Felfedni

Mit jelentett nekem a régi életem valójában?
Leginkább azt, hogy elrejthetem csapongó életigenlésem szeszélyes fogékonyságát.
Hogy boldogtalan lehettem.
Szerettem lírai letargiám disszonáns akkordjait.
Művészetemnek tetszetős karaktert adtak.
Bernhardból indult ki tagadhatatlanul az egész, de persze a valódi szomorúság
fájdalmas mélysége köszönőviszonyban sem volt irodalmi erőfeszítéseimmel.
Bernhard formabontó, vagány, depresszív alkata nélkül
nem tudtam volna szemben úszni az árral.
Egy elsüllyedt, gazdag nyugati ország
megvesztegethetetlen értelmiségi lázadója adta nekem a mintát…
Ez az irány kedvemre való volt,
ennek az ingoványos terepnek az előnyeit könnyedén a javamra tudtam fordítani.
Sötét színekkel való játszadozásom engem határozottan szórakoztatott,

ahogy Kafkát is fekete akasztófahumora.
Nekem ez a más irányokba fejlesztett deprimáló stílus volt
szabadságom művészi mértékegysége.
A stílus mögött sokféle vezérfonal rejtőzött.
De nem szaporítom tovább a szót.
A szálakat mindvégig boldogságom mozgatta:
Hogy teljes életet élhettem,
boldogtalan lehettem és nyugodtan alkothattam.
Életem bizonyos szempontból kétségtelenül terméketlen volt és sivár,
talán még értelmetlen is.
De nem lehangoló
szerepem szerint számított csak annak.
Amikor például, hosszú ideig nem krákogott idegesítő szomszédom,
szívem rögtön összeszorult,
és egy percig sem bírtam tovább itthon maradni.
„Magam jártam és egyben járni is vitt valami.”
És egyre messzebb kerültem az emberlakta örömöktől.
Mentett kutya voltam, csak gazda nélkül,
aki magát sétáltatja.
Engem az alvás nevelt gyerekkoromban,
és a farkasétvágy tanított meg ragaszkodni az élethez.
Vak voltam,
de a szagok és a hangok néha körém csoportosultak,
és a megszokás ismerős csatornáin keresztül mindent elkövettek,
hogy ne várjam őket hiába.
Kint mindig jelentéssel bírtam.
Már tudom; mi a béke:
Megnevezem és hangot adok neki.
Leírom és áldozatokat hozok érte.
Csak egyszer térjen vissza hozzánk.
Nélküle nem létezik semmi és senki.

Ezzel egy újabb alapigazsággal ismertettem meg az embereket.
Legalábbis azokat, akik velem együtt eddig a világ szerencsésebbik felében éltek.

 


A versben található idézet Martin Heideggertől származik.