Nagyjából kortársak voltak, egy időben varázsoltak. Most egy időben van a két kiállítás, a Duna két oldalán. Lehet repkedni ide-oda...

Legelőször egy sötét pincében nyitottam ki a Csontváry-albumot, kíváncsiságból. Könyvesbolt pincéje volt, magamban dolgoztam ott, rakosgattam, rendszereztem a könyveket a félhomályban. És láss csodát, pont a Taorminánál nyílt ki. Nem kell részleteznem, hogyan áradtak a fények, miképpen szólalt meg egy zene is, talán Vivaldi volt, talán Bartók, ma már a fene tudja. Hiszen majd ötven éve történt.

Három évvel később. Megyek az elhagyott hegyoldalon, és udvariasan érdeklődöm:

– Could you help me, where can I find the Greek theatre?

Az ember csak néz rám, nagy szemekkel. Ma már tudom, talán jobb lett volna Hellenic-et mondanom, de mint hamar kiderült, itt az sem segít.

Az ember ugyanis végigmér, lassan dereng neki, hogy nem vagyok idevalósi.

– Á! – kiált fel, és egy valószínűtlenül magas, szinte éneklő hangon kántálja: – Tá-or-miná! – Megnyomja a „-miná”-t, ahogy csak bírja.

És mutatja az utat. Sehol senki, egyedül ballagok felfelé a harminc fokos hőségben. Odafent aztán panoráma, tényleg meseszép, de Csontváry képe mesebelibb a valóságnál. Nála, az Etna tövében manókat képzelek gyülekezni, melyek nem annyira ijesztőek, hogy ne nézzem meg őket. Itt meg csak élvezem a tájat. Lelátok a partra, ahol aludtam az éjjel, háborítatlan magányban. Csak délután látok néhány helybéli ifjat a víz mellett fejelgetni. Előző nap még Cataniában is jártam, a nagyvárosban, ahol a hatalmas, fallal elkerített kikötő miatt nem jutottam ki a partra, hogy aludjak egyet, így aztán visszavonatoztam ide, Taorminába. Legfeljebb nem jutok fel az Etnára gondoltam, annyi baj legyen.

Vagy harminc évvel később feleségemmel, fent az Etnán, háromezer méter magasban fagyoskodunk, nézzük a pöfögő krátereket, majd jóval lejjebb, már kellemesebb időben a vulkáni kőből készült csiricsáré Mussolini fejeket az árusok bódéjában.

Még lejjebb, Taorminában áramlik a tömeg, az utcákon egymást érik az éttermek. A parton biztosan nem lehet már aludni, parkolóhelyet is alig lelni a bérelt kis Fiatunknak. A görög színház már belépőjegyes, négy euróra emlékszem, de ennek is több mint tíz éve, azóta biztosan még drágább.

Odabent svéd turistapár kéri, hogy fényképezzem le őket. Mondom nekik, hogy egy magyar festő készített egy hatalmas festményt erről a látványról. Szokásos, udvarias érdeklődés.

Csak nekünk fontos Csontváry? Az 1949-es párizsi kiállítását Picasso is megnézte, és a múzeum igazgatója szerint ezt mondta: „Nem is tudtam, hogy rajtam kívül más nagy festője is volt századunknak.”

Az igazgató, Jean Cassou mást is mondott. Picasso a Panaszfal előtt Chagallhoz fordult, és így szólt: „Na, te mester, ezt te se tudod összehozni.”

És Gulácsy?

A minap aggódtam a kisebbik lányomért. A „kisebbik” már harmincnégy esztendős, de még mindig varázsolnak körülötte a fiúk. Na, nem úgy, mint a két mester, de mégis. És ezért azt álmodtam, hogy álmomban valaki egy rossz álmot küld a lányomra. Megbűbájolja. És közben folyamatosan Gulácsy Lajos Varázslat című képét láttam. Az lebegett a szemem előtt. Vajon őróla, Gulácsyról mit tud a világ? Csontvárynál biztosan kevesebbet. Itthon volt ugyan kiállítása, de külföldön – úgy tudom, lehet, hogy tévedek – soha.

Pedig ő az iglói patikushoz hasonlóan varázsol fantasztikus színeivel, néha torz, máskor reneszánsz szépséget megidéző alakjaival. Érdemes érte átmenni a Duna másik oldalára.

„A Sátánon győzedelmesedtek a jó szellemek.” – írta Gulácsy az egyik Na 'Conxypan-i történetében, a Varázslat címűben. Az ő kiállítása tovább lesz nyitva, mint a Csontváry gyűjteményes it,t Budapesten, mert az megy tovább Pécsre. Gulácsy minket, fővárosiakat tovább tud majd elvarázsolni.

 

Nyitókép: Gulácsy Lajos: Fellázadt játékszerek