Változik a világ, új dolgok jelennek meg, egy-egy bizbasz, aminek nincs neve, de valahogy beszélni kell róla.

Eddigi írásaimban arról szóltam, miért és miként kell őriznünk a nyelvet, nyelvjárásainkat. Ideje, hogy megfordítsuk mindezt, és arról beszéljünk, hogyan őriz a nyelv minket.

Az újgügye nyelven pézsének, papírzsepinek is nevezett alkalmatosság elődje a zsebkendő vagy keszkenő volt. Az utóbbi szóról már Czuczor és Fogarasi megállapították, hogy kéz-kenő lehetett az eredeti alakja, ma ehhez az elmélethez sorakozik fel az Új etimológiai szótár is.

XXXX

Kinyó, kínyó, kényó, kidzso, kidzsu, kigyó, kígyó, kégyó, kijó, kíjó. Némelyik már szinte ismeretlen szó. De mi lett a magyar nyelvjárásokkal, miért és hogyan szorultak vissza? Léteznek még egyáltalán? 

Székelyföldi vendéglők teraszán azzal szoktam tesztelni a helyiek nyelvtudását, hogy kérek egy pilizőt egy pirre. Van, ahol azonnal hozzák, ám egyre több helyen kérdeznek vissza, hogy mit akarok – ilyenkor csak legyintek, és inkább a földre pilizek.

XXXX

Tényleg, miért is? Biztos hogy a víg csak jókedvűt jelenthet? Nos, mint kiderül majd, korántsem.

Tettenérhetőek közös szavaink a perzsákkal vagy mai szóval irániakkal? Nos, még az is előfordulhat, hogy véletlen belefutunk, akár egy étteremben...

XXXX

XXXX