Kézdi az 1960-as években kezdett el növögetni, mikor beindultak a gyárak, addig állítólag egy álmos kisváros volt, mely a vásárnapokon elevenedett meg.

Látván, hogy a földből tovább már nem lehet megélni (kivált, hogy az állam el is vette azt tőlük), szüleim is eldöntötték, hogy beköltöznek, egy évig naponta jártak be a városba Felsőcsernátonból szekérrel, és építették a házat. Mire elkészültek, egy szép felsőcsernátoni kolónia alakult ki a környéken, az akkori Kovács-kert és Dobai-kert, a mai Rózsa- és Ady-negyed helyén. Máshol is születtek ilyen kis falvak: a Haladás utcába (értsd: a mezőbe) és a Stadion utca aljába, a gázasok felé a mezőföldiek jöttek nagy számban, a kollektív környékére szintén csernátoniak, valamint szentlélekiek, szentföldiek költöztek.

A falvakhoz képest a különbség csak annyi volt, hogy a férfiak jó része nem a mezőre, hanem a gyárba járt munkába. Az asszonyok pedig – nos, az asszonyok vitték tovább a hagyományt, a földdel való foglalkozást. Mivel saját megművelhető területük nem volt, a kollektívbe jártak. Sok pénzt nem kaptak érte, sőt pimaszul keveset, de mindenki kapott tizenöt ár földet, ahol megtermelhette a saját zöldségét, gyümölcsét. Szóval virultak a városban ezek a kis falvak, és bennük a falusi emberek.

Jártam én is anyámmal a mezőre, oda, ahova kellett: a Török-tó mellé, vagy a Bótába, a cigányokhoz, vagy az ülepítőhöz (ez a nagy semmiben volt, valahol a Csernáton–Kézdi–Szentkatolna háromszögben). Néha még a Balatonra is elmentünk, ami a Torjai út alatti, vizenyős területet jelentette, ott leginkább gulirépát termesztett a kollektív, ezt nehéz volt szedni, egy-egy répa a négy-öt kilót is elérte. A sok asszony nevetett, mondta, most a Balatonon nyaralunk, senki sem tudta, miért nevezték így, de legalább a neve egzotikus volt (csak később tudtam meg, hogy a balaton általában vizenyős helyet jelent, és hát az volt e hely is). Futásfalva felé inkább a pityókát silózták, itt már érdekesebb dolgok történtek, elvégre az asszonyok csokorékban dolgoztak, s miközben válogattak, mondtak mindenfélét egymás között. Amikor a terményt hozó szekeres férfiak megjelentek, mindig megbolydult a terep, mert ki nem hagyták volna ennyi nő láttán a csipkelődést.

Így teltek az évek, amíg be nem ütött a káposztaláz. Már senki sem tudja, ki kezdett először káposztát termelni és eladni, de hamarosan azt látta a város, hogy a kollektivisták bérlik a megmaradt kis, nem állami kézben levő területeket. Volt, aki fél- vagy egyhektárnyi területet is összeszedett, olyan káposztafajtát vetett belé, amelyik kizárólag Kézdire jellemző: erős, súlyos, vékony, fehér, ropogós levelű, amelyik kiválóan talál a disznóhúshoz, és mind sarvaltként, mind savanyúkáposztaként tökéletes. Én csak arra lettem figyelmes, egyre több időt töltünk a káposztaföldeken, a szüleim és testvéreim pedig ősszel egy-két napra vagy akár hetekre is eltűnnek.

Nem volt könnyű munka, az biztos: elvetni a magokat, majd aztán egyezni a növényt, ha más módszerrel csinálták, akkor ültetni a palántokat, aztán kapálni és kapálni, mert ha a gyommagok bekerültek a levelek közé, az egészet el lehetett dobni. A káposztavágás maga volt a lutri: szeptember vége előtt nem lehetett elkezdeni, de akkor már sáros volt a föld, a bérelt teherautó vagy ki tudott jönni megrakottan, vagy nem. Ilyenkor traktorral húzatták ki, kínlódtak éjszakába menően, és újra és újra eldöntötték, hogy inkább szekereken hordják ki a káposztát a föld végére.

Aj, a teherautó! Annak a megszerzése nem volt könnyű, minden az államé lévén abban az időben. Ha véletlenül sikerült azonnal szerezni kocsit, az maga volt a végítélet kezdete: a káposztát hirtelen le kellett vágni, ha esett, ha havazott, mert a kocsinak indulnia kell. Éjszakákba menően vágtuk a káposztát, a család és az ismerősök, rokonok, napszámosok, volt, hogy hó alól kellett az egészet kiszedni.

Ahogy nőttem, eljött az ideje, hogy elmenjek én is piacozni. Így jutottam el a szászokhoz, akik már várták a kézdii káposztát (így, két i-vel, merthogy így szoktuk meg, még ha nem tetszik is az Akadémiának, hiába mondjuk nekik, hogy mi nem (szász)kézdiek vagyunk, hanem kézdiiek, ők csak ingatják nagy bús fejüket).
A szászok mázsáslag vették azt, majd óriási, felénk ismeretlen fajta hordókba tették el. Ha hozzájuk mentünk, akkor csak a legnagyobb, leglaposabb fejeket vittük. Szászkézdre is jártunk, mondták apámék, hogy olyan ismerős a táj, pedig még soha nem voltak ott – az otthonosság érzése inkább a génekből jöhetett, állítólag onnan költöztünk át Kézdire legalább nyolcszáz éve.

Aztán volt a Zsil völgye, ott vastag bukszájú bányászok jöttek hozzánk, remélvén, a savanyúkáposzta lemossa tüdejükről a szenet. Oda elsősorban tehervagonban vittük a terményt, félrehúzták azt a legszélső vágányra, sokszor le sem kellett rakni, már onnan elvitték. Máskor viszont hetekig piacoztunk, kivált, ha más is jött még kézdii káposztával, ilyenkor aztán mindig került egy szállásadó, akivel később évekig leveleztek a szüleim.
Volt, hogy neccesleg hoztuk haza a pénzt, otthon, hazaérkezés után számoltuk meg, a ceremóniája kicsit hasonlatos volt ahhoz, mikor régen a vadászok hazahozták a zsákmányt, ledobták az asztalra, és azt mondták, no asszony, daraboljad fel. A pénz egészen jól jött abban az időben, nemcsak élni tudtunk (vásároltam is a könyveket nyakra-főre), de félre tudtunk tenni. Ezt aztán hirtelen mind elvitte a kilencvenes évek elejének nagy inflációja, a személygépkocsira félretett pénzen végül egy játékautót ha vehettem.

Még pár évig ment a káposztázás, de a szászok kitelepültek, s már egyre kevesebb embernek kellett a terményünk. Egyre többet kellett piacozni, egyre távolabbi helyekre menni, egyetemista voltam, mikor már Kolozsvárra is feljött árulni a testvérem. (Volt ott egy egész jó történet, késő este érkezett meg a nagykocsi a piacra, és hirtelen nem volt ember, aki kirakodja – így szóltam az akkor nem éppen a legjobb anyagi helyzetben levő barátaimnak: Fekete Vincének, Lakatos Mihálynak, Orbán János Dénesnek, Lövétei Lázár Lászlónak, szinte hajnalig dobigáltuk a káposztát. Így esett meg, hogy az erdélyi irodalom későbbi nagyjai a családunknak dolgoztak, akkor jutottak valahogy OJD-kéziratok is a testvéremhez.)

A káposztázásnak idővel befellegzett, ugyan még ma is vannak páran, akik termelnek, de egyre kevesebbet. Azok, akik ezzel foglalkoztak, lassan kihalnak, a városba vetett falusiak történetéről pedig hallgat a város, mintha szégyellené. Gyermekkoromban sokszor éreztem (vagy éreztették), szégyen kollektivistának lenni,
a földdel foglalkozni, találkoztam olyannal, aki utálkozva mondta, hogy ő kapát a kezébe nem vesz, ha lelövik is. Merem remélni, hogy azóta a feje lágya benőtt, sőt azt is, hogy az azóta a világot többször végigseprő válságok alatt rákényszerült a kapa használatára. Nem egyébért, de érezze azt, milyen könnyű is a földdel való munka.

Igaz, annak, akinek nem kellett az a tizenöt ár föld, nem volt érdemes a mezőn dolgoznia. A kollektív egynapi munka után maximum egy kenyérre való pénzt fizetett, úgy szipolyozott ki az állam, hogy csuda, társadalombiztosítást sem fizettek utánunk. Anyám ezért aztán úgynevezett kollektívnyugdíjat kapott, na, élj meg ebből, Eti. Ám még csak azért is, anyámnak hosszú élete volt, tajtékozott az állam szája, ugyan keveset, de sokáig kell fizetni. Szóval így lőtt ki anyám az állammal.

S a város? Hát igen, a város semmibe sem vette őket, hiába termelték ők az élelmet. Merthogy, ugye, a városiak csavarral vagy aktákkal éltek. De, amikor anyám pityókás kenyeret sütött a kemencében, azért jöttek, hogy kikuncsorogják, megvegyék, mivel a munkájuk tárgyának nem lehetett valami jó íze. Egy idő után anyám hetente kétszer vetett bé, és kétszer sütött, tolongtak a kliensek az igazi kenyérért, amelyik nem olyan semmi íztelen, mint a bolti. Na, ekkor történt meg, hogy anyám fogott egy plajbászt, s jó vastagon kihúzta azokat, akik a földet nem tisztelték. Nem maradt kevesebb vevő, de azok olyanok, hogy esténként is betértek egyet traccsolni a szüleimmel.

Nem nagy meggyőződéssel, de hiszem, hogy ezek a jó kliensek voltak többségben a városban.