Bizonyára ismerős a kedves olvasónak, hogy bemegy vagy még be sem megy egy hivatalba, és máris elébe jön egy típusnyomtatvány, egy leirat, egy felirat, egy bejelentés, egy kijelentés, amely magyar szavakból van összerakva, de nem ért belőle semmit. Nem mintha az olvasó funkcionális analfabéta lenne, hanem mert az irat úgynevezett bikkfanyelven íródott.

Meglepetésemre A magyar nyelv nagyszótára külön cikkben foglalkozik a szóval (bikkfanyelven mondva: „szócikket szentel neki”): „1. nehézkes, üres frázisokkal élő, szürke, ill. értelmetlenségbe menően hivataloskodó szakmai nyelvezet, stílus 2. szokatlanul hangzó, érthetetlen idegen nyelv”.

Emlékszem, először a szubtilisan szubverzív Bréda Ferenc esszékötetében találkoztam ennek egy példájával: „Adott pontból tekintve a fogalmak átgyűrűződése egyetlen síkban fekvő láncsornak tetszik.” Ez a mondat 1980-ban meg is jelent, mivel senki sem merte bevallani, hogy nem érti a bizonyára mély gondolatot. (Bréda legnagyobb csodálkozására aztán találkozott is olyannal, aki értette.)

Íme, egy példa a hivatali bikkfanyelvre: „Ez a fejlesztés a decentralizált helyi önkormányzati fejlesztési támogatási programok, települési önkormányzati szilárd burkolatú beltéri közutak burkolat-felújításának támogatása előirányzatának keretében a(z) Közép-Magyarországi Regionális Fejlesztési Tanács támogatásával valósult meg.” A végén hibáznak, a helyes forma ez lenne: „került megvalósításra”.

A jogalkotók is látták, hogy itt bizony bajok vannak, ezért a 2017. évi CLI. törvény az adóigazgatási rendtartásról megjegyzi, hogy „Az adóigazgatási eljárásban az adózókkal való kapcsolattartás nyelvezetének egyszerűnek és közérthetőnek kell lennie” (kár, hogy az adóigazgatás szónál megakadok, és sokadjára is eldöntöm, hogy könyvelési eljárót veszek fel egészen apró egyéni vállalkozásom adójának izgatására, amint lesz annyi pénzem).

Egy idő után ez a bikkfanyelv visszanyal. A maga logikáján belül minden szép, egyértelmű, mert szabályozott. Emiatt egyesek – a bürokraták – az ideális világot látják benne, amelyen belül minden le van írva. (Eszkatológiai szempontból tényleg ez a világ elrendezett sorsának doktrínája, a végső tudományé.) Ezért szabályozni próbálják az életet. Minden, ami addig egyszerű szabályozás mellett vagy anélkül működött, hirtelen egy paragrafus tárgya lesz, amelyben „rögzítik”, melyik az adott tevékenység elvégzési módja levezénylésének helyes realizációja. Ez lesz a bikkfavilág, melynek jellemzői a túlszabályozottság, az eljárás lassúsága, szükségtelen bonyolultsága, az aktatologatás.

Két nagy mű foglalkozik e bikkfavilággal. Az egyik Franz Kafka A pere, melyben nem derül ki, hogy mi a főhős letartóztatásának alapja, Josef K. bolyong a hivatal és a törvény labirintusában. Csak a szorongást érezzük amiatt, hogy nem értjük a szabályrendszert, amely valami belső logika folytán ugyan létrejött, „életre kelt” (miközben éppen megfojtja az életet). A hivatal mindenütt ott van, képtelenség megfelelni az elvárásainak – ráadásul már az is bűn, ha valaki meg akarja érteni annak működését. (Ma a magyar adóhivatalban csorog a veríték az ember homlokáról, félek, egyszer engem is elítélnek, bizonyára bűnös vagyok. De vannak egyéb társaságok is, ahol az A pontból a B pontba való eljutáshoz legalábbis a kör négyszögesítését kell megoldani.)

A sajnálatos módon már megszűnt Open Stage együttes (igen, az Aranka, szeretlek és a Tü letörtétek a tükrünköt halhatatlan alkotói) felállós komédiája (közismertebb nevén stand-up comedy) arról szól, miként próbál a delikvens egy egyéni vállalkozást bejegyeztetni, merthogy törvényesen szeretne dolgozni. Ez már nem az Osztrák–Magyar Monachia katonás fegyelme, hanem a romániai, balkáni bürokrácia, melyben mindenki menekül a munkától, és minden szavát megerősítteti a munkatársával (Úgy-e, Magdi?).

Mert a bikkfanyelv a felelősség elhárításának leghatékonyabb módja. A felelősség nélküli bikkfavilágban próbálnánk ugyan élni, de nem lehet.

A szerző költő

XXXX

Kedves néprajzos barátom fordult hozzám, hátha tudnám értelmezni egy korábbi gyűjtését: a szöveg csinódi adatközlőjével ki tudja, mi történt azóta. „Arganénak három ága, / Magas menjbe angas háza, / Kűjel irgalmas, belől aranyas.”

Változik a világ, új dolgok jelennek meg, egy-egy bizbasz, aminek nincs neve, de valahogy beszélni kell róla.

Eddigi írásaimban arról szóltam, miért és miként kell őriznünk a nyelvet, nyelvjárásainkat. Ideje, hogy megfordítsuk mindezt, és arról beszéljünk, hogyan őriz a nyelv minket.

Az újgügye nyelven pézsének, papírzsepinek is nevezett alkalmatosság elődje a zsebkendő vagy keszkenő volt. Az utóbbi szóról már Czuczor és Fogarasi megállapították, hogy kéz-kenő lehetett az eredeti alakja, ma ehhez az elmélethez sorakozik fel az Új etimológiai szótár is.

XXXX

Kinyó, kínyó, kényó, kidzso, kidzsu, kigyó, kígyó, kégyó, kijó, kíjó. Némelyik már szinte ismeretlen szó. De mi lett a magyar nyelvjárásokkal, miért és hogyan szorultak vissza? Léteznek még egyáltalán? 

Székelyföldi vendéglők teraszán azzal szoktam tesztelni a helyiek nyelvtudását, hogy kérek egy pilizőt egy pirre. Van, ahol azonnal hozzák, ám egyre több helyen kérdeznek vissza, hogy mit akarok – ilyenkor csak legyintek, és inkább a földre pilizek.

XXXX

Tényleg, miért is? Biztos hogy a víg csak jókedvűt jelenthet? Nos, mint kiderül majd, korántsem.