A 2022-től már csak online folyóiratként elérhető irodalmi és kulturális lap indulása óta részt vett összes mai és egykori munkatárs, szerkesztő, baráti kör tag költőket megszólítva közöl mindegyiküktől körülbelül tíz-tizenöt oldalnyi terjedelemben műveket. Sajnos a szerzők között már elhunyt egykori szerkesztőtársak neve is felbukkan, mint például Gosztola Gáboré, Németh Andrásé vagy Prágai Tamásé.

„A költészet szíve mindig ott dobog, ahol valaki megfeledkezik saját szándékairól, és átengedi a nyelvnek a szót” – mondja Halmai Tamás rövid ráhangolójában. Az első pillantásra is erős válogatásnak tűnő antológia nemcsak kellemes vaskossága (több mint 250 oldal) és illusztris szerzőgárdája miatt érdemel figyelmet, hanem azért is, mert kezünkbe véve, azonnal valamilyen otthonos szellemi élvezet állapotába juthatunk a szavak varázserejétől telített könyv szövegterében.

„A költészetté emelt lélegzet, a papírra testált világ képzetétől…” végül szobánkból ki sem lépve új világokat ismerhetünk meg: „Mert bárhol ütjük föl e könyvet: centrumot olvasunk.”

Babics Imrével kezdődik és Zalán Tiborral fejeződik be az antológia, és már önmagában ez a két név is igencsak nemes patinát kölcsönöz ennek a mintegy húsz költőt felvonultató kiadványnak. A nagyközönség számára ismertebb szerzők számosan képviseltetik magukat: Báthori Csaba, Rakovszky Zsuzsa, Halmai Tamás, Király Farkas, Suhai Pál, Tamási Orosz János, Prágai Tamás és maga az örökös főszerkesztő, a Napút lelke és mindenese: Szondi György.

A talán kevésbé ismert alkotók között is olyan nevek vannak, mint Hegyi Botos Attila, Csáji László Koppány, Borbély András, Kovács Katáng Ferenc vagy Boldogh Dezső. Találhatunk több tételből álló verskiáradásokat (Hegyi Zoltán Imre), és finom, töredezett, haikuszerű füzéreket (Domokos Johanna), központozatlan, tükrözött szonetteket (Zalán Tibor) és hasonló versformából kiinduló „fél-koszorút” (Boldogh Dezső).

A szerzők maguk válogatták be műveiket, nem szerkesztői kéz kontrollálta esztétikai elvek vagy megjelenések szerint, s így gyaníthatóan ez a szándék is a kötet minőségi emelésének megtartását eredményezte.

A költők vallanak útjaikról, és a Napút fényes ösvényein különböző irányokból tartanak a halhatatlanság felé.

A mintegy húsz alkotó külön világa, megannyi kiforrott hang, sajátos világszemléletek, akár egyetlen versen belül is. Babics Imre formaművészete és metafizikai látomásai mindenkori költészetünk legmagasabb csúcsait idézik. Báthori Csaba mindennapi létezésünk filozofikus versekké reflektált üzeneteit egyetemes kérdésekké tágítja. Boldogh szonetteken, hexameteres szakaszokon át, félistenek párbeszédeit és vogon versmixeket alkot sokoldalú lírájával. Csáji László Koppány, Borbély András, Halmai Tamás rendkívül könnyed és számos versformát felhasználó költészete kitűnően megfér Hegyi Botos Attila aranykorokat idéző himnuszaival, Kállay Kotász Zoltán és Király Farkas köznapi élethelyzeteket idéző, utóbbi esetében verses, naplószerű, remekbe szabott feljegyzéseivel. A sajnos fiatalon halott klasszikusunkká vált Prágai Tamás rá jellemző enigmatikus szövegvilágából kaphatunk kitűnő válogatást, akinek szerkesztésben és alkotásban méltó utódai, Hegyi Botos Attila, Suhai Pál, Tamási Orosz János és Kovács Katáng Ferenc a Napút jelenlegi törzsgárdáját alkotják a főszerkesztő Szondi Györggyel együtt. Szondi költőként elsősorban Bulgáriában ismert, ezért is jó egybegyűjtve látni nyelvjátékokon, gondolati paradoxonokon alapuló, játékosan komoly verseit: „Sok év, sok dallás, ficamos futam. / Ültetni. Át. Nyikorgó csengés is utam. / Nem szembe az, nem ellen, anti, mi más. / Pőrére pacuhát vagy palástot, imást.”

Az Útravallók minőségi és sokrétű válogatás, háttérben szerényen szerkesztő és az irodalom színpadán méltán ott szereplő, egyaránt kiváló alkotók részvételével. Befejezésül idézzünk két részletet a könyvből egy talán kevéssé ismert, illetve egyik élő klasszikusunk verseiből: „éjszakai ima / feloldaná a tarkó szorítását / nappali csend / kinyitaná a hát örömszárnyait” (Domokos Johanna); „A lassúság, mondd, megváltoztat-e? / Van-e a száguldásban több erő, / mint ha csak lépegetsz, s a föld köve / súgja talpadnak: moccant az idő / eszméletedben és a holdakon / messze, hol idegen eleveneknek / létét sejti hit és aggodalom.” (Báthori Csaba)