Az én tragédiám úgy kezdődött, hogy mindenáron színpadra akartam állítani Madách Imre főművét Los Angelesben, angol nyelven.

Azokban a napokban a kommunizmussal kacérkodó Arthur Millert és Elia Kazant beidézte a boszorkányüldözés gyakorlatát utánzó Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottság. Bármikor várható volt, hogy feketelistára kerülnek, börtönbe zárják vagy pénzbüntetésre ítélik őket. Egyre csak fogyott körülöttük a levegő, míg 1956 nyarán elérkezettnek láttam az időt, hogy valóra váltsam az ötletet, amely addigra a mániámmá vált. Habár Hollywood filmstúdiói hemzsegtek a magyar ajkúaktól, arról rég lemondtam, hogy Madách Imre művéből forgatókönyvet írassak vagy saját magam próbálkozzam meg az adaptációval. Meggyőződésemmé vált, hogy olyan alkotásról van szó, amelyet megfosztott a világhírnévtől, hogy nem angolszász szerző írta. Hozzákezdtem a dialógusok nyers fordításához. Éjt nappallá téve görnyedtem az asztalnál ülve, elhanyagoltam minden mást és csak ennek éltem.

Állandóan a kezem ügyében volt a tragédia megsárgult, szakadozott, rongyosra olvasott példánya, amelyet vándorkomédiás apám hozott magával, amikor az első világháború végén elhagyta az óhazát. A Zichy Mihály rajzaival illusztrált könyvből tanítgattak magyarra, esténként zugkocsmák pódiumán táncoló anyámmal.

Vándormutatványos kolóniájuk azután is együtt maradt, hogy a közösség lehorgonyzott Los Angelesben, amelynek környékén egymás után épültek a filmstúdiók, mert a némafilmek sokuk számára jelentettek alkalmi munkát, megélhetést.

Kezdettől felfogtam, hogy minden, amit a filmen megörökítenek, megmarad, mégis a színház vonzott. A színpad, ahol estéről estére megválthatók a nyomorúságos hétköznapok, ha a színész őszintén hisz abban, amit alakít. Miképpen azt apám élte, míg szemét örökre le nem hunyta, hogy a másvilágra vigye megvalósulatlan álmát, egy szerepet Az ember tragédiájából.

Kollégáiból és utódaikból toboroztam társulatot. Kibéreltem Los Angeles egyik szutykos utcájában egy próbatermet színpaddal. A szereptanulás mellett mi készítettük a díszleteket, varrtuk a jelmezeket, szereztük a zenét. Temérdek adósságot halmoztam fel, mégis a megszállottak boldogságát éltem át.
Kiváltképpen attól a naptól, amikor az Éva szerepére kiválasztott színésznőbe szerelmes idegorvos révén bejutottam a klinikára, ahol Lugosi Bélát kezelték. A Drakulát egykor világsikerrel alakító szenvedélybeteg színészt teljesen felvillanyozta a lehetőség, hogy eljátssza Lucifert. Orvosai és maréknyi ismerőse a gyógyulás ígéretét látta a tervben. Neki a nagy visszatérést, számunkra a megfizethetetlen reklámot jelentette a vállalkozás. Minden szerepnek megvolt az alakítója, egyedül az Úr karakterére nem válogattam, mert azt magamnak akartam. A morfiumfüggőség azonban keresztülhúzta számításaimat. Lugosi augusztusban elhunyt szívinfarktusban.

Temetése után magányosan ittam a nézőtéren. Estére hívtam össze az apátiába zuhant társulatot, hogy közöljem: lemondok a darab színreviteléről. Az alkoholtól kissé elszenderülve, bal tenyerembe hajtott fejjel, kinyújtott lábakkal ültem az első sor közepén.

Arra riadtam fel, hogy méltóságot és erőt sugárzó férfihang beszél hozzám a színpadról. Hibátlanul és nagyon meggyőzően hangsúlyozva kezdte el mondani Lucifer szövegét az Első színből. A whisky vagy a káprázat keltette félálom áldozatának hittem magam, míg a szövegmondásban elérkezett addig, hogy „Végzet, szabadság, egymást üldözi, / S hiányzik az összehangzó értelem.” Az ismeretlen alak lényéből áradó biztatástól és nyugalomtól felbátorodva szóltam rá az Úr hangján: „Csak hódolat illet meg, nem bírálat.” Mire ő a végszóra, hivatásos színművészekre valló rutinnal folytatta: „Nem adhatok mást, csak mi lényegem…” És így haladtunk tovább a dialógusban egészen az Első szín végéig. Ő odafenn a színpadon, én pedig az odavezető lépcső alsó fokán állva, kissé kijózanodva, de a biztonság kedvéért a korlátnak támaszkodva.

– Kicsoda maga, és honnét kerül ide? – kérdeztem. – Az lehetetlen, hogy szó szerint tudja ezt a szerepet, amelynek elképzelt alakítóját alig néhány órája temettük el.

– A pszichiátriai klinikán dolgozom, ahol az elhunytat ápolták, a professzor úr kérésére én kezdtem el tanulni Lucifer szerepét a Bela művész úrral és arra gondoltunk, talán segítségére lehetek a társulatnak ezekben a nehéz napokban.

A munkafény sejtelmesen világította meg arcát, tekintete mögül egy szerény, de határozott középkorú személyiség benyomását éreztem magamon. Átlagosan öltözködött. Egyedül azt furcsállottam, hogy tetőtől talpig feketében volt. Összességében egyházfi kinézete volt. A hetedik érzékem olyasfélét súgott, hogy sokkal idősebb és tapasztaltabb annál, mint az életkora indokolná. Gyakran úgy válaszolt, mint aki olvas az ember gondolataiban, meg se várta, míg megfogalmazom a felmerülő kérdést. Határozottan emlékszem, hogy üres volt a keze, amikor hívatlanul betoppant, most mégis valami ravasz bűvésztrükköt alkalmazva a hóna alól előhúzta a szövegkönyvet és felém nyújtotta. Megismertem a Lugosinál hagyott példányt, rajta voltak az ajánló soraim.

– Kérdezzen bárhonnan és én folytatom, direktor úr! Hála a Bela művész úrnak, akit mintha kicseréltek volna attól a naptól, hogy maga először felkereste az ajánlatával. Naponta többször felolvastatta velem a szerepet, ami engem is magával sodort. Emellett nagy hatással voltak rám a Bela művész úr meglátásai.

– Például?

– Sokféle volt, némelyik végképp abszurd. Például egy francia orvosról, aki a reflexeket tanulmányozta és állítólag személyesen Saint-Just-től kapott engedélyt, hogy ott lehessen minden kivégzésnél. Amikor a halálraítélt feje beleesett a guillotine kosarába, odaugrott, kirántotta, megfordította és a megmerevedő arcba ordította, hogy „maga kegyelmet kapott!”. Az arcok többségén hálás, torz mosoly jelent meg. A Bela művész úr ezt mindenképpen a maga tudomására szerette volna hozni, mert szerinte a Párizsban játszódó színnél ez egy hatásos rendezői fogás lehetett volna. De eszébe jutott az is, méghozzá rögtön, az Első szín tanulásakor, milyen jó ötlet lenne, ha maga a szerzőre emlékeztető kosztümben és maszkban jelenne meg az Úr szerepében. Emlékszem, azt mondta, ez azért lehetne izgalmas párhuzam, mert Madách nemcsak írta a tragédiát, hanem teremtette is, mint az Örökkévaló a létet.

– Beleértve Lucifert – tettem hozzá, mire a titokzatos, de számomra egyre rokonszenvesebb idegen széttárta karjait és némán bólintott –, akinek a szerepébe maga be tudna ugrani, amivel kapcsolatban egyre kevesebb a kétségem. Egyértelmű, hogy szereplési vágy fűti, de emellett olyan készségekkel született és annyira természetes, amiért a képzett színművészek joggal irigykedni fognak magára. Hamarosan érkezik a társulat és én még a nevét sem tudom, hogy méltóképpen bemutassam.

Kimondta a nevét és abban a pillanatban a sorsom megpecsételődött. Hiúságom és becsvágyam, a sokéves mellőzöttségért kárpótló hírnév reménye, a talán még Arthur Miller és Elia Kazan elismertségén is csorbát ejtő kasszasiker ígérete megkísértett: szerződést kötöttem vele, akinek felmenői révén régmúltba nyúló lélektani és egzisztenciális tapasztalatai vannak a soha véget nem érő alkuk gyakorlatában.

Amikor már a Broadway-ra is meghívták az előadást és fantasztikus gázsikért léptünk színpadra az egyik kritikus azt írta, „a rendezőnek ördöge van”. A szívtájékon egyre sűrűbben szúró fájdalmak azonban a tapsvihar közepette is emlékeztettek, mivel tartozom az immáron kollégává avanzsáló Louis Cyphre nevű úrnak.

Grafika: Herkli Mátyás Barnabás