázs Zoltán by Copilot
