Professzorok köztársasága

Megbukott a „professzorok köztársasága” – írta a párizsi Le Monde 1994. május 31-én, az akkor lezajlott magyarországi parlamenti választásokról hírt adva. Nem világos, hogy a liberális világlap honnan vette a kifejezést, mindenesetre némi kárörömmel tudósított az Antall–Boross-kormány vereségéről, amely az európai politikai palettán a kereszténydemokrata-konzervatív tartományban határozta meg önmagát. A kárörömbe azonban talán enyhe csodálat vagy legalább elismerés is vegyült. A professzorok köztársasága ugyanis figyelemre méltó kísérlet volt. Kivételes történelmi pillanat. Antall József ezt radikálisabban fogalmazta meg, amikor kamikaze-kormányról beszélt.

E professzorok köztársaságában Granasztói Györgynek megbecsült, fontos szerepe volt. Az elismert, francia egyetemeken is tanító történész a rendszerváltás pillanatában tudta, hogy mi a kötelessége: fel nem adva az egyetemi katedrát, részt kell vállalnia a közéletben. Közreadott naplója
az 1990 és 1994 közötti időszakot öleli föl, bár a tulajdonképpeni „diktafonnapló” ennél is szűkebb intervallumról tudósít. Brüsszel Magyarország és egész Kelet-Közép-Európa nyugati, euroatlanti irányváltása szempontjából az egyik legfontosabb állomáshelynek számított akkor is.

Váratlan annus mirabilis

Granasztói és a hozzá hasonló felfogásúak 1989 előtt sem Magyarországon, sem a nemzetközi porondon nem láttak reális esélyt a változásra. A politikai rövidlátással aligha vádolható Helmut Kohl még 1988 októberében tett moszkvai tárgyalásai nyomán is egyfajta borúlátó realizmussal nyilatkozott: „Nem volt kétséges számomra, hogy a berlini fal lebontása szükségszerűen bekövetkezik majd, de hosszú ideig nem tudtam, hogy ez vajon bekövetkezik-e még az én életemben.” John Lukacs volt egyébként azon kevesek egyike, aki már 1981-ben – paradox módon épp a lengyelországi szükségállapot bevezetése után – úgy vélte, hogy Európában mind az orosz, mind az amerikai befolyás gyengülőben van, a kommunizmust pedig már éppen temetik Lengyelországban.

Azután szinte váratlanul beköszöntött 1989. A fordulópont. Az annus mirabilis. Eljött a szabadság órája. Kegyelmi pillanat lett az osztályrészünk. Ritka szellemi pezsgés támadt az ezt követő időszakban Magyarországon – és nyilván nem csak nálunk. A magyar értelmiség a könyvtárak falai, a katedrák sáncai mögül, esetleg a kávéházi asztaltól felállva a közéleti felelősség vállalásának útjára lépett. Maga Antall József fémjelezte ezt a korszakot: történész múzeumigazgatóból lett miniszterelnök. (Ha a reformkor a jogászok, úgy a rendszerváltás kora talán a történészprofesszorok kora volt. Már önmagában üzenetet hordoz, ha történész tanárt választanak kormányfővé. Felfedezni és kamatoztatni azt, ami a múltból értékes, és szembenézni mindazzal, amire nem lehetünk büszkék: ez összetett gondolkodást kíván, amely nélkülözhetetlen minden korszakváltás idején.) A miniszterelnököt olyan személyes, a múlt és a jövendőt egységben látó tanácsadók vették körül, mint Kodolányi Gyula. A magyar külügyi vezetést szintén történészek, professzorok alkották: Jeszenszky Géza külügyminiszter, Katona Tamás politikai államtitkár, az európai történelmet szenvedélyesen kutató Martonyi János közigazgatási államtitkár vagy a későbbiekben nagyköveti posztot vállaló külügyminisztériumi főtitkár, Gergely András. A honvédelmi tárca birtokosa, a szintén történész Für Lajos Granasztói személyes jó barátja volt.

Megbecsülés várakozásokkal teli korban

Érdekes történelmi adalékot tartalmaz az Átkelés közben utolsó dokumentuma, Granasztói György Boross Péter – akkor már csak ügyvivő – miniszterelnökhöz intézett levele, amelyben lemondásának okát taglalja. Ennek lényege az volt, hogy az új vezetés – jelesül Kovács László, a külügyminiszteri poszt várományosa – az MDF-hez kötődő nagyköveteket távozásra szólította fel. Granasztói idézi is Horn Gyulát, aki a „sajtóban kijelentette, hogy a történész nagyköveteket elsőként fogja kirúgni”. Talán értelmiségellenes attitűdjét juttatta így kifejezésre. Az Antall-kormány által kinevezett nagykövetek között tényleg bámulatos műveltségű egyetemi emberek, akadémikusok sorakoztak. Szávai János Párizsban, Erdődy Gábor Bonnban, Szörényi László Rómában, Ódor László Bernben és még mások.

Megítélésem szerint ez a kör megbecsülést szerzett Magyarországnak a várakozásokkal teli korban. A szovjet kolosszus szinte vérontás nélküli bukása a történelem ajándéka volt. Keleten és Nyugaton arról álmodtunk, hogy beköszönt a béke, a végleges leszerelés, a demokráciák és a világ-
méretekben érvényesülő szabadság kora. Bár voltak intő jelek, mint a délszláv háború, amely a magyar NATO-csatlakozási törekvések felerősödéséhez vezetett.

Szenátori epizód

Ennél is lényegesebb talán Antall Józsefnek a könyv lapjain inkább csak háttérben kirajzolódó alakja. Ő a korszaknak és Granasztói rövid, de annál jelentősebb diplomáciai pályafutásának meghatározó szereplője volt. A két ember között a hasonló történelemszemléleten, életkoron és szakmai közelségen kívül a családi barátság is szoros köteléket jelentett. Granasztói nagyköveti munkásságának alighanem csúcspontja lehetett, amikor Antall 1991. októberi látogatását készítette elő és vezényelte le. A magyar miniszterelnök volt az első az egykori keleti blokk országainak vezetői közül, aki felszólalhatott a NATO miniszteri tanácsának ülésén. Ezzel majdnem egy időben a határ melletti Barcsot szerb bombák találták el.

Az euforikus korai kilencvenes évekről ezt is el kell mondani: Európa földjére visszatért a háború. Ekkoriban robbant ki a Kalasnyikov-ügy, amelyre talán már kevesen emlékeznek [a függetlenségéért harcoló Horvátország tízezer Kalasnyikovot szerzett be 1990 októberében Magyarországon a magyar kormány jóváhagyásával, illetve az USA, Németország, Ausztria tudtával]. Granasztói hivatkozik rá, és erre vezeti vissza Horn Gyula őiránta érzett különös ellenszenvét. A Kalasnyikov-ügyet az akkori ellenzék – köztük Horn Gyula – a magyar kormány lejáratására igyekezett felhasználni a nemzetközi közvélemény előtt. Hornt ez idő tájt választotta az Európai Tiszteleti Szenátus nevű civil szervezet szenátorrá Antwerpenben. A nagykövet távolmaradásával tüntetett, csupán az elsőbeosztottat delegálta – a miniszterelnök utasítására. Horn az epizódot nem felejtette el – ahogy Granasztói sem.

Szakértői skizofrénia

Aki a rendszerváltás után újonnan lépett diplomáciai szolgálatba, a saját bőrén érezhette azt a súlyos ellentmondást, amely az ország teljes bel- és külpolitikai fordulatával, az ebből következő skizofrén állapottal függött össze, és amely Granasztói könyvének szinte minden lapján érződik. A külügyminisztérium felső vezetése, a miniszter és az államtitkárok személye megváltozott. Ugyanígy a nagyköveteket is lecserélték a legfontosabb állomáshelyeken. A középvezetők viszont – egészen helyettes államtitkári szintig – a régi garnitúra tagjai maradtak. Ők voltak a „szakértők”, a „karrierdiplomaták”: az ő szemükben egy történész- vagy nyelvészprofesszor csak átmenetileg megtűrt amatőr, azaz politikai kinevezett lehetett. Arról megfeledkeztek, hogy 1989 előtt mindenki politikai kinevezett volt, hiszen a személyzeti politikát a párt irányította. Granasztói nem titkolja ellenszenvét velük és gáncsoskodásaikkal kapcsolatban. Ugyanakkor nemegyszer karcos-humoros kritikákat fogalmaz meg a saját eszmei-politikai közösségéhez tartozókat illetően is.

Elemző jelentések

A kötet második része Granasztói távirataiból, feljegyzéseiből kínál válogatást. Címzettjei főként Antall József, Jeszenszky Géza, Kodolányi Gyula és még mások. E dokumentumok is kiváló korrajzot nyújtanak. Nagyköveti megbízatásának elején Granasztói még a Szovjetunió „bomlási folyamatából adódó veszélyekről” ír, amelyeket a nyugatiak kevésbé tartottak súlyosnak – ma már tudjuk, tévedtek. A Balkán fölött gyülekező viharfellegek láttán a magyar diplomácia – így Granasztói is – Franciaországtól várt olyan stabilizáló szerepet, amely ma már anakronisztikusnak tűnhet. Granasztói tanúja volt a NATO útkeresésének, miután a Varsói Szerződés spontán felbomlása az észak-atlanti szervezetnek szinte az ölébe hullott. Akkoriban már ha nem is rögtön a NATO-tagság, de valamilyen általa nyújtott biztonsági garancia elérése volt a magyar diplomácia célja. Ez a törekvés azonban egy ideig beleütközött abba az óvatos hozzáállásba a NATO részéről, hogy bármiféle ilyen biztosíték a Szovjetunió, illetve Oroszország kirekesztésére irányuló szándéknak tűnhet. Ekkor a NATO számára az Oroszországhoz fűződő jó kapcsolat megőrzése megelőzi a kelet-közép-európai országok gyors csatlakozási törekvéseit.

A kötetben megjelenik az európai integrációhoz való – akkor még távlati – csatlakozásunk szándéka is. Granasztói Antall Józsefnek írt jelentéseiben példátlanul alapos elemzéseket nyújtott. Aligha hiszem, hogy utóbb nagykövet miniszterelnök részére ilyen fejtegetéseket készített volna, ha egyáltalán készíthetett.

Granasztói György széles és összetett kapcsolati hálóval rendelkezett. Érdekesség, hogy míg a franciaországi magyar szellemi életet olyan, egykor forradalmi, baloldali értelmiségiek fémjelezték, mint Fejtő Ferenc vagy Méray Tibor, addig a monarchikus Belgiumban konzervatív kiválóságok találtak otthonra: Lámfalussy Sándor, Rezsőházy Rudolf, Frühling János, Deuth Gyula és még sokan mások.

Naplójában Granasztói természetesen nem rejti véka alá rokonszenveit és ellenszenveit. Többször említi O’sváth Györgyöt, aki Antall József személyes tanácsadójaként valóban az egyik meghatározó személye volt ennek a korszaknak. A naplóíró jellemrajzai személyesek, a közvetlen stílus helyenként már-már naturalisztikus, és roppant szórakoztató. Olyan részletekről is beszámol, mint a számítógépek bevezetése a nagykövetségen, annak minden nyűgével-bajával, illetve a nagykövetségi épület és a rezidencia keresésének fáradalmairól. Az, hogy az Avenue du Vert Chasseurön lévő épület ma magyar tulajdonban van, Granasztói érdeme.

Visszavágyódás

Némi nosztalgia fog el a könyv olvastán. A kilencvenes évek eleje az újrakezdés, a derűlátás kora volt nemcsak hazánkban, hanem szerte a világon. Ma a látóhatár sötétebb, mert számos háború füstje borítja közel és távol. Az emberiség és a nemzetközi közélet legnagyobb hatalmú szereplői egyetemes sorskérdésekben állnak egymással éles konfliktusban. Ezért megvonják támogatásukat a nemzetközi intézményektől, amelyekre nyűgként tekintenek. A diplomácia is válságát éli, amikor a háborút és a fegyverkezést a nagyhatalmak előnyben részesítik.

A rendszerváltást levezénylő nemzedékhez tartozott Granasztói György. Neki és a hozzá hasonló művelt, gondolkodó értelmiségieknek sokat köszönhetünk. Ma az értelmiség mintha távol tartaná magát ettől a fajta felelősségvállalástól. Talán a politika és vele a diplomácia túlságosan konfrontatívvá vált. A diplomácia azonban művészet, amelyben a párbeszédnek meghatározó szerepe van. A párbeszéd az összetettség elismerése. Ma a közösségi média bináris világában, a leegyszerűsítések korában élünk: like, dislike, amelyek azután algoritmusokat és véleménybuborékokat képeznek. Velünk vagy, vagy ellenünk.

Mégis van optimizmusra okunk. A reformáció és a vallásháborúk a könyvnyomtatás feltalálása nyomán következtek be. A sokszorosított vitairatok, pamfletek elárasztották Európát, és ma már elképzelhetetlen indulatokat szítottak. De a világ, Európa új egyensúlyt talált: nemzetközi jog, felvilágosodás, polgári fejlődés, a rabszolgaság eltörlése, emberi és szabadságjogok, jóléti társadalom, kötelező humanitárius és szociális minimumok. Bízom benne, hogy most sem a barbárság, hanem valami újfajta civilizáció, szintézis következik. Meríthetünk elődeink műveltségéből és szeretetéből a közjó és a közérdek, a nemzeti és az európai értékek iránt. Közéjük tartozik Granasztói György, aki talán amatőr, nem pedig karrierdiplomata volt. De az eredeti francia amateur szó olyan embert jelöl, aki ügyének, közösségének, szolgálatának szenvedéllyel átadja magát.

Granasztói György naplója bizonyosan hasznos lesz a korral foglalkozó kutatók számára, de egyben fontos tanúságtétel is a korról, az 1990 és 1994 közötti hőskorszakról, amelyben a szerző fontos szerepet vitt. Lett volna és van mit elsajátítanunk a professzorok köztársaságából.

A szerző jogász, korábbi igazságügyminiszter, a KRE rektora