A két világháború között a nyomorban, vagy ahogy a dolgot szépítve nevezték: az „ínségben lévők”, a „megélhetésükben veszélyeztetettek” kérdése 1920 óta ott szerepelt a politika fő témái között. Sokáig mindent, vagy majdnem mindent rá lehetett fogni Trianonra, amiben persze sok igazság is volt. Végül Bethlen István kormánya 1928–1929-ben – először és fennállásáig utoljára – rászánta magát, hogy komoly lépéseket tegyen a szociálpolitika, közelebbről a társadalombiztosítás terén. A munkások kötelező társadalombiztosítása már a századfordulón létezett, most azonban a népjóléti miniszter Vass Józsefről nevezett Lex Vass I. és II. azonban lényegesen kitágította egyrészt a biztosítottak körét, az iparban és a kereskedelemben dolgozók szinte teljességét biztosítva különféle kockázatok (betegség, rokkantság, öregség, a családnál özvegység és árvaság) esetére – ameddig volt az illetőnek állása… Kihagyta azonban a munkavállalók két hatalmas körét, illetve azok kockázatát: a mezőgazdaság munkavállalóit és a munkanélkülieket.
Magyar szociálpolitika 1938–1940-ben
Az előbbiek biztosítását a politikacsinálók, maga Vass miniszter is többször megígérte, sőt azt mondta a Képviselőházban, hogy a törvény „tulajdonképpen készen van” – de végül sokáig nem lett belőle semmi. Az utóbbira az volt a politikusok – és tegyük hozzá: sok szociálpolitikai szakértő – válasza is, hogy a munkanélküli biztosítás, tehát a munkanélküli segély munkátlanságra, henyeségre szoktat. Helyette ott volt a „munkakészség igazolására” szolgáló ínségmunka: hóeltakarítás, ároktisztogatás, dögtérrendezés (!) – mindegy mi, csak dolgozzék meg a munkanélküli az ínségnapszámért, és lehetőleg minél kevesebb pénzbe kerüljön.
Aztán elkövetkezett 1938, és végre megvalósult a mezőgazdasági munkások öregségi biztosítása. A dologra nem érdemes túl sok szót vesztegetni: havi öt pengő volt a járadékalap, ami hosszabb jogviszony esetén elvben felmehetett akár húszra is (összevetésképpen: ekkoriban egy nyári napszám már inkább 3-3,50, mint 2 pengő volt…)
Oktalan szemrehányás
Nagyjából itt tartott a magyar szociálpolitika 1938–1940-ben. Ekkor már megélte az ország a két első terültvisszacsatolás örömünnepét (a Felvidék magyarok lakta déli és Kárpátalja délkeleti része 1938-ban, majd a hegyvidéki területe 1939-ban). Emellett a bel- és a szociálpolitikában sokan és sokat vártak a miniszterelnök Imrédy Bélától is. Aztán 1939. februárjában őt felváltotta Teleki Pál, aki újra sok mindent megígért – hogy az 1941-es költségvetési vitában Matolcsy Mátyás példátlanul arrogáns, habár némely elemében kétségkívül helytálló felszólalásában azt hányhassa a szerinte elvek nélküli „öreg professzor” szemére: egy év alatt nem történt semmi, csak visszatérés oda, ahol 1920-ban tartott az ország: a liberálfeudalizmushoz…
Pedig közben megszületett az 1940. évi XXIII. törvénycikk, megalkották az Országos Nép- és Családvédelmi Alapot, a magyar szociálpolitika történelmi léptékben is páratlan alkotását. A jogszabály az Alap célját abban jelölte ki, hogy lehetővé tegye a megélhetésükben veszélyeztetett – főként mezőgazdasággal foglalkozó – családok boldogulásának szerves megalapozását házhoz juttatás, kedvezőbb gazdasági viszonyok közé telepítés vagy egyéb gazdasági megsegítés (közjóléti szövetkezetek, különböző termelési, értékesítési intézmények és vállalkozások elősegítése stb.) útján, egyben kikötve, „az Alap a nyújtott juttatás visszatérítését pénzben, munkában vagy természetben igényelheti”.
A szatmári norma
A körmönfont megfogalmazás az Esztergár Lajos pécsi helyettes polgármester által kidolgozott és még Imrédy miniszterelnök alatt Szatmár vármegyében kipróbált rendszert takarta. A hangsúly ebben az esetben a rendszeren volt: Esztergár és mások ugyanis világosan látták, hogy az ínségmunka és más, alkalmi vagy rendszeres segélyezés nemhogy segítené a kilátástalan helyzetűeket az önálló megélhetéshez szükséges előfeltételek megteremtésében, hanem épp ellenkezőleg: tartósítja és utódaikra is átörökíti nyomorukat. A szatmári normának nevezett szisztéma lényege kettős volt: egyfelől nagyobb összegű kölcsönjuttatással „helyzetbe hozni” a négy- vagy annál több gyermekes családokat, másrészt tenni ezt kölcsön révén: annak visszatörlesztéséig csak használói voltak a munkaeszköznek, szekérnek, lónak, tehénnek, bérlői a háznak, és így folyamatosan ellenőrzés alatt lehet tartani a családot. A nem kiilleszkedett – nem volt ugyanis honnan kiilleszkednie –, hanem „be nem illeszkedett” családot: a társadalom és gyakran az emberi lét peremén élő, de a felemelkedés, a beilleszkedés vágyát még dédelgető nincsteleneket.
Kisasszonka! Aztán kegyed hanyat szült már?!
A metódus az „adni és cserébe követelni” elvén alapult: adni a felemelkedés eszközét – és követelni: nemcsak (és nem is elsősorban) a kölcsön visszafizetését, hanem az életforma-váltást, de egyben életszemlélet-váltást. Az ellenőrzés ugyanis nemcsak arra terjedt ki, hogy a családfő rendszeresen eljárjon napszámba, amihez egyébként, ha kellett, a megszervezett „szociális ellátó hálózat” hozzá is segítette. Arra is súlyt helyeztek, hogy a gyerekek rendszeresen járjanak iskolába, az asszony pedig – az ellenőrzés és „nevelés” középpontjában az ő személye állt – tisztán és jó karban tartsa a családi házat, megművelje a házzal együtt adott kertet (faluhelyen legkevesebb hatszáz, városon kétszáz négyszögöl volt a területe, ami elegendő volt a család legalapvetőbb kerti veteményekkel való ellátásához, a nagyobb parcelláról pedig még piacra is jutott). Sőt, még arra is odafigyeltek, hogy a családot egészségesen táplálja. A több száz felvett interjú közül a legtöbben éppen erre panaszkodtak: a főzési szokásokba való beleszólást „asszonyi mivoltuk megcsúfolásának” tartották, persze nem ezekkel a szavakkal. Érdemes itt megjegyezni azt is, hogy az ellenőrzött – legalább négygyermekes asszony – és az ellenőrző személy, a húsz év körüli tanítókisasszony, az alig idősebb védőnő, vagy ami a legmegalázóbbnak tűnt: a község/város Nép- és Családvédelmi Bizottságának egy erre vállalkozó, persze „jobb körökből” származó asszonytagja közt sajátosan alakult, alakulhatott a társalgás. Hiszen nagyon eltérőek voltak az életkorok, az élettapasztalatok, ráadásul a felek közt korántsem volt egyenlő a viszony, a juttatott feleségének aligha volt lehetősége az eljárást kifogásolni. (Habár ki tudja? A 1990-es évek elején felvett interjúkban megszólaló nyugdíjaskorú egykori védőnők némelyike pirulva emlékezett vissza arra, hogy amikor a gyerekek helyes, „tudományos” neveléséről vagy épp arról próbált „felvilágosítani”, hogy a népszaporulat és a „nemzet ajándékáért való hála” kifejezéseképpen igencsak kellene ötödik-hatodik-sokadik gyereket is szülni, az asszony így replikázott: „Kisasszonka! Aztán kegyed hanyat szült már?!”) Az ellenőrző és az ellenőrzött elképzelése a háztartás rendezettségéről és tisztaságáról pedig alighanem gyakran eltért egymástól.
Paternalizmus
A család életformaváltását – és egyben a tágabb környezet nevelését – szolgálta az is, hogy a házakat típusterv szerint, de nem egy kaptafára, hanem a táj építészetére jellemző népi (vagy legalábbis népies) stílusban építették. Sőt, ha bútort is adtak az épülettel, amire sokszor szükség volt, mert az érintettek szó szerint semmivel sem rendelkeztek, akkor az is népi mintára készült.
Az ONCSA késői bírálói és a hasonló külföldi rendszerek elemzői által paternalistának, de magyarországi megalkotói által produktívnak tartott rendszer – hiszen koldusszegény családokból adófizető munkavállalókat „produkált” – valóban többé-kevésbé parancsuralmi volt. És paternalista is: a juttatatottakat, köztük a családfőket is „nevelni” akarták. Arra, hogy lakásjuttatás révén valamiféle alsó középosztályba emeljenek be családokat, számos példa volt külföldön is, Németországban, Franciaországban, Belgiumban, de Angliában is; igaz, arrafelé inkább a városok próbálkoztak ilyesmivel. Viszont tény, hogy a juttatásért sorban állók (máshol Európában inkább a bérlet volt a jellemző) tudták, mire vállalkoznak, és általában többszörös volt a jelentkezők száma. Magyarországon például helyenként húsz-negyvenszeres…
Csak ne lenne ONCSA-telepi!
Tény, hogy az ONCSA a hagyományos, konzervatív-keresztény családmodellt kényszerítette rá a juttatottakra. Vagyis: a férfi dolgozzék, a gyerekek járjanak iskolába (és a családdal templomba), az asszony pedig elégedjék meg a főzőkanál–hitvesi ágy–bölcső, pelenka háromszögével (ami nem egészen volt igaz: ugyanis az ő nyakába szakadt a kiskert, a szintén juttatásként kapott lábasjószág, kecske, esetleg tehén és hízó gondozása is). Az is tény, hogy a „figyelem” kiterjedt a család, de leginkább a családfő politikai magatartására is – habár e téren megelégedtek azzal, hogy ne legyen ilyesmi vétség miatt elítélve. Tény, hogy a szülők házasélete terén is bizonyos szabályokat kényszerítettek a családra: a szülői kettős ágyat paravánokkal zárták el az emeletes ágyban alvó gyerekek szeme elől (kétszobás házat ritkán juttatott az Alap, a fűtés ugyanis meglehetősen drága volt). Sőt, még azt is meg kell jegyezni – ez az utólagos bírálóknak érdekes módon nem tűnt föl –, hogy az Alap, illetve a helyi végrehajtó szerv, a közjóléti szövetkezet mindig csak a férjjel kötötte meg a szerződést, ami valószínűleg a kor jogszabályaival sem teljesen egyezett (ha a családfő a fronton volt, aláírásra utánaküldték az okmányt). Az elképzelés, hogy a családokat rövid úton integrálják a falu vagy város társadalmi közösségébe, csak módjával valósult meg: az egy kaptafára, telepszerűen épült ONCSA-sorok inkább szegregátumnak számítottak eleinte. Ehhez hozzájárult a már említett szokatlan építési mód mellett a rengeteg gyerek is, ami sok egykés faluban már szinte normaszegésnek tűnt. (K. Balázsné adatközlő: „a falubeli legények mind mondták: »formás leány a Zsuzsi, meg dolgos is – csak ne lenne ONCSA-telepi!« Aztán hozzáment egy másik ONCSÁ-shoz. És hét gyermekük született…”)
Végül tagadhatatlan: az ONCSA működésében mindvégig közrejátszott a politikai propaganda. Nem csoda: valóban jó sajtófotótéma volt, hogy X város polgármestere, faluhelyen az alispán vagy épp a Belügyminisztérium államtitkára előnyösen mutatott, amikor átadta házaik kulcsát a – különben többnyire valóban végtelenül hálás – családoknak.
Móricz is lelkesedett
Igen ám, de fel kell tenni a kérdést ennyi bíráló kitétel után: hatékony volt-e az Országos Nép- és Családvédelmi Alap működése? Valóban sikerült-e kiemelni a családokat a nyomorból, beilleszteni (nem pedig visszailleszteni!) a társadalom középső vonulatába? És miért írt Móricz Zsigmond lelkendező cikket a szatmári kísérletről a Kelet Népében („Gazdag szegényeknél. Látogatás a szatmári népjóléti fedezékekben”), egy új, népi közigazgatás és a szociális állam megvalósának ígéretét látva-láttatva? (Móriczról azt, hogy túlságosan rokonszenvezett volna kora közigazgatásával, aligha lehet állítani…)
Az ONCSA a gyakorlatban 1941 közepétől 1944 elejéig-közepéig működött. Ezalatt csak házjuttatással több mint tízezer családot ért el. (A többi juttatásról nincs pontos adat, de azok öt-hétszeresét tehették ki ennek a számnak.) A házat kapottak közül – többnyire deviancia miatt – összesen tizenhat – írd és mond: tizenhat– családot mozdítottak ki.
Ami pedig a felzárkóztatást illeti: az elmúlt huszonöt év vizsgálatai alapján a semmiből, nyomorból jött családok gyermekei közül középiskolát végzett a referenciának tekinthető falusi környezet gyermekeihez képest többszörös, egyetemet-főiskolát sokszoros létszám. Ha valaki pedig nem találja a jellegzetes boltíves-tornácos ONCSA-házakat, ne csodálkozzon: a felzárkózott, felemelkedett családoknak igénye és módja is volt az átépítésre…
A szerző társadalomtörténész
Nyitókép: ONCSA-telep - a kép az új házsor ünnepélyes átadásának előkészületeikor készülhetett 1941 táján, Pest vagy Szatmár megyében, fotó: Ábrahám Katalin és László, Fortepan
