Szemfényvesztés

Felülmúlni magát ki ne szeretné? Szavakban, akár tettekben.

Én most a sportra gondolok. Nemes küzdelem, maximális erőfeszítés. Tiszteletet és megbecsülést érdemel, aki csak erre teszi fel az életét.
Mi, európaiak – talán – így látjuk. Ám nincs ez így mindenütt. Nézem az amerikai tömegsportokat a trópusi lakóparkban: cirkuszi mutatványok, reklámhadjáratok. Ki, mit tud eladni? Ki szórakoztatja jobban a tömeget? Erről szól a Super Bowl, az amerikai futball éves bajnoksága. Milliók bámulják otthon, a tévében vagy szabadtéri hatalmas kivetítőn. Ez lenne az a bizonyos önzetlen erőfeszítés. Az eredmény már-már lényegtelen.
Nem mondom, elszórakoztat egy-egy jó észak-amerikai foci. Ha valaki még nem látott volna ilyen meccset, annak a Fővárosi Nagycirkusz vagy a Cirque du Soleil szemfényvesztéséhez hasonlítanám. Mégis elgondolkozom, valóban ez lenne nemzedékünk erőfeszítése, a modern olimpia letéteményese, ahogyan Pierre de Coubertin gróf elgondolta két évszázaddal ezelőtt?

Lehet, hogy lassan kiöregszem ebből a modern világból. De hát, beletartozni pedig nem is akarok. Mindenesetre, én ma is, ha lenne még rá erőm, felülmúlnám magam.

A szépség, az igazság! Ezzel a kettővel követem – lélegzet-visszafojtva – valamennyi sporteseményt.

Igen, valamennyi megmérettetést, amelyet ad a kábel- és az internetkapcsolatos televízió. Közben pedig arra gondolok, hogy lám, erre is képesek vagyunk! Ismétlem magamat: én itt, a betűk birodalmában is felülmúlnám magamat. Ha tehetném…

 

Régi melódiák

Elmondtam nemegyszer, hogy az én belépőm az irodalomba nem a poézis volt, hanem a zene. Igen, a melódiák.

Apám énekei a fürdőszobában. A budai, majd a belga cselédlányok dalai. „Sej, besoroztak…” Dalok a Doberdóról, a nagy háború katonadalai. „Budapestről kiindult egy gőzhajó, / Tetejébe nemzetiszín lobogó, / Négy sarkára fekete gyász van tűzve. / Isten veled, szülőföldem, örökre!” Kivándorlók siralmai a két világégés közötti időszakból.

Gödöllőn, a kollégiumban az egész Galga völgye együtt énekelt. „Udvarom, udvarom, szép kerek udvarom” – fújtam velük én is. „Nem söpör már többé az én gyenge karom!” Valaha önálló énekei voltak a halászoknak, a szolgáknak, a hajósoknak, az aratóknak, a napszámosoknak. Vajon ebből a sok szép népdalból mi az, ami valóban megmarad?

A bárzongoristákat – tavaly ilyenkor – már én is összeírtam. És a menyasszonykám mellett dúdolt operákat máig sem felejtettem el. Erkel Ferenc alapműve, a Hunyadi László elkísért mindenhova.

Franciaország az újabb fejezet a zenei fejlődésem történetében. Nemcsak Édith Piaf és Yves Montand, mögöttük Charles Aznavour és Juliette Gréco. A belga Jacques Brel a gazdagszövésű lírájával. És mind a többiek, akik a sanzondíszletből léptek ki. Valahol útközben – talán Északon – még a trombitás Louis Armstrong koncertje, ötven vagy hatvan évvel ezelőtt.

Karibi időszakomból csak két női név: a kubai Celia Cruz és az amerikai Donna Summer. Meg a latin dzsessz nagy öregjei. Afrikai és kubai behatások, Havanna és New Orleans öröksége. Salsa, bolero, habanera és még ki tudja, mi egyéb.

Itt, a trópusokon csak a tévében hallok magyar dalokat. A telepek lakói nem viselik jól az ilyen lármát, az idegen panaszdalokat és ósdi rigmusokat. Az üzletekben és rendelőkben nincs semmi, aminek köze lenne a valódi zenéhez. Hagyományos latin étterembe kell mennie annak, aki a kongadob hangzására vagy szerelmes dalokra vágyik.

Ezek azonban nem az én múltam ritmusai. Legalábbis nem azé a korszaké, amely meghatározza a napjaimat. Mit lehet tenni? Bezárkózom magamba és átértékeltem egész kamaszkoromat.