A könyv, megfelelve az információdömping szoros olvasást igénylő világának, tömör és világos érveléssel, kiegyensúlyozott szerkezetben dolgozza fel a témát. Ne vaskos kötetre számítsunk tehát, dacára a téma súlyának és – ezt aligha kell bizonygatni – aktualitásának. Maga a szerző „nagyesszének” nevezi, amelyhez az inspirációt Yoram Hazony A nacionalizmus erénye című, eredetileg 2019-es (magyarul 2022-es) könyve szolgáltatta. Bőséges irodalomjegyzékkel is el van látva, ami persze elsősorban a szerző tájékozódási pontjait jelöli ki. Ez nem hiba, csak érdemes szem előtt tartani: Bakk például nem, vagy csak nagyon érintőlegesen tárgyalja Carl Schmitt igen befolyásos állam/birodalomelméletét (Nomos der Erde) és a náci Harmadik Birodalmat, annak előzményeit, szerkezetét, modellértékűségét.
Többségi belátás?
Az első kifejtő fejezet az állam és a birodalom fogalmának alakulását követi nyomon, az ismert összefüggéseket bemutatva, vagyis a partikularitás (nemzet) és az univerzalitás kettősét, a birodalmak „állammá” alakulását, azaz a modern, szuverenitáson és unitáson alapuló állameszme ráépülését a dinasztikus logikájú birodalmakra, majd a geopolitikai racionalitás térhódítását, a világ többé-kevésbé tudatos felosztását. Szorosan igazodva Hazony gondolataihoz, Bakk ezután a modern nemzetállam kialakulásának történetét mondja el, érzékelhető rokonszenvvel (ésźa „semleges állam mítosza” iránti ellenszenvvel). Ez természetesen nyomban fölveti a nemzeti kisebbségek helyzetének problémáját: leegyszerűsítve, hogyan lehetnének őszintén lojálisak aźkisebbségi magyarok például Románia mint nemzetállam iránt? Bakk – itt is Hazonyt követve – úgy érvel, hogy a kisebbségek védelme a nemzetállam önérdeke, mivel elnyomásuk csak úgy lehetséges, hogy a nemzetállam birodalmivá alakul. Persze ott vannak a jól ismert etnikai homogenizáció sikeres példái (Franciaország, Svédország: ez utóbbi a dán kisebbséggel kapcsolatban), s így mégis nyomasztó marad ez a lehetőség:
a homogenizáció éppen azért nagyon is vonzó kísértés, hogy a birodalmi lét okozta problémákat (anarchia, dezintegráció fenyegetése) elkerüljék. Bakk szerint ez paradoxonhoz vezet – ezzel egyet lehet érteni, mint ahogy azzal is, hogy paradoxonokkal elvi és gyakorlati szempontból egyaránt együtt lehet élni. Már csak az a kérdés, hogy az ehhez szükséges belátás és intelligencia – hogy ne mondjuk: felvilágosultság – megvan-e a többségi nemzetben és annak elitjében. Ez annál is érdekesebb, mert a felvilágosodás kanti–habermasi programjával, ahogy jeleztem, Bakk kifejezetten nem rokonszenvez, s ezt a semleges-liberális állam kritikájának meglehetősen kritikátlan elfogadásával ki is mutatja. A sommás elutasítás véleményem szerint több lehetőséget is figyelmen kívül hagy, a legfájóbb a republikánus hagyomány számbavételének elmaradása.
Politikai és nem politikai kötődések
Ezt több, kisebbségből érkező magyar politikai gondolkodó is részletesen értékelte, s lát benne fantáziát. Lehet, hogy joggal, lehet, hogy némileg naivan, de az említett paradoxonnak legalábbis egyik komoly feloldási lehetősége, ha mégis megpróbálkozunk azzal, hogy elválasztjuk a politikai identitást és lojalitást más kötelékektől. Ezt például a család esetében triviálisan megtesszük, ha nem föltétlenül könnyen is: lásd a vegyes házasságokat, de gondolhatunk arra is, hogy sokan nagyon is tudatosan döntenek úgy, hogy a család érdeke a külföldre költözés, egy másik lojalitás tudatos, ámbár olykor fájdalmas felvétele. Ugyanígy megtörténhet, hogy a vallási-felekezeti és a politikai kötődés ütközik egymással; elég a protestáns–katolikus, keresztény–zsidó identitások konfliktusára gondolnunk, Angliától Magyarországig. Egy republikánus elméletben tehát erős politikai kötődés mellett képzelhetők el erős nem politikai kötődések is, anélkül tehát, hogy valamilyen birodalmi állam felé mozdulnánk el. Ezt mintha Bakk is érzékelné, hiszen a semleges-liberális, a piaci (jóléti) és „szállodaállam” koncepcióival az Egyesült Államok alkotmányos rendjét és gyakorlatát szegezi szembe (Európából említhette volna Svájcot), amely voltaképpen a klasszikus republikánus elképzelést elég jól megközelíti. Jelzem, hogy az eléggé felületesen bírált John Rawls is közelebb áll ehhez az elképzeléshez, mivel kiindulópontja nem az – mint Bakk írja –, hogy „senkinek sincs semmilyen ismerete valamilyen jóról”, hanem pont fordítva: mindenkinek van valamilyen ismerete, helyesebben elképzelése valamilyen jóról, a feladat éppen az, hogy ezeket milyen politikai keretbe lehet értelmesen és hatékonyan foglalni. Tény, hogy Rawls nem foglalkozik a közösségi identitásokkal, ami miatt sok bírálatot kapott, köztük kommunitáriusokét (Michael Sandel, Michael Walzer), de realista liberálisokét is; nem látom be azonban, ezek miért ne lennének beépíthetők saját (és a hatvanas-hetvenes évek problémaköréhez, azaz elsősorban a jóléti újraelosztás témájához kötött) politikaelméletébe.

A befolyás logikája
Alighanem a birodalmi létforma elemzése a könyv igazi újdonsága. Már említettem, hogy a birodalmak „államiasítása” jelentős fordulat volt, bár ennek részleteit Bakk nem fejti ki (vélhetően a napóleoni Franciaországra, a vilmosi Németországra érdemes gondolni, amelyek a modern nemzetállam teljes elméleti és gyakorlati, igazgatási eszköztárával centralizáltak). Ugyanakkor az államiasított birodalommal párhuzamosan az államok birodalmiasítása is zajlott, ezt a marxista frazeológia imperializmusnak hívta, s persze a kapitalizmus törvényszerű jelenségének tekintette. A birodalmias gondolkodás mindazonáltal alapvetően politikai természetű. Bakk elsőként a határterület (frontier) paradoxnak tűnő fogalmát elemzi nagyon érdekesen.
A modern birodalmiasságban a határterület már nem is föltétlenül fizikai, hanem elvont, akár virtuális befolyási teret jelent. A birodalmi állampolgárság az inkluzivitás jegyében fogant, s bár Bakk nem hivatkozik rá, a római állampolgárság fokozatos kiterjesztési modellje ismert előkép. Hivatkozik viszont a középkori keresztény universitasra, a Karoling Birodalomra, mint előzményre. A modern birodalmiasság Bakk szerint Napóleonnal kezdődik, persze nem a napóleoni Franciaországgal – lásd fentebb –, hanem annak európai transzformatív politikájával, a francia frontier (befolyás) logikájának koncepciójával. Ennek milliónyi jele és jegye van, a divattól a nyelvig, s ebben az értelemben a francia befolyás Kanadától Szentpétervárig az északi glóbuszt átfogta.
Rivalizáló birodalmiasság
Itt érkezünk el a könyv alighanem legtöbb olvasót érdeklő kérdéséhez: van/volt-e magyar birodalom? A frontier – határterület – fogalmát mindenesetre elég könnyű alkalmazni: a magyar gyepű önmagában védelmi funkció, de tágabb értelemben terjeszkedési is, ha arra gondolunk, hogy a magyar kormányzatok a határterületekre tudatosan, s kimondottan más szabályok szerint élő népeket vagy eliteket telepítettek (besenyők, székelyek, Német Lovagrend), s így egyfajta birodalmias koncepció felé mozdították el a korai magyar államot. A hungarustudat pedig Bakk szerint megfeleltethető az inkluzív birodalmi állampolgáriságnak, amely a kiegyezés után a politikai nemzet jól ismert koncepciójának is egyik alapelemévé vált. Hogy mindez a Habsburg Birodalom keretei között történt, az egyfelől nemzetközi jogilag triviálisan igaz, másfelől viszont egyáltalán nem az.
A magyar (helyesebben Szent István-i) birodalom a Habsburg Birodalom riválisaként is föllépett, már Kossuth retorikájában (aki igyekezett Pest-Budát tenni egy új dunai birodalom központjává, érzékelve a német államok erősödő centripetális mozgását, aminek Ausztria is csak alig száz évig tudott ellenállni), más kérdés, hogy ennek elenyésző realitása volt (és katasztrofális illúziókhoz vezetett). De a lényeg ez volna: mit kezdjünk, vagy inkább kezdhettünk volna a rivalizáló birodalmiasság lehetőségeivel?
Ütköző birodalmi koncepciók
Bakk ezekre a kérdésekre csak közvetve reflektál, mivel a következő fejezetekben a civilizációs birodalmi logikát, majd a brit, az amerikai és az orosz birodalmi koncepciókat fejtegeti, hangsúlyozva, hogy ezek is hosszú történelmi folyamatokat igyekeznek összegyúrni, s mindig az aktuális ideológiai lehetőségekhez igazítani. Ezek a fejtegetések nagyon sok jól ismert és részben kevésbé ismert folyamatot és tényt kiegyensúlyozottan összegeznek, a probléma az olvasó számára inkább az lehet, hogy a történeti kitekintés minden érdekessége ellenére az igazán fontos kérdés: mit kezdjük azzal, ha a többféle birodalmi koncepció ütközik, s ezek nagyon is eltérő politikai cselekvések motivációivá válnak? Vagy azzal, ha ezek az elképzelések látványosan belső ellentmondásokat mutatnak föl? (Példa: az izolacionalizmus közismerten igen régi hagyománya az amerikai politikai gondolkodásnak, ami nem is kissé a kínaira hasonlít, s ezt a jelenlegi kormányzat képviseli is; ugyanakkor a missziós önkép – amely keresztény, majd felvilágosodás kori örökség – európai hatás; míg az egyetemes elismerés iránti vágy inkább orosz rokonvonásnak tűnik.) Ezek a birodalmi önképek komplikált, részben történelmi tapasztalatokból (győzelmek, sikerek, vereségek, frusztrációk), részben vallási, civilizációs és filozófiai hagyományelemekből, részben geopolitikai realitásokból jól-rosszul összerakott képzetek és képletek, amelyek éppen belső ellentmondásaik miatt könnyen összeütközésbe kerülhetnek egymással (igaz, kapcsolódási pontokat is alkotnak), ráadásul úgy, hogy az adott kontextusban mindig valamelyik vonásuk látszik erőteljesebbnek. Ezért kockázatos a politikai elemzésben szem elől téveszteni ezt a komplexitást, noha gyakorlati lehetetlenség folyton az egészről beszélni.
Az Unió birodalmasodása?
Mindenesetre a könyv utolsó fejezete azzal a helyes, bár kissé közhelyes megállapítással kezdődik, hogy a politikai döntéseket – beleértve a szövetségkeresést, vagyis a nemzet/állam/birodalom/szövetségi rendszer szintjén zajló döntéseket – a résztvevők vagy érintettek jellemzően eltérő motívumokból hozzák meg. A szerző azonban a továbbiakban az EU föderalizmusának egyfajta birodalmiasodó folyamatát ostorozza, sajnos a könyv korábbi fejezeteinek árnyaltságához képest meglehetősen vulgáris okfejtéssel és példákkal, jelentős tényezők – például a gazdasági előnyök – teljes figyelmen kívül hagyásával. Abban teljesen igaza van, hogy az Uniót alkotó államok és nemzetek szerkezete, hagyományai, működési logikáik rendkívül sokszínűek, de éppen ezért a legkevésbé sem érzékelhető a nemzetállami konstrukciók eltűnése vagy érdemi veszélyeztetettsége. Minden további nélkül leírható az Unió egyfajta komplex egyeztetési folyamatként is, amely látványos, noha kevéssé méltányolt kollektív cselekvéseket képes indukálni (a legfrissebb példa az orosz földgázfüggőség megszüntetése az erre hajlandó tagállamokban lényegében másfél év alatt!). Azt is tapasztalatból tudjuk, hogy az Unióból ki lehet lépni. Mindenesetre ebben a fejezetben nagyon hasznos lett volna néhány friss közvélemény-kutatás idézése, amelyekből hasonló percepció bontakozik ki: az uniós lakosság zöme támogatja az Uniót, s nem tartja veszélyben forgónak saját nemzeti kötődéseit. S még valami: a legfeltűnőbb hiányosság éppen a könyv alapkoncepciójához való visszautalás: Európát, akár akarjuk, akár nem, a globális politikai térben – legkésőbb az orosz agresszió kezdete óta – a többi játékos egységesnek fogja fel, így egyszerűen nincs is választása az Uniónak, mint ehhez alkalmazkodva az ehhez szükséges „birodalmi” cselekvésformákat kidolgoznia és begyakorolnia. Mert a birodalmi létforma nem mindig szuverén választás kérdése, hanem reálpolitikai kényszer. Talán ebbe az irányba volna érdemes terelni a magyarországi geopolitikai eszmecseréket – ha egyáltalán van még lehetőség ilyenekre.
A szerző a Corvinus Egyetem tanára