Kora reggel van, s már indulok Soroksárra, ahol Holczer Ádám labdarugókapus vár rám. Faburkolatú öltözőben foglalunk helyet, egy-egy műanyagszéken. Ádám tökéletes ruhában – köteteket is hozott a fotózásra –, kezemben pedig egy puha táblás kiadvány, mellyel könyvtárát bővítem. Talán olyan embernek a legnehezebb ajándékot – könyvet meg különösen – választani, akit még nem ismerünk. Mégis megpróbálkoztam vele. A boltban a nemrég elhunyt operatőr, Ragályi Elemér könyve szólított meg, melyből egy példány már az előző könyvhét óta pihent a saját polcomon. Így velem tartott Soroksárra a Mancikám, Déneském és még sokan mások. – Én is nagyon ritkán adok olyan könyvet, amelyet nem ismerek. Olyat adok, amiről tudom, hogy az adott pillanatban az adott embernek szól. Írok bele pár sort is – mondta Holczer Ádám, és már el is kanyarodtunk ahhoz a legelső könyvhöz, amit életében kapott.

Mi volt az első könyves élménye? Hogyan szerette meg az olvasást?

A nagypapám adta a kezembe az első könyvet, bár már nem tudnám felidézni, melyik is volt az a könyv, amit először kézbe vettem. Ha nagyon szigorúan számolom, akkor ez körülbelül kilenc hónapos koromban történt, hiszen márciusban születtem és karácsonyra papától már könyvet kaptam. A dátum 1988. december 24-e, mert máig megvan az a bizonyos angol–magyar szótár, melybe másfél oldalas – egy egész életre szóló – útravalót írt nekem a nagypapám. De volt, hogy francia–magyar szótárt vagy éppen szőlészettel kapcsolatos könyvet adott az öcsémnek és nekem. Apám mérnökként rengeteg szakkönyvvel vette körül magát, ajkai otthonunkban sosem láttuk könyv nélkül. Ezt a mintát láttuk, belenőttünk.

Mi áll az útravalóban?

Sajnos a szövegre felnőttként már nem emlékeztem, de amikor 2016-ban elhunyt és hazamentünk a temetésre, megkerestem a szótárt. Tudtam, hogy valahol a polcon pihen: sorra vettük le a szótárakat, majd megtaláltam azt a bizonyos angol–magyart. Ekkor szembesültem azzal, hogy – bármily furcsán hangzik is – nagypapám voltaképpen megjósolta a jövőmet. Azt mondta mindig, hogy az életben bármit elvehetnek tőlünk, kivéve azt, ami a fejünkben van. A tanulás, a tudás kérdését és értékét emelte ki abban a szövegben is. Mint írta, ha el szeretnék kerülni Ajkáról, akkor tanuljak. Megérezte, hogy el fogok menni a településről. Ez egyébként tizenkét évesen meg is történt, igaz a sport által. Sem az öcsémnél, sem pedig az unokatestvéreimnél nem tett soha utalást arra, hogy el kellene hagyniuk Ajkát, s azóta is én vagyok az egyetlen, aki ezt meglépte. Más perspektívát látott a vidéki létben, valószínűleg azért, mert a hetvenes-nyolcvanas években a munkájából adódóan sokat járt külföldön.

Ír a gyermekeinek hasonló útravalót?

Sok könyvet vettünk már a feleségemmel a gyermekeknek, de útravalót még egyikbe sem írtam. Ámbár a telefonomban és papírfecniken rengeteg jegyzetem van, amiket összegyűjtve – bekötve, mint egy szakdolgozatot – a jövőben szeretnék majd odaadni nekik.

A másik nagy találkozás a könyvekkel és az olvasással bizonyára az iskolai kötelezők időszaka volt. Milyen emlékeket őriz ebből az időszakból? Mit gondol a kötelező olvasmányok körüli – sosem szűnő – vitákról?

Az ajkai Fekete István Általános Iskolába jártam, így már igen hamar megismerkedtem Fekete István összes regényével. Sok élmény köt a csónakázó tó melletti szoborparkhoz is, ahol a karakterekkel életnagyságban is találkozhattunk. De rátérve a kötelező olvasmányok kérdésére, úgy vélem, azt kellene meghatározni, hogy mi a cél. Ha a cél az, hogy az emberek szeressenek olvasni, akkor már önmagában a kifejezés, hogy kötelező, nem éppen szerencsés. Ha vannak olyan ajánlatok, s a gyermek a saját szellemi fejlettségének és életszakaszának megfelelően – hiszen nem vagyunk egyformák – választhat, máris közelebb kerülhetnénk a célhoz. Mert az olvasás egyben kapcsolódás is: önmagunkhoz és a generációk egymáshoz is kötődnek általa. Fontos, hogy megtaláljuk az utat az emberekhez, hogy először olyasmit olvassanak, ami tetszik nekik, hogy így megtanulják, hogyan, miként lehet megszeretni az olvasást. Közben azonban fejlődik az ember személyisége, a világhoz való viszonya, s ami húsz- vagy harmincévesen még tetszett egy olvasónak, lehet, hogy érettebb fejjel már nem elégíti ki. Így talán el lehetne kerülni, hogy zanzásított, rövidített formában vegyék a diákok a kezükbe az értékes olvasmányokat. A hosszú, részletes leírásokkal tarkított Jókai-regények például nehezek lehetnek egy pörgős gyermeknek. Nem köti le a figyelmét. Az elmúlt húsz-harminc évben ugyanis a technológia sokkal többet fejlődött, mint az előtte lévő száz évben. Éppen ezért, ehhez mérten kell megtalálni az olvasáson belül is a kiskapukat, a lehetőségeket, hogy az olvasás élménye fel tudja venni az azzal a versenyt, ami ma mindent ural, azaz a telefonokkal, a tabletekkel…

És az e-book?

Megkönnyítheti az olvasó életét, mert nem kell magával hurcolnia a könyvet, de én nem hiszem, hogy valaha megválnék a könyvek lapjaitól. Már csak azért sem, mert másként nem tudok kiemelni egy mondatot, hozzáfűzni egy-két személyes gondolatot. Vagyis nem úgy, mint a papírlapokon. A könyv számomra tárgy is, s nem tudom elképzelni, hogy úgy vásárolok valakinek például karácsonyi ajándékot, hogy letöltök neki egy könyvet az internetről. A képernyőgörgetés „varázsa” nem vonz.

De jelen van a közösségi médiában, pontosabban az Instagramon, ahova transzparensen tölti fel a havi olvasmányok listáját.

Tavaly jelent meg velem egy interjú a Demokratában, s ezt követően tanácsolta az újságíró – akivel már régebbről ismerjük egymást –, hogy érdemes lenne több időt szentelni az online jelenlétre. Így az Instagramon a fókusz az olvasáson van, bár nem nézem következetesen a kommenteket és nem görgetem a hírfolyamot. Sokszor megkapom a barátaimtól, hogy vissza sem követtem őket. Tudni kell, hogy általában minden elsején posztolom azt a listát, hogy az előző hónapban miket sikerült elolvasnom. Idén már a huszonegyedik kiadványnál tartok, s arányaiban hosszabb szövegeket olvasok, mint tavaly. Bár nem sok előtervezés van a fotókban, de törekszem arra, hogy vizuálisan egységesek legyenek. Tavaly például minden könyv mögött egy-egy virág, most pedig fekete háttér van. Telefonnal fotózom, nem profi fényképezőgéppel.

Mi motiválja abban, hogy különböző platformokon kommunikáljon az olvasás szeretetéről?

Harmincöt éves vagyok. Tudatában vagyok annak, hogy előbb vagy utóbb az aktív sportolói lét is véget fog érni. Az olvasás is egy irány, opció, hogy próbálok példát mutatni azzal, hogy olvasok. Mert valóban elolvasok minden olyan könyvet, amelyet kiposztolok. Nemcsak a fotó kedvéért készül minden, s nemcsak imázsépítés. A hitelesség a kulcsa a hosszú távú építkezésnek is, s én mindenkor erre törekszem. Nincs még sok követőm, nem vagyok véleményvezér – influenszer –, de az Instagram oldalamon is önazonos vagyok, pontosan úgy használom, ahogy és arra, amire. Ha valaki megnéz egy-egy fotót, akkor láthatja, hogy műfajilag is nagyon diverz olvasmánylistáim vannak. Tudatosan olvasok ennyiféle szerzőtől és ennyiféle műfajt. De mégsem kényszer szüli ezeket a választásokat. Bár volt olyan, hogy éves listát írtam előre, s mindenáron szerettem volna ahhoz tartani magam. Ám nyűggé vált, így már nem határozok meg ilyen célokat. Sokkal inkább próbálok a hangulatomnak, az élethelyzetnek megfelelően választani.

Hogyan ismeri fel a jó könyvet? Mit jelent az Ön számára a jó könyv?

Rendkívül szubjektív kérdés, hogy számomra milyen is a jó könyv. Azt gondolom, hogy ez némileg ízlés kérdése. Azonban általánosságban is beszélhetünk arról, hogy mitől válik valami jó könyvvé, és akkor szóba kerül az is, mely művek állják ki az idő próbáját. Az első pár tíz oldal alapján szinte lehetetlen megmondani, hogy valami jó vagy rossz, már nekem is volt olyan tapasztalatom, hogy egy történet jól indult, ám utána hamar elhalt. Fontos az összhatás, s az, hogy valaminek örök érvényű mondanivalója legyen, amelyik történetről azt érzem, hogy akár még száz év múlva is aktuális lesz. Ennek például Márai Sándor nagy mestere volt, de idesorolhatom Szerb Antal Utas és holdvilág című művét is.

Lényeges, hogy ne legyen minden fekete fehér, túlságosan egyértelmű, szájbarágós, hanem fontos, hogy én fedezhessem fel a szöveg legkülönbözőbb rétegeit. Így könnyebb belehelyezkednem a történetbe és a sorok között megtalálni a saját karakteremet, akinek a sorsával azonosulni tudok.
Az egyik kedvenc íróm John Williams, akinek összesen három könyve – a Stoner, az Augustus és a Butcher’s Crossing – látott napvilágot, ami körülbelül ezer oldalt jelent. Megfogott, mert mindegyik fő motívuma a magány, s ezt én is sokszor észreveszem magamon. Amit most énidőnek hívok – az olvasás –, viszonylag sokszor magányos műfaj.

Az Instagramon közzétett könyvek között nem láttam verseket megbújni. A próza mellett vannak esetleg élményei a lírával is?

A családommal egy kis településen élek és pár házra lakik tőlünk egy fiatalember, aki pszichológus. Egyszer csak összefutottunk, megismerkedtünk, s ezt követően láttam az interneten, hogy megjelent egy verseskötete. Amikor következő alkalommal találkoztunk, mondtam, hogy láttam, verseskötete jelent meg és kíváncsi lennék rá, ha van belőle, akkor szeretnék venni. Kaptam egy példányt. Ekkor tudatosult bennem, hogy a kortárs költészettel hadilábon állok. Majd adott nekem egy Simon Márton- és egy Röhrig Géza-kötetet is. Én azonban nem tudok modern költészetet rímek nélkül elképzelni, ez már nekem szinte próza, amiben szintén használnak költői képeket. Viszont régebbi magyar versekből van olyan, amit kifejezetten kedvelek. Ilyen például Vörösmarty Mihály Vén cigány és József Attila Kész a leltár című alkotása is, ezeket Latinovits Zoltán előadásában is szeretem. Ám nagy felismerés volt az is, hogy verseket még csak-csak szeretek olvasni, de versesköteteket már kevésbé. Hogy számokkal is érzékeltessem: egy verseskötetben – ellentétben például egy esszékötettel – nincs olyan, hogy ötven versből negyvenöt megtetszik. Maradok tehát a prózánál.