„Szép, tömör tájversek, pasztellszerű, mégis szuggesztív képekkel, amelyek mindannyiunknak ismerős érzeteket keltenek életre.”

Medvecukor, Varázsfüvek, Ördögszekér. A gyermekkor, a természet, a misztérium varázslatos világa, a megismerhetetlen megtapasztalásáé, a kimondhatatlan rejtelemé. Szepesi Attila verseskötetéről ír Száraz Miklós György.

Égi királynőnk, Mária pártfogó szeretete nélkül az elmúlt ezer év megpróbáltatásai után talán már nem is létezne Magyarország, nem is élnénk itt a Kárpát-medencében.

Még hallani az óvodai zsivaj hangjait, az arcok még kisgyereket mutatnak. De itt-ott a szemekben már mintha felcsillanna egy-egy pillanatra a majdani felnőtt elmélyült, okos figyelme.

Ha a kocsink elmegy, az életünk egy szakasza megy el vele. Azzal pedig a kis és nagy történelem darabkája. A szerző szinte észrevétlen véteti velünk ezt észre, tapintatosan, de határozottan.

Korai, forradalmi verseit el kellett tüzelni, disszidálnia nem sikerült, úgy érzi: szerencsére. Képzőművész és harminc év kihagyás után újra író, akinek prózáit tárt karokkal fogadják. Jámborné Balog Tündével beszélgettünk makói otthonában.

Amikor a klímatudatos életmódról olvasok, a legtöbb ott leírt ötlet régi ismerős számomra. Hiszen nagyapám is ezen elvek szerint élt. Igaz, ő nem klímatudatosságból, hanem mert szegény alföldi parasztember volt.

Kukorelly Endre, Petőcz András, Zalán Tibor és Turczi István Babérkoszorú-díjas költők, írók beszélgettek L. Simon László moderálásával a rendszerváltásról, nemzedékükről – ha volt ilyen.

Az 50. Tokaji Írótáborról ír annak egyik jeles résztvevője, szubjektíven, saját benyomásai alapján. Esőről, színházról, utazásról, díjakról és egyáltalán: a négy napnyi, pezsgő irodalmi létről Tokajban.

„...ki mint nem vet,
úgy nem arat.
Ha kevésbé rohanok,
talán még élhettem is volna, testvéreim.”

Kapcsolataink ellentmondásosak, vágyaink reklámok ránk tolt művágyaival kevertek. De valami ősi még maradt, ami előtörhet és űzhet: Diána felé és Diána elől a vadat.

Kétféle szem – kétféle látás. Egy költő és egy grafikusművész izgalmas vállalkozásából született közös kiállításról és a figyelemre méltó könyvről, amely a művekből létrejött.

Ha nyár, akkor Balaton, ha víz, akkor meleg, ha Tihany, akkor… remek fotók és csodás helyszínek.

Van, amikor már csak a csoda segíthet. Van, amikor az sem. És nem tudhatjuk, ha átlépünk a csoda kapuján a szabadulásért, az milyen formában vár.

Ha seb keletkezik valahol az ember testén, akármilyen kicsi is, meghatározza a közérzetét. Hiába, hogy a test akár kilencvenkilenc százaléka ép, az az egy százalék, amely vérzik, lüktet, sajog, riadalomban tartja az egész testet.

A születés előtti utolsó két hónap érzékletes, döbbenetes képiséggel megírt versei, a kilenc hónapot felölelő ciklusból.

Még „óvodába is csak protekcióval vették fel”, nem hisz a csaló, a rossz, a hamis, a hazug költőkben akkor sem, ha jó verseket írnak. A hetvenöt éves Döbrentei Kornéllal beszélgettünk.

Az író túlélte a támadást, lélegeztetőgépen van. Sebesülései következtében egyik szemére megvakulhat, egyik karja megbénulhat, veséje veszélyben.

Lukács Sándor költői útja-időzése nem egyes verseken, sorokon, nem szavakon múlik. Fontosabb ezeknél költészete, az, ahogyan lényével a világ egészéhez kapcsolódik. Erről árulkodik új, Kikötő című verseskötete.

Rövidlátó szememben az öregedés egyik legcsalhatatlanabb jele az a tipikus fejmozdulat volt, amikor a(z) – többnyire férfi- – ember kézbe veszi az apró betűs szöveget is tartalmazó dobozt, újságot, feliratot, használati utasítást, receptet, aztán hunyorít meg összpontosít.

„hallgatásokból szövi az
idő a nyári levendularétet
egy kislány fején virágkoronának”

Kovács István könyve izgalmas látlelet egy korról, amikor a felnőttek még a régi világban szocializálódtak, s kénytelen-kelletlen elfogadták, eltűrték az újat, ámde nem szerették.

Hatalmas felkészültség és mindenre kiterjedő átfogó szándék, olvasmányos és összeszedett hangvétel: újra kiadásra került Várkonyi Nándor ismert könyve, Az újabb magyar irodalom 1880–1940.