A visszanéző megköszöni
Egyszer húztam egy vonalat
múltam és a jövőm között,
elneveztem jelennek, fal lett,
minden emlék nekiütközött.
Lepattant róla minden, ami volt,
gondoskodásod, beszélgetéseink,
mind a túloldalon rekedt,
bár maradt hozzáférésem rendszerint.
Nem néztem hátra, ami természetes,
sosem gondoltam nagy ügynek ezt,
útmentén állóval nemigen törődik
aki előre száznegyvennel repeszt.
Fájhatott neked, hogy csak úgy
ukk-mukk-fukk, odahagytalak,
s csak mosni tértem haza, görnyedve
szennyessel teli tengerészzsák alatt.
Fájt nekem is, azt hiszem, egy csomó
eltépett, tisztázatlan kábel meg kötelék,
behegedt aztán szép sorban minden,
jöttek a gyerekek, volt meló elég.
Ki él, leltárt vajmi ritkán csinál,
élni kell, tolni teendők halmazát,
tőled tanultam kézirathegyek közt
mindig szöszölve menteni házat, hazát.
Most mégis megállok, simítva deres
halántékomat, és mind összeszedem,
amit, azt hiszem, sosem köszöntem meg,
pedig számolatlan adtad nekem.
Adtál aggodalmat, szavakat, ápolást,
figyelmeztettél a veszélyekre, miket
felismertél harcos pályád során,
vártad, szerezzek jobb jegyeket.
Adtál nappalt és adtál éjszakát,
szerettél volna adni jobb jövőt,
adtál féltést, ajándékot, izgultál,
munkakedvet is mindenekelőtt.
Adtál biztatást, elsoroltad,
hogy melyik könyvben vajon mit lelek,
adtál példát és bátorítást,
hogy írjak, ezek jó kis szövegek.
Adtál látást, óvatosságot, hitet,
adtál gyógyszert és adtál priznicet,
adtál paradicsomot és tojást,
adtál ízlést, mely sosem biceg.
Mást vártál, biztos, mint amit adhattam,
fura egy cserekereskedelem,
vívtam a kis szabadságharcomat,
nehéz beszélni erről egyenesen.
Itt állok, kincsem nemigen van,
bár mondhatom, nem vagyok szegény,
azt adom hát, ami tőlem telik,
igaz, ez mindössze egy nyalábnyi fény.
Kezemben tükör, mint rossz kölöknek,
de már nem vakítani akarok,
csak áldást tükrözök neked, anyám,
rád vetítem Istent, az élő napot.
