A Rákosi–Kádár-rendszer levegőtlen börtönvilágával szemben a szabadság terét, az ötéves tervek ostoba kilátástalansága ellenében a pasaréti ferences templom a mennyei tágasságba, az értelmes, eleven Életbe nyíló perspektívát jelentette.

Eszembe jut a fejemben izzó dopaminvihar, melyben újra és újra elhittem, mindent látok, mindent értek, és mindenkinél jobb vagyok. És eszembe jut a depresszió, az önvád és az önutálat, mely a tizenkét utcás éjszakákat követte. Négy éve tiszta vagyok.

Rekordszámú könystanddal, kilencvenharmadik alkalommal várják a könyvek szerelmeseit az Ünnepi Könyvhétre a Vörösmarty téren és a Duna-korzón, valamint a vidéki nagyvárosokban. A budapesti szervezők idén több újdonságot is tartogatnak.

– És az úgy volt, hogy a magyarok meghallották, hogy van Magyarország, és mind odamentek, de kevesen máshol maradtak?

Ilyet is ritkán ír le az ember egy képzőművészről: megjelent a nagyregénye! A Művészetek Völgyében július 29-én találkozhatnak az érdeklődők a Tovariscsi, konyec! című rendszerváltó plakátjával világhírűvé vált grafikussal.

Csak meg kellene magunkban találnunk a lélek világokat átívelő közlekedőedényét, eszközeit. Vele fénysebességgel – nem, ez nevetségesen lassú –, léleksebességgel közlekedhetnénk a test, a matéria, a lélek és Isten között.

Bizonyos életkort meghaladva óhatatlanul is mérlegelni kezd az ember: vajon megéri-e heteken át bajlódni egy könyvvel, amelynek minden fejezete mintha más és más nyelven íródott volna, az egész mű pedig egy olyan napnak a krónikája, amikor nem történt semmi érdekes.

„A robbanás kakastaréja
Fukutoku-Okanoba eltakarja a napot,
anyja keservesen ordítja,
hogy a kapu egyik oszlopa most felé repül”

Mindjárt húsz éve (különben éppen ennyivel volt fiatalabb nálam), hogy egyikük a képembe nevetett, amikor bátorkodtam megkérdezni tőle, bizonyos-e abban, hogy éppen egy, a Népszabadságban cikkező volt ávós-ügynök magyarázata alapján kell értelmeznie a világot és jelenségeit.

Gárdonyi Géza világirodalmi kötődéseiről rendezett konferenciát az író halálának századik évfordulója alkalmából a Magyar Irodalomtörténeti Társaság. Megálmodója és fő szervezője az író dédunokája, Keller Péter volt.

Féja Géza irodalomtörténelmünk valamennyi kiemelkedő alakjáról alkotott portrét, de a kortársai sem maradtak ki az itt ajánlott kötetből, csakúgy, mint küldetéstudatos töprengései a magyarság sorskérdésein.

Az Országút magazin következő saját programja a Művészetek Völgyében: Könnytelen madonnák, avagy kiért ejt mégis könnycseppet Lőrincz P. Gabriella.

Szép novella arról, hogy nemcsak azért vagyunk, hogy éljünk: sorsunk van egymással. És ez a sors nem törvényszerűen ér véget az élettel együtt. Persze csak, ha képesek vagyunk átlényegülni, ha el tudjuk fogadni ezt.

Mi a különbség az internet és a való élet között? Leginkább az, hogy nemcsak leírod a szót, ha meg akarod ölelni a szeretteid, és tényleg kimész a rétre, ha pacsirtát akarsz látni. Erdélyben maradt nagyszülő és Ausztriában élő családja beszélget.

Mi számít jobban, a boldogság vagy a külvilág véleménye? A hűséget csak a másiktól várjuk el? Lőrincz György könyvében ehhez hasonló kérdésekre is választ kapunk.

Lövétei Lázár László: Feketemunka című kötete nem csupán egy korszaknak állít emléket, de azoknak is, akik benne éltek, szenvedtek, és talán már nincsenek is köztünk.

Nem minden magyar akart, tudott elmenekülni Kárpátaljáról. Sokuk helyzete igen rossz: itthoni szemmel döbbenetes a szegénység. Egyikük Valéria, a világtalan, idős hölgy, aki méltóságával és kitartásával akárkinek például szolgálhat. A szerző fotóival.

A Városliget és a Fasor közelségében, a Bajza utcában nőttem fel, ahol Sztálin elvtárs dicsőségére már troli suhant a villamos helyett. A Regnum-templom helyén Lenin-fiú lengette bronzba öntött vörös zászlaját, s Kodálytól az kaphatott autogramot, aki tudott szolmizálni.

Albániában az elmúlt harminc évben a falusi népesség túlnyomó többsége lakhelyet változtatott. A hegyi falvakból szinte mindenki elköltözött a városokba vagy külföldre.

A felhívás nincs ellenére a megszólítottnak. És az is meglátszott, hogy a hívók is sokan vannak: igen szép számú közönség előtt zajlott az idei Tavaszi Irodalmi Gála a Pesti Vigadó dísztermében.

„magamnak is csak akkor létezem,
ha megfigyelem, amint ezt vagy azt
teszek, ha véres cinkék énekelnek,
s hogy éppen mit gondolok”

Avignoni sárga és dobbanásvörös reggel, forró mediterrán tájak, keserédes emlékek, letaglózó felismerések, a mindenben ott lévő Isten és Nő, és a tenger – Viola Szandra új kötetében.

A mezei virágokban tündöklő százszorszép színek a fény igazi sebességét mérik, így ők tudják igazán, mi az idő. Az az idő, amit nem szabad megnevezni.