Hát lehet itt egyáltalán kivenni szabadságot, itt hagyni így ezt a kuplerájt? – Kiss Adag végigsimít izzadt homlokán, majd az íróasztalon tornyosuló aktahegyekre mutat: – Fut az összes ügy! Hogy volna képes bárki ezeket éppen ma itthagyni, még ha mától is lenne igazán szabin? Holnapi határidős az összes. Csak nézzétek végig.

Az ember viszont inkább a dohogó, igen telt férfiút, Kiss Adagot nézi végig – ha nem fárad bele. Bemutatkozáskor elmotyogott vezetékneve, a Kiss-Alagi könnyen elérthető; s nem mindennapi idomai, legalább százhúsz kilója, az egyébiránt és alapjáratban mosolygós, harmonikus kövér ember prototípusával megspékelve csak megerősítette munkahelyi ragadványnevét.

Ormótlan végtagjai, idomtalan feje szinte eltűnnek az egész estét betöltő hastenger hullámzása mellett, ahogy számítógéptornya és irathalmaza ikertornyai között, székén hátradűlve levegő után kapkod. Kiss Adag tulajdonképpen egyetlen has, a lábától a feje búbjáig. Mindez öltönybe bújtatva: senki sem látta még „civilben”, csak ezekben az alakjára furcsa mód jól illeszkedő, kissé fényesre koptatott öltönyfélékben, amelyekhez majdnem mindig kigombolt, fehér ing dukál. Mindehhez Kiss Adag valami egészen magával ragadó optimizmust sugároz – ha éppen nincs klimaxos korszakában.

Ám most abban van. Hagyják őt békén, hát nem értik, hogy tényleg szabadságon van? Csakhogy az a féleszű marketinges, az annyit sem ért a banki műveletek előkészítéséhez meg a számviteli rendszerekhez, mint tyúk az ábécéhez. Ha ez a halom megrendelés így, ilyen állapotban kimegy innen, ráadásul az ő irodájából… a fenébe már, Marika, nem tudod, miért ragadt be a klaviatúrámon megint az a két betű?

Ja, hogy ne azon tízóraizzak? Kiss Adag egyáltalán nem sértődik meg, de most nem is nevet, ahogy máskor tenné. Csak legyint, fájdalmas arccal: ebből az igazoló jelentésből sem lesz ma már semmi, hát itt egy levelet sem lehet megírni, nemhogy egy kész elemzést, mert mire a feléig eljutok, törlődnek a bevitt alapadataim. Miért, miért, hát mert ez itt eleve egy halom ócskavas – mutat az egymás hegyén tornyosuló számítógépekre, melyek titokzatos drótrendszerekkel összekötve ontják Kiss Adag képernyőjére az átláthatatlan jel- és számtengereket és a végtelen adatáradatokat. Új rendszer nélkül a cég csődbe fog jutni – néz fel keserű diadallal –, jegyezzétek meg, hogy én szóltam.

Miután kiöntötte lelkét, megkönnyebbülve fúj egyet, kikapcsolja a masinát, és átzuttyan egy másik székbe, hogy – szabadságra ment – asztaltársa üresen maradt gépén próbálja meg a feladat befejezését. Csakhogy a szék egy fájdalmas reccsenéssel összeomlik, Kiss Adag pedig úgy kalimpál a szőnyegpadlón a roncsok között, mint egy csapdába esett afrikai elefánt. Kitör a harsány röhögés, mindenki rohan megnézni a látványosságot. Kiss Adag elkapja az asztal szélét, hogy abba kapaszkodva felálljon.

Hárman ugranak oda, egyrészt, hogy segítsenek neki, másrészt hogy lenyomják az íróasztal túlsó felét, egyébként a rajta levő számítógépek szanaszét repülnének az így is veszélyesen megingó, mázsás súlyokra kevéssé kiképzett irodabútorról.

Kiss Adag mosolyogva áll fel, és mentegetőzve mutat a terem sarkában sorakozó székroncsok felé: semmit nem érnek ezek a fogpiszkálóból ácsolt silányságok. Erre már orkánszerűvé dagad a röhögés, hiszen legalább nyolc, ripityára tört szék hever ott elszállításra várva. Kiss Adag egy ideig győzködi az egybegyűlteket, hogy nem az összes székroncs az ő sara, de biztatják, hogy csak ne szerénykedjen.

Óvatosan az újabb székre ereszkedik. No, tehát az úgy volt – meséli, miközben életet lehel a masinába –, hogy már indult volna a kedvenc tengerparti üdülőhelyére.

No és akkor megkeres engem a Márk az értékesítéstől, hogy holnap lesz az a közgyűlés, és menjek már el, mert oda csak nem küldheti el a főnök hátszeles unokaöccsét, aki még a könyveléshez is hülye, nemhogy a bankszakmához. Merthogy nekem se családom, se fixre megváltott repülőjegyem. Azt mondja ez a Márk, hogy ő már el is intézte, majd nyugodtan odacsaphatom ezt a pár napot a szabadság végéhez, meséli Kiss Adag.

Közben elkezd kinyomtatni egy harmincoldalas beszámolót. Neki van egyedül még az a régi típusú, zajos nyomatója, amit a Jóistennek nem engedne meg lecserélni.

És hogy akkor, kiabálja túl a múzeumba illő masina zörgését, „ha már a holnap úgyis a kutyáké, hát ma lezárom az iroda összes határidős cuccát”. Gondterhelten néz körül, látszik, hogy az új asztalnál sem találja a helyét, majd felragyog: megvan, mi a baj. Ma még alig evett valamit, nem megyünk-e le valamit kajálni.

Kitűnő ötlet: Kiss Adaggal együtt étkezni egy főnyeremény. Visszahozza az ember életkedvét. Olyan élvezettel lapátolja be négyfogásos, zsíros, locsogós, valóban kései ebédjét, s aztán a cukros, tejszínhabos nyaflatyot, hogy maga a látvány is feledteti a borongós nyári délután fülledt depresszióját.

Csak egyvalamin meditál ilyenkor az ember, ám a kérdést egyszerre vágja félbe a szerény, összetöppedt kis rostonsülttel, ami az egészséges, ám elég ízetlen, salátás egytálétel zöldjei között bujkál. De aztán csak kibukik valahogy: „Ne haragudj már, hogy megkérdezem, de nem eszel te egy kicsit túl sokat? Nem kéne inkább fogyóznod? Most nem azért, hogy beleszóljak az életedbe, de így csak ártasz magadnak.”

Kiss Adag ilyenkor úgy tesz, mintha mindezt meg sem hallaná. Tovább beszél a közgyűlésről, az egekbe szökő sörárakról, vagy arról a kitűnő nyaralóhelyről, ahová még a héten elindul, meglátja azt bárki, ha a fene fenét eszik is. Ám mindeközben, válaszként a föltett kérdésre, egy pillanatra alig észrevehetően, rejtélyesen elmosolyodik.