A halál a legnyomasztóbb közhely. A május 20-án meghalt Martin Amis félévszázados termékeny alkotóéletén át ellenállt a közhelyek szürke komorságának. Az Amis fiú kétségtelenül a XX. század végének egyik legkiválóbb brit regényírója, kritikusa és esszéistája volt. Ezt tükrözik a halála óta megjelent dicsérő nekrológok és irodalmi híradások, a fanyalgók érvei pedig üresen konganak. Amis könyvei megmaradnak, ő maga pedig hiányozni fog.

Egy dolog azonban szembeszökik: Amis halálán mintha senki nem tűnődött volna el. Nem az okára gondolok – a hírek szerint a ráknak ugyanaz a fajtája vitte el, mint tehetséges barátját, Christopher Hitchenst. És nem is a halál módjára gondolok – otthon, családi körben, könyörületesen, valahol az amerikai szubtrópusokon történt. Az ő tulajdon halálára gondolok. Annak az írónak, Martin Amisnek a halálára, aki a legjobban sikerült regényét, a magyarul kiadatlan The Informationt (’Az értesülés’,) a „gigászi csend”-től való félelemnek szentelte. A hasonlatot Philip Larkin Egyszer talán című verséből vette, melyet gyakran idézett (és amelyet magyarra Hajnal Anna fordított).

Mindannyian tudjuk, de egyikünk sem képes felfogni, hogy a Nemlét eljön értünk. Amis mindannyiunknál többet töprengett ezen a tényen. Számára a halál volt „az értesülés”, az egyetlen ismeret, amely igazán számított. És mi lenne az? „A semmi.” Ami – teszi hozzá Amis – válasz „megannyi kérdésünkre”.

De semmi sem ilyen egyszerű, még a halál sem. Az ugyanis folyamat; van horizontja. És Amis számára a halál horizontja nem más, mint az ég. Való igaz, „a kereszténység égistene”, ahogy nevezte a The Inside Storyban, nemigen kötötte le a figyelmét.

Az ő égboltja teljességgel istentelen volt. Mégis biztosra vette, hogy égi anyagból vagyunk,

és hogy valahogyan vissza kell oda térnünk. Nem a misztikus értelemben vett mennybe, hanem az égbe. „Mindaz, ami a szemünk előtt van – írta –, a csillagokban keletkezett: a csillagokban, amelyek felrobbannak, amikor meghalnak.” Ezért: „Amikor meghalunk, a testünk végül oda megy vissza, ahonnan jött: egy haldokló csillagba, a sajátunkba.” A halál tehát visszaszippant minket a Napba, romlásunkra.

Minthogy belőle eredünk, és benne végezzük, Amis Napjának, ha homályosan is, van isteni vonatkozása. „Olyan istenség, amelyet meg lehet bámulni – okoskodott (Mózes módjára) –, nem is lenne istenség. Egy olyan nappal, amelyet megbámulhatnál, nem sokra mennél: soha nem adhatott volna neked életet.” És talán ezért is olyan vészjósló a Nap Az értesülés fergeteges bosszúkomédiájában, amely egyedül a timor mortisból (a haláltusából), vagy ahogy ő mondja, a „halálfélelemből” nem űz gúnyt „A halálfélelem – írja – mindent áthatott, nemcsak a kórházakat.”

Amis szemében a Nap elsősorban annak a sötétségnek a létezését látszott borúsan bizonyítani, amelynél nagyobbat nem lehet elképzelni. Vagy prózaibban mondva: a fekete lyukakét. „Amikor a Nap fehér volt, gond nélkül lehetett hinni a fekete lyukakban” – jegyezte meg. „Mert ez a közönséges csillag már akkor is félig kihólyagzott a téridőből.” A Nap nem egyszerűen isten, hanem látványosan halandó is. Faragatlan és primitív istenség – Titán –, amely felfalja világunkat, mielőtt önmagába omlanék.

Ezért „utálják a városok a csillagokat”, és ezért világítják meg túlságosan az égboltot maguk fölött. „A városok gépek”, és „nem akarják, hogy lakosaikat emlékeztessék arra, hogyan is van ez valójában velünk és a mindenséggel”. És hogyan is van ez valójában velünk és az mindenséggel? „Úgy tűnik, hogy a mindenség harmincmilliárd fényév széles, és abból minden egyes centiméter kinyírna minket, ha oda kimerészkednénk. Így áll hozzánk a mindenség” – fejezi be az író.

Amis „értesülése” nem más volt tehát, mint a világ rideg barátságtalanságának érzékelése. „Az írás – mint mondja – nem egészen a világból való.” Ha a mindenség az, ami véget vet nekünk, az írás az ellenállás egyik formájává válik. Amis számára vagy némely hangulatában „az irodalom nem az életről szólt”. „Az irodalom a meg nem halásról szólt.” Amis május 20-ig nagyszerűen csinálta a meg nem halást.

Fordította Pásztor Péter

A szerző eszmetörténész, a Danube Institute vendégkutatója