Ahogy a Vörös Hadsereg előrenyomult, rengetegen a menekülést választották, de a front mögötti területekről nyomban elkezdődött a német lakosság erőszakos elűzése. Németek milliói voltak kénytelenek elhagyni házaikat, földjeiket és a porig bombázott Németországban új életet kezdeni. 1944 őszétől 1945 nyaráig, a potsdami konferenciáig „wilde Vertreibung” (’vad elűzés’) zajlott: Csehszlovákia és Lengyelország jogszabályi háttér nélkül otthonuk elhagyására kényszerítette a szudétanémeteket és a sziléziai németeket, Magyarországon pedig megindult a németek jogfosztása.

Magyarországi németellenesség

A nagyhatalmak már a háború közben is fontolgatták a „német kérdés” ilyetén megoldását. A szudétanémetek és a sziléziai németek kitelepítése 1943-ban merült fel, és a szovjetek is, az angolok is támogatták, a bosszút és a jövőbeni problémákat megelőzendő.

Magyarországon a hazai németség megítélését döntően befolyásolt/ja a függetlenségi-kuruc szemlélet, mely a háború után, a trianoninál súlyosabb veszteségek láttán még inkább megerősödött. Ehhez társult a hazánkat felszabadító-megszálló Szovjetunió bosszúszomja, mely a németeknek sem Magyarországon, sem másutt nem kegyelmezett. 1944. november 28-án a kisgazdapárt pécsi politikai nagygyűlésén Nagy Ferenc, a pártvezetők közül elsőként, vetette fel a németek kitelepítésének szükségét.

1945 tavaszától, a német csapatoknak az országból való kiszorításától a sajtóban követelték a német kérdés radikális megoldását, a kitelepítést. A Miniszterelnökség Nemzetiségi és Kisebbségi Osztálya nyomban szorgalmazta az effajta, külpolitikailag káros közlések betiltását: „Egy országban élő nemzetiség kitelepítésének kérdése sohasem lehet a szállásadó által egyedül megoldható kérdés. Az egyoldalú kitelepítést, vagy pláne népességcserét, aminek lehetősége magyar–német viszonylatban is fennáll, sőt az szükségszerű is, csak az érdekelt két állam konszenzusával, sőt, a német kitelepítés kérdése jelenleg csak a győztes nagyhatalmak előzetes hozzájárulásával képzelhető el. Lehetséges, hogy a németeknek a Kárpát–Duna-medencéjéből leendő eltávolítása a győztes nagyhatalmaknak is politikai programja. Jó lenne tehát, ha az ilyen magyar kezdeményezés előzetesen legalábbis megtudná a nagyhatalmak vonatkozó szándékát és bevárná azok kezdeményezését, vagy legalábbis ebben az igen nagy horderejű kérdésben magyar részről megkísérelnék, hogy a Duna-medencei érdekelt államokkal egyetértőleg közösen lépjenek fel hasonló kéréssel a nagyhatalmaknál.”

Gyöngyösi János kisgazdapárti külügyminiszter már május 12-én érdeklődött Alvary Gascoigne brit diplomatánál, hogy kormánya miként vélekedne kétszázezer sváb kitelepítéséről. London ekkor még nem nyilatkozott. A miniszter ugyanezzel megkereste az amerikai Arthur Schoenfeldet, az USA magyarországi képviselőjét is, aki azt válaszolta, hogy bár nem ismeri kormánya álláspontját, de az a tömeges kitelepítéshez biztosan nem járulna hozzá, csak azok megbüntetéséhez, akik háborús bűnt követtek el.

Hazai hárítás

Május 14-ére tűzte napirendre a kitelepítést a pártközi értekezlet. Gyöngyösi kifejtette, mindenképpen szükséges tudni, hogy a nagyhatalmak a németek felelősségének kérdését nemzetközi ügynek vagy az egyes államok belügyének tekintik-e. Ha a nagyhatalmak állást foglalnak – remélte a miniszter –, a magyar kormány felelőssége áthárul rájuk. A pártok egyetértettek abban, hogy a kitelepítést egyéni felelősségre vonás alapján kell végrehajtani, de az itt maradó németséget a kollektív bűnösség alapján az ország különböző részeibe szét kell telepíteni.

Erre Borsody István történész és publicista A sváb kitelepítés nemzetközi szempontjai című, május 17-én megjelent cikkében kifejtette, hogy a németek kitelepítése belpolitikailag már elhatározott dolog, csak az kérdéses, hogy az a németek mely kategóriájára vonatkozzon. „Feltétlenül tanácsos lenne – írta –, hogy a magyarországi svábság kitelepítését nem is mint kizárólag magyar, hanem mint általános nemzetközi ügyet kezelnénk.” A németek kitelepítésének kérdését Borsody reálisan látta, úgy ítélte meg, hogy a kelet-közép-európai államok „német kérdésének” átfogó rendezése a nagyhatalmi erőviszonyokon, az érdekszférák kialakulásán múlik. A potsdami konferencia őt igazolta.

Nyugati ódzkodás

Gyöngyösi szóban, majd írásban is felvetette a kitelepítés ügyét a Szövetséges Ellenőrző Bizottság előtt, és két-háromszázezer német személy kitelepítését kérte Németország szovjet megszállási övezetébe. Május 24-én Gascoigne azt jelentette, hogy a szovjet kívánsággal egyezően a magyar kormány az ötszáznegyvenezer svábból háromszáznegyvenet akar kitelepíteni olyan gyorsan, amint az lehetséges. A brit kormány ezzel kapcsolatban leszögezte, hogy a németek kitelepítése Magyarországról kevésbé sürgető, mint Lengyelországból és Csehszlovákiából. Majd Gascoigne június 14-én sürgönyben azt jelentette, hogy bár lennének a magyar kormányban olyanok, akik a teljes németséget kitelepítenék, mégis úgy áll a dolog, hogy csak a fasiszta németeket akarják kitelepíteni. Gyöngyösi az Egyesült Államok budapesti politikai missziójának vezetőjétől megkapta az amerikai kormány emlékiratát a Csehszlovákiából kitelepítendő németekről. Ebben az amerikaiak arra az álláspontra helyezkedtek, hogy egy népcsoport áttelepítését csak nemzetközi egyezmények alapján lehet végrehajtani, és Washington helyteleníti, ha az a kollektív felelősségre vonás alapján történik. A magyar kormány az emlékiratra küldött válaszjegyzékében tiltakozott a szlovákiai magyarok kollektív üldözése ellen, ugyanakkor hangsúlyozta, hogy szigorúan meg kell büntetni a háborús bűnösöket.

Szovjet tánc

Július 9-én Gyöngyösi tárgyalt Georgij Maximovics Puskin budapesti szovjet követtel, aki közölte, hogy a németek kitelepítése nehéz feladat, mert Németország súlyos gazdasági és népességi helyzetben van. A magyar külügyminisztert meglepte ez a visszakozás, hiszen ellentmondott az addigi szovjet sugalmazásnak. Kertész István, a Külügyminisztérium Békeelőkészítő Osztályának vezetője utóbb, 1953-ban papírra vetett emlékiratában szintén utalt az erőteljes szovjet nyomásra 1945 első hónapjaiban, de a potsdami konferencia dokumentumai ezt nem támasztják alá: ha lett volna kényszer, a magyar kormány hivatkozhatott volna rá. Sugalmazásra azonban számos forrás enged következtetni. A már említett július 9-i brit jelentésben az áll, hogy a szovjet kormány álláspontja szerint lehetőleg minél szélesebb körű kitelepítést kell végrehajtani. Geoffrey Harrison, a brit Külügyminisztérium német osztályának munkatársa pedig azt írta egyik feljegyzésében, hogy a Szovjetunió történelmi küldetést lát a németek kitelepítésében. Az angolszász álláspont – írta – teljesen eltér ettől, „azonban be kell látnunk, hogy nem vagyunk abban a helyzetben, hogy ezt megakadályozhassuk. A legtöbb, amit tehetünk, az az, hogy megpróbáljuk biztosítani, hogy az [áttelepítés – M. R.] szervezett és humánus módon történjen, amint az lehetséges, és úgy, hogy a németországi megszálló hatóságoknak ne jelentsen elviselhetetlen megterhelést.”

Többféle döntésértelmezés

Egyértelművé tették a nagyhatalmak: a németek kitelepítéséről csakis ők dönthetnek. Végül Potsdamban napirendre is tűzték a kérdést. Ám Csehszlovákiára és Lengyelországra összpontosítottak, Magyarországra csak a végén tértek ki, mondván, ott „az ügy nyilvánvalóan kevésbé sürgető”. A konferencia jegyzőkönyve szerint a magyarországi németek kitelepítését egyértelműen a magyar kormány kérésére tárgyalták. Németországban a Csehszlovákiából és Lengyelországból érkező menekültek, kitelepítettek ellátása már addig is gondokat okozott; az angolszászok nem voltak érdekeltek abban, hogy Magyarországot is kitelepítésre kényszerítsék.

A konferencia záródokumentumának a németek kitelepítéséről szóló részét az angolszászok szövegezték, és azt akarták elfogadtatni a szovjetekkel, hogy a dokumentum kitelepítési moratóriumot rendeljen el Csehszlovákiában és Lengyelországban a Németországi Szövetséges Ellenőrző Tanács (NSZET) vizsgálatáig, amibe azonban a szovjetek nem mentek bele. Molotov arra hívta fel a figyelmet, hogy a szöveget az érintett kormányok könnyen félreérthetik, ezért a kérdést nem lehet az érintett kormányok nélkül eldönteni. Sztálin ugyancsak fenntartását fogalmazta meg a javaslattal szemben, mert szerinte az nem tartható be. Az angolszászok viszont ragaszkodtak ahhoz, hogy a kitelepítéseket mindaddig le kell állítani, amíg az NSZET azt meg nem tárgyalja. A javaslatot hosszas vita után július 31-én elfogadták. A potsdami határozatban a győztes nagyhatalmak elismerték, hogy a németek egy részét vagy egészét ki kell telepíteni Csehszlovákiából, Lengyelországból és Magyarországról. A részletek kidolgozását pedig az NSZET-re bízták.

Hogy a háromhatalmi egyezmény kötelez vagy megenged, ezt Magyarországon eltérően értelmezték. Az egyik kérdés az volt, hogy a kitelepítés vajon a potsdami határozatok végrehajtása-e, vagy pedig a magyar kormány kérésének nagyhatalmi engedélyezéssel végbemenő akciója. A másik kérdés pedig az, hogy kollektív megítélésre kényszerít-e a határozat. Mindkét kérdésre adott válasz döntő fontosságú volt mind belpolitikai, mind külpolitikai tekintetben.

Az egyezmény kényszerítő vagy megengedő jellegének értelmezése csupán Magyarországnak okozott problémát. Csehszlovákiában és Lengyelországban ez nem képezte diskurzus tárgyát, hiszen mindkét országban a németek kitelepítése már jóval a potsdami konferencia előtt megkezdődött.

Kényszerítő erőre való hivatkozás

Mindeközben a magyar kormány számos jogfosztó, jogkorlátozó intézkedést hozott a magyarországi németség kollektív megbüntetésére. Ilyenek voltak a földreformrendelet végrehajtása következtében a házak és földek elkobzása, a németek önkényes internálása és összeköltöztetése, a Népgondozó Hivatal felállítása a „fasiszta németek” felelősségre vonására, a szavazati jog megvonása.

1945 novemberében az NSZET olyan tervezetet készített, amely alapján Magyarországról ötszázezer németet fogad Németország amerikai megszállási övezete (1941-ben mintegy négyszáznyolcvanezren vallották magukat Magyarországon német anyanyelvűnek, de csak háromszázezren német nemzetiségűnek). A magyar kormányon belül voltak ugyan viták, hogy vajon ez a határozat kötelező érvényű-e vagy sem, 1945. december 22-én azonban a kormánytöbbség a kollektív felelősségen alapuló kitelepítési rendeletet hozott, melynek preambulumában a nagyhatalmi döntés kényszerítő erejére hivatkozott.

Rögtön a rendelet megjelenése után tiltakozott ellene az amerikai kormány. Ennek a tiltakozásnak Vorosilov marsall is helyt adott, és utasították a kormányt, hogy változtassa meg a bevezetőt. Erre azonban nem került sor. 1946. augusztus 30-án a magyar kormány mégis nyilatkozatban közölte: „A potsdami egyezmény a magyar kormánynak lehetőséget adott arra, hogy a német lakosságot Németország területére telepítse. A magyar kormány – élni akarván ezzel a lehetőséggel – az érdekelt amerikai katonai kormányzattal megegyezett, amelynek értelmében az áttelepítés rendezett és emberséges módon fog történni.”

A magyar kormány azon szándéka, hogy a hazai németeket kitelepítse, találkozott a szövetséges nagyhatalmak akaratával, és a potsdami határozat meghozatala után a kérdés már „csak” az volt, hogy ki viselje a felelősséget. Csakhogy azt senki nem akarta. A potsdami döntés úgy engedte meg a németek kitelepítését, hogy közben a nagyhatalmak állásfoglalásai mindvégig kétértelműek voltak, a magyar politikai akarat pedig ebbe kapaszkodva rendelte el a magyarországi németek kollektív felelősségen alapuló kitelepítését. 1946 januárjától 1948 júniusáig mintegy kétszáz–kétszázhúszezer német személyt távolítottak el az országból.

 

A szerző történész, az ELTE TK Kisebbségkutató Intézetének munkatársa

Nyitókép: E. Zsemberi-Szígyártó Miklós grafikája