Több nyelvjárásban keszkendő formában is használják, például a keszthelyi takács céh 1692. évi szabályaiból megtudjuk, hogy az inasnak meg kell tanulnia, hogy egy „kigyófutást egy keszkendő végében vétek nélkül szöjjön”.

Akárhogy is nézzük, mind a keszkenő, mind a keszkendő tiszta magyar eredetet árul el.

Ezen eredeztetés azért fontos, mert a keszkenő szóval 1929-ben két bolsevik magyar, az emigráns Szatmári (Szatyi) Sándor és fia, a népdalgyűjtő Szatmári Antal nem máshol, mint Tiraszpolban találkozik, a Dnyeszter túlsó partján (a mai Dnyeszter menti Köztársaság fővárosában). Ennek érdekes története van: az apa akkor éppen a Moldován Autonóm Tanácsköztársaság kormányzótanácsának a tagja, Tiraszpolban él, a fia is kimegy hozzá emigrációba. A novemberben rendezendő nagy októberi díszelőadáson az ukrán karmester izgatottan jelenti be, hogy Szatmári elvtárs tiszteletére egy helyi, román nyelvű, magyar eredetű dal következik, melyet Cioburciun gyűjtött. És tényleg, felhangzik egy lakodalmi dal, amellyel a menyegzői szertartások egyik mozzanataként az apa búcsúztatja el a lányát. Erről Szatmári Antal később kideríti, hogy eredetileg huszita zsoltár volt, amely később egy XVII. századbeli magyar virágdal négy sorával egyesült. A szövegében szerepel a „keszkene” szó is, keszkenő értelemben. (Mi, akik már tudjuk, hogy ez tiszta magyar eredetű, elkezdünk erősen figyelni.)

Nosza, első adandó alkalommal apa és fia kimegy Cioburciura, és megtudják, hogy az

Csöbörcsök néven magyar falu volt

valamikor. Már nem találnak magyarul beszélő embert, de a helyi néptanács nyilvántartásában ilyen nevekre bukkannak, mint Balog, Kiss (két s-sel), Nemes, Nagy, Tóth és Varga. Találkoznak is az öreg, román anyanyelvű, Varga nevű halásszal, aki elmondja, hogy magyar származású, és hogy valamikor régen a visszavonuló tatárok elvitték az embereket a Krímbe (a tatárok 1769-ben hagyták el a területet, az orosz–török háború folyományaként – S. A.). Még az is megmaradt családja emlékezetében, hogy a férfiak elkezdtek visszaszökdösni, de az oroszok addigra már ortodoxokat telepítettek be a házaikba. Szatmári Antal így folytatja az öreg Varga elbeszélését: „Ezeknek egy része, amikor a Krím is orosz kézre került (1791-ben – S. A.), visszajött Csöbörcsökbe. Ez a pár család (nyolc vagy tíz) a falu végén, az úgynevezett halászsoron építette fel házait, és folytatta a halászmesterségét a halban bő Dnyeszter folyóban és annak mocsaras mellékágaiban. 1929-ben is ott laktak ükunokáik, akik minderről csak azt tudták, hogy eleik magyarok voltak.”

Így tűnt el a magyar szó a Dnyeszter mellől,

ahol 1767-ben, két évvel a Krímbe való kitelepítésük előtt Zöld Péter mintegy tízezer katolikus magyart gyóntatott vagy keresztelt meg.

Ma már azt is tudjuk, hogy akadt egyetlen magyar ember, az 1780 és 1798 között az erdélyi püspöki tisztséget betöltő Batthyány Ignác, aki kétségbeesett küzdelembe kezdett az érdekükben. Beiktatása után azonnal jelentést kért Zöld Pétertől, aki 1781. január 11-én meg is írja a beszámolót csöbörcsöki útjáról.

Batthyány tudakozódik a besszarábiai magyarok sorsáról, és megtudja, hogy a Krímbe vitték el őket.

1784-ben a római levéltárakból próbálja beszerezni a Kárpátokon túlra terjedő milkói püspökségre vonatkozó oklevelek hiteles szövegét, hátha sikerül jogalapot találnia a távoli katolikus magyarok lelkigondozására. A Szentatyának 1787. október 6-án küldött levelében könyörög, hogy adjon neki apostoli helytartói címet és jogokat, hogy papokat küldhessen Moldvába, Besszarábiába és a Krímbe, azokra a helyekre, ahol a magyarok megmaradtak. A pápa 1788. január 2-án válaszol neki, miszerint a krími katolikusok gondviselésének ügyét Mohilow püspökére [a mai Fehéroroszországban!!! – S. A.] bízta, s jelenleg nincs ok újításra a misszió kapcsán.

Elmondhatjuk, hogy az egész történetet nem tudtuk volna meg, ha nem szerepel a keszkenő szó a román népdalban…