Ott az út csapinós. Ezt a régi magyar nyelvben különböző alakváltozatokban használt szót talán már csak az idősebbek mondják a lejtős domboldal megjelölésére. De lehet, hogy már ők is elfeledték. Néhány emberöltővel ezelőtt azonban még ismerték és használták ezeket a szavakat. Egy 1864-es Nógrád vármegyei helynévtárban a falubeliek palócos ejtésében jegyezte le a szót a pinci jegyző, amikor arról írt, hogy a dinnyeföld egy része „csaponyólag egyenes”. Azaz lejtős domboldalon van az ültetvény. Mert
ha csaponyólag ereszkedik egy hegy- vagy domboldal, akkor az rézsútos.
De nemcsak a palócoknál, hanem az erdélyi területeken is így jellemezték az emberek azt a földterületet, amely ferdén lejt. Orbán Balázs a székely múlt és az erdélyi táj leírásának szentelt nagy ívű munkájában, a Székelyföld XIX. századi bemutatásában Bálványos várának ismertetésében a torony elhelyezkedését szemléltetve használja ezt a szót. Így írja: „Zömtornyunk alapfala sziklavésetbe van illesztve, alján csaponyólag hajlik kifelé, úgy, hogy minden oldalról legalább öt lábbal szélesebb a felső rész.”
A szóalak sztenderdebbnek és irodalmiasabbnak tűnő formája a csapinós melléknév. Sokat olvasott Jókaink prózai írásainak tájleírásaiban szókincse gyakori elemeként tűnik föl. Éppen az előbb megidézett Bálványosvárról írt regényében mutat be egy „csapinós hegyoldal”-t, másutt a barázdának, a pályának, a vágánynak az irányát jellemzi így. A három márványfejben a Branta-völgy leírását kezdi „két meredeken csapinós hegyoldal” bemutatásával. A két jó barát is csapinós helyre akadt, a barátfalvi lévita csapinós hegyoldalról ment le a faluba, A lőcsei fehér asszonyban bemutatott dobsinai jégbarlang szemléletes leírásában „egy-egy fejszédítő harántlap csapinós eséssel mélyed alá a sötét végtelenbe”, a Rákóczi fiában egy lépcsősor a sziklafalba van vágva, amely „meredeken csapinós”. A kor nagy műgonddal alkotó költője, Arany János a Buda halálában ekképpen kezdi elbeszélni a vadászat történetét, ahogy a „bércek rengetegit járva” hajtják a vadat: „Fel, csapinós lejtőn…”. Vagyis ferdén, rézsútosan fekvő területen, hegyoldalon kaptatnak fölfelé.
A rézsút is érdekes magyar szó.
Azt gondolhatnánk, hogy köze van az úthoz, miközben ez csak népetimologikusan alakult ki, nem összetett szó. Olyan képződmény, amikor a beszélő az idegen vagy elhomályosult eredetű szó alakját egy ismert hangzású, számára értelmes szóval helyettesíti. Teljesen értelmessé téve a fogalmat résút alakváltozatban is létezett, így a rés és az út tagok is értelmezhetővé váltak a beszélő számára. Pedig a rézsút szóban a -t egy régi helyrag (lásd városnevekhez kapcsolva: Kaposvárt, Kolozsvárt). Ugyanakkor korábban rézsött, rézsott változata is volt a szónak (felismerhető ez a régi határozórag a Győrött, Vácott alakokban), ma rézsutt, de inkább rézsút helyezkedik el az, ami ferde.
Kirándulás, erdőjárás közben elhaladhatunk egy-egy cseplye mellett.
Mára csak helyneveinkben őrizzük ezt a bozótos, bokros területet, ritkás cserjést jelentő szóalakot. A Mátrában a Gyöngyös és Mátrafüred között elterülő Sár-hegy vonulatához tartozó csúcs neve a Cseplye-tető. Nem véletlen, hogy a siklóernyősök kedvenc indulóhelye, mivel csodálatos kilátás nyílik innen a Mátra vonulatára és a mátraalji településekre. És valóban, a többi, erdővel borított hegycsúcshoz képest ez a hely kopár, csupán egy-egy bokor vagy kisebb fa növekedik rajta. Nevében is tükröződik jellege.
Ahogy Etel biztatja vadásztársait: „Fel, csapinós lejtőn…” – fedezzük fel a Kárpát-medence hegyeitvölgyeit, cseplyés erdőszéleit! Csak vigyázzunk, mert ha csaponyólag haladunk, akkor megállíthatatlanul megindulhatunk lefelé a lejtőn. Ez pedig sem kirándulás közben, sem az életünk más területén nem lenne szerencsés.
Nyitókép: grafika Bánki Ákos / CHAT GPT
