Az ausztriai német származású gölnicbányai evangélikus lelkészcsalád második gyermeke, Gusztáv (1875–1946) jelentős karriert futott be a dualizmus végén, majd a függetlenné vált Magyarországon is, a két világháború között. A német és a magyar kultúrát, a magyar nemzet iránti lojalitást a szülői házban magába szívó, hatalmas munkabírású lelkészfi karrierje és életútja rendkívül változatos: írt újságot, alapított többedmagával tudományos társaságot és folyóiratot (Társadalomtudományi Társaság, Huszadik Század), tagja volt neves folyóiratok szerkesztőbizottságának (Magyar Szemle, Külügyi Szemle), elnökként vezette a Magyarországi Német Népművelődési Egyesületet, képviselőként összességében mintegy három évtizeden keresztül vett részt a parlament munkájában. Magas rangú tisztviselőként dolgozott a közös Külügyminisztériumban, két ízben néhány hónapig vezette a pénzügyi, illetve a külügyi tárcát, gazdasági szakértőként bankok, vállalatok igazgatósági tagja, történetíróként levelező tagja volt a Magyar Tudományos Akadémiának, majd az ország német megszállása után a mauthauseni koncentrációs táborban raboskodott. Több nyelven beszélt, érdeklődésének homlokterében Magyarország és Európa múltja, jelene és jövőképe állt.

Hálózat

Nyitottsága és a politika, a gazdaság és a publicisztika terén kifejtett aktivitása révén hatalmas kapcsolati hálót épített ki az évtizedek során. Hazai és külföldi, nemritkán nemzetközileg is ismert politikusok és gazdasági szakemberek voltak ismerősei, s gyakran tárgyalópartnerei, akik ha nem fogadták is el a nézeteit vagy álláspontját egy-egy kérdésben, megalapozott tudású embernek tartották, ezért a véleményét mindig meghallgatták. Vonatkozott ez Bethlen István miniszterelnökre éppúgy, mint a cseh Eduard Benešre, Tomáš G. Masarykra, a román Iuliu Maniura vagy Ignaz Seipel és Kurt Schuschnigg osztrák kancellárokra. Sokakat ismert a szomszéd államok vezető politikusai közül, részint még a világháború előtti magyar parlamentből, részint bécsi tartózkodásának időszakából (a közös Külügyminisztérium, illetve később a magyar követség révén), vagy a nemzetközi szervezetek összejöveteleiről. Utóbbiak közül számára az Interparlamentáris Unió volt talán a legfontosabb a kapcsolatépítés szempontjából. Státuszánál fogva és kapcsolatainak köszönhetően friss információkkal rendelkezett az európai gazdaság és politika főbb eseményeiről és tendenciáiról, s ezeket műveltsége és szakmai tapasztalatai révén képes volt összefüggéseiben is látni, láttatni. Bár életműve jelentős, nem tartozott azok közé a politikusok közé, akik a két világháború közötti magyar kül- és belpolitika alakítására meghatározó befolyást gyakoroltak.

Politikai irány

Sokáig ugyan a Bethlen-féle kormánypárt színeiben politizált, valójában nem tartozott a fősodorhoz. Először is legitimista volt, ráadásul a szupra-
nacionális szerveződések híveként a nemzeti egoizmust sem a politikában, sem a gazdaságban nem tartotta célravezető iránynak. Ezt a meggyőződését több ízben kifejtette parlamenti beszédeiben, tárgyalásain, magyar és külföldi folyóiratok hasábjain. Mindez persze nem jelentette azt, hogy ne tartotta volna kívánatosnak Magyarország elszigeteltségének mielőbbi felszámolását, vagy adott körülmények között a területi revíziót is, de az oda vezető útról, a régió ideális berendezkedéséről más elképzelései voltak, mint a politikusok nagy részének. Az országok autarkiára irányuló törekvései helyett rövid távon a kisállamok gazdasági, kereskedelmi együttműködését szorgalmazta, politikai szinten pedig hosszú távú célként a régió államainak monarchiában való egyesülését jelölte meg – lehetőleg egy Habsburg-uralkodó alatt.

Választási plakát 1926-ból, készítője Földes Imre (forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény)

 

Regionális szövetség

Gratz több okból is óriási hibának tartotta az Osztrák–Magyar Monarchia szétverését, kis államokra való feldarabolását. Ezzel ugyanis a nemzet-
közi biztonság egyik pillére kidőlt, s a megalakult kisállamok nem építettek ki stabilitást erősítő regionális szövetségi rendszert a helyén. (A kisantantot nem tartotta annak.) A Monarchia működését ugyan Gratz maga sem látta kielégítőnek, különösen nem igazságosnak, de arra mindenképpen alkalmasnak tartotta a volt közép-európai birodalmat, hogy a benne élő sok kis nép közötti feszültségeket, súrlódásokat saját állami keretei között tartsa, megakadályozva ezzel azt, hogy az elégedetlenségekből nemzetközi konfliktusok robbanjanak ki. Ez az új helyzetben gyökeresen megváltozott. A szövetségi rendszereknek köszönhetően fennállt ugyanis annak a veszélye, hogy ha egy kisállam konfliktusba keveredik egy másik állammal, akkor nagyhatalmi szövetségese is részesévé válik a konfrontációnak – és fordítva.

Erőszakos német expanzió

Másik fontos érve az volt, hogy ezzel a lépéssel a győztesek akaratuk ellenére kiszolgáltatták a régió államait az egyszer biztosan felemelkedő Német-
ország hatalmi törekvéseinek. A Monarchia ugyanis természetes akadályt képezett Berlinnel szemben, amely útját állta délkelet-európai expanziójának. A sokak által életképtelennek tartott Ausztria viszont előbb-utóbb egyesülni akar majd Németországgal, s ezzel megnyílik az út Csehszlovákia, Magyarország és a délkelet-európai államok irányába – gondolta Gratz. Nem bízott Németország megszelídítésében, s korántsem hitt politikai és gazdasági elitjének békevágyában. Meg volt győződve arról, hogy amint lehetőség nyílik rá, nem a területi revízió lesz Berlin fő törekvése, hanem az erőszakos keleti expanzió. Nemcsak gazdasági és politikai ismereteire támaszkodva gondolta ezt, hanem személyes tapasztalatai is ezt sugallták: a Monarchia képviseletében ugyanis jelen volt a breszt-litovszki és a bukaresti béketárgyalásnál, és rossz tapasztalatai voltak a német arroganciáról és a császárság nagyhatalmi ambícióiról.

Nyitás a szomszédok felé

A kisállamok – mindenekelőtt Ausztria, Csehszlovákia és Magyarország – együttműködésének szorgalmazásában is fontos szerepet játszott a német szál. A csehszlovákiai vezetőkkel való megbeszélésein többször is felhívta a politikusok figyelmét arra, hogy amennyiben megvalósul az Anschluss, és Ausztria egyesül Németországgal, akkor mind Prága, mind Budapest veszélyes helyzetbe kerül, s még a függetlenségét is elveszítheti. De valójában sem a prágai, sem a bécsi és budapesti vezetők nem voltak nyitottak a gazdasági és politikai együttműködés – Gratz által kívánatos szintű – elmélyítésére, még a világgazdasági válság idején, a közép-európai régió gazdasági megszervezéséről folytatott nemzetközi egyeztetéseken, tárgyalásokon sem. Az Interparlamentáris Unió konferenciáin többször is beszélt a csehszlovák államfővel és Eduard Benešsel, akik látszólag nem zárkóztak el eleve attól, hogy a csehszlovák–magyar kapcsolatokon javítsanak, sőt idővel némi területi revíziót is elképzelhetőnek tartottak, de sem ők, sem pedig a velük való beszélgetésről beszámoló Gratzot érdeklődéssel hallgató Bethlen István nem tettek ebbe az irányba lépéseket. A romániai politikusok pedig Gratz érdeklődésére kerek perec kijelentették, hogy Magyarország nem számíthat arra, hogy valaha visszakapna bármit is Romániától. Gratz nem hivatalos politikai felhatalmazással tárgyalt ezekkel a külföldi politikusokkal, de a miniszterelnökségen és a külügyminisztériumban tudtak az ilyen irányú aktivitásáról, s valójában elnézték közvetítésként felfogott, ám semmire sem kötelező szerepvállalásait, hisz ezekről rendszeresen beszámolt a budapesti illetékeseknek is.

Gazdasági együttműködés a térségben

Német és olasz irányba problematikusnak tartotta a magyar külkereskedelem egyoldalú (valójában kényszerű) tájékozódását. Sokkal egészségesebbnek látta volna, ha a régió kisállamai az autarkiára irányuló törekvéseiket, a védővámjaikat feladva csökkentik a nagyhatalmakkal szembeni kiszolgáltatottságukat, s elmélyítik egymással a gazdasági kapcsolatokat, hiszen a régiók együttműködésére a Monarchia keretei között már volt történelmi példa. Gratz úgy gondolta, hogy a térség – „nagyhatalmaktól független” – megszervezése mind gazdasági, mind politikai okból eminens érdeke lenne az itt élő népeknek, bár tisztában volt azzal is, hogy a kis nemzetek együttélése egy „megújult” Monarchiában nem történhetne a régi minták szerint, s a keretfeltételek megteremtése az akkori viszonyok között igazából nem is volt aktuális.

Feltámasztani a Monarchiát

1943-ban a Külügyminisztériumnak készített egyik tanulmányában röviden felvázolta, miként képzelné el a megreformált Monarchia feltámasztását. A projektet a kis népek önkéntességen és egyenlőségen alapuló közös vállalkozásaként fogta fel, melyben az egyesülés fő célja a biztonságot megteremteni hivatott közös védelem és külpolitika, valamint nagyobb gazdasági térség megteremtése, egységes pénz- és hitelrendszerrel. Az együtt-
működés legfontosabb előfeltétele az lett volna, hogy a csatlakozó népek (szövetséges országok) lehetőleg egynyelvű területek felett gyakoroljanak autonóm irányítást a belpolitikát illetően, szigorúan demokratikus alapon. Legalább ennyire fontos lett volna azonban, hogy miként lehet egyensúlyt teremteni a Monarchiában a csatlakozó nemzetek között. Úgy vélte, ennek biztosítéka olyan (lehetőség szerint Habsburg-) dinasztia trónra kerülése lenne, melynek nemzetekfölöttiségét az érintettek elfogadnák, s amely kellő tapasztalattal rendelkezik az ilyen jellegű, több nemzetet is érintő együttélés kezelésében.

Az elképzelés szerint tehát egyik nép sem gyakorolhatott volna hegemóniát a többiek fölött, mint a dualizmus korában. Erre azonban nemcsak a nemzetek felett álló uralkodóház jelentett volna garanciát, hanem az olyan létrehozandó intézmények is, amelyek arra lettek volna hivatottak, hogy az országrészek között esetlegesen felmerülő, feszültséget okozó kérdésekben részrehajlástól mentesen döntsenek. De Gratz szerint a közösségi érzet kialakítására is nagy hangsúlyt kellett volna fektetni, ezért olyan – részleteiben nem kidolgozott – szervnek is fontos feladatot szánt, amely afelett őrködik, hogy a szövetkezett népek között kialakítandó harmóniát ne bontsák meg különböző politikai ambíciók. Végül pedig a szociálisan eltérő fejlettségi szinten álló népek közül azok, akik az elmaradottabbak közé tartoztak, kötelesek lettek volna szociális reformokat bevezetni, és ezek kidolgozásába az alsóbb néposztályokat is bevonni.

Ma már tudjuk, hogy Gratz idealista elképzelései, a közép-európai népek monarchikus ernyő alatti összefogása nem vált valóra. A térség rendezésében azonban a szupranacionális momentum idővel mégiscsak fontos szerepet kapott a szovjet tömb felbomlása után, az Európai Unióhoz való csatlakozással, csaknem hat évtizeddel Gratz Gusztáv halálát követően.

 

 A szerző történész, az ELTE TK Kisebbségkutató Intézetének munkatársa