„Féléves lokomobilgyártási tervünket tizenkét nappal a határidő előtt befejeztük, és éppen amikor ennek megünneplésére készültünk, értesültünk arról a gyalázatos összeesküvésről, amelyet az amerikai imperializmus ügynöksége: a klerikális reakció szőtt boldog életünk, építő munkánk ellen. Tovább fokozzuk éberségünket, és még eredményesebben járulunk hozzá nagyszerű ötéves tervünk teljesítéséhez. (…) Mély felháborodással értesültünk Grősz Józsefnek és társainak galád merényletéről. Amikor mi vállvetve, áldozatokat hozva küzdünk a termelés emeléséért és ezzel a béke megvédéséért, akkor ezek az imperialista bérencek vérbe és lángba akarják borítani hazánkat. De Pártunk és Rákosi elvtárs ébersége leleplezte és ártalmatlanná tette ezeket a gazokat. Vegyék el a gazemberek méltó büntetésüket, hogy az igazságos ítélet eleve kedvét szegje a még megbúvó ellenséges elemeknek, hogy ellenünk merényletet szőjenek!”
Készséges önvád
1951. június 26-án a Láng Gépgyár és a Fővárosi Villamosvasút dolgozóinak leveleivel kezdődött a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) központi lapjának, a Szabad Népnek vezércikke. Az Államvédelmi Hatóság Mindszenty József prímás, esztergomi érsek elítélése után alig két évvel újabb főpapot, ezúttal Grősz Józsefet, a kalocsai egyházmegye vezetőjét tartóztatta le. A vádak részben a Mindszenty-pert ismételték: szervezkedés a köztársaság megdöntésére, hűtlenség, valutabűntett és üzérkedés („valutasíbolás”), amelyek azonban 1951-ben már kiegészültek külföldre szöktetéssel, bűnpártolással és folytatólagosan elkövetett népellenes bűntettel, kémkedéssel, árdrágítással, közokirat-hamisítással, fegyverrejtegetéssel, sőt többrendbeli gyilkossággal és gyilkosságra felbujtással is. A vádlottak padján ezúttal kilencen ültek. Az érsek mellett Bozsik Pál remetekertvárosi plébános, Farkas Endre ügyvéd, Hévey László volt miniszteri osztálytanácsos, Pongrácz Alajos, az USA követségének alkalmazottja, Endrédy Vendel zirci apát, Csellér István Jenő pálos tartományfőnök és Vezér Ferenc, szintén pálos rendi szerzetes hallgatták végig a Mindszenty-per korábbi ügyészének, Alapy Gyulának szavait. A vádak egy része nyilvánvaló képtelenség volt, ám a vádlottak készségesen elismerték bűnösségüket. Grősz engedelmesen, szinte megkönnyebbülten beszélt arról, hogy Mindszenty, megtudva küszöbön álló letartóztatását, az ő irányítására bízta egy népköztársaság-ellenes szervezkedés vezetését. Még akkor sem zökkent ki udvarias, szinte készséges stílusából, amikor azzal a jogi képtelenséggel vádolta meg saját magát, hogy a megalakítani tervezett királyság élére a Habsburgok visszatértéig homo regiusként, államfőként ő maga akart állni (ez a jog az uralkodó akadályoztatása esetén az esztergomi érseket illette meg – Mindszenty hivatkozott is erre néhányszor –, de a kalocsai főpapot semmiképpen).
A záporozó vádak, helyesebben önvádak azonban nem álltak meg a politikai összeesküvésre, puccsra és hatalomátvételre vonatkozó képtelenségeknél. Olti Vilmos tanácsvezető bíró, pontosabban az őt és a leendő elítélteket „felkészítő” ÁVH- és pártvezetők ugyanis tisztában voltak vele, hogy a Mindszenty-per a látványos és a rádióban egyenes adásban közvetített beismerések és megbánások dacára sem volt eléggé meggyőző. A besúgók jelentései szerint nemcsak a „megbízhatatlan elemek”, a „horthysták”, a „klerikális reakció hívei” és a „letűnt ellenforradalmi rendszer visszasírói” tekintettek Mindszentyre mártírként, hanem sok esetben az „öntudatosság fokán még alacsonyan álló” parasztság, sőt a Párt társadalmi bázisául vagy legalábbis állandó hivatkozásai alapjául szolgáló ipari munkások. Ráadásul a külföld is számon-
tartotta a bíboros sorsát, kellemetlen perceket is szerezve Budapestnek.
Közfelháborodást nem sikerült elérni
Révai – ezúttal a per előkészítése neki, nem pedig Rákosinak okozott „álmatlan éjszakákat” – gondosan kiérlelt tervezete szerint ebben a perben az egész magyarországi katolikus egyház tartását és az ahhoz kötődő vallási, erkölcsi és emberi értékeket kellett megsemmisíteni. A terv, amelyet az MDP szűk körű Titkársága előtt 1951. május 4-én felvázolt, alaposabb és sokkal jobban kidolgozott volt, mint a korábbi koncepciós pereké. Ebben a perben már nem volt helye holmi konspirációs csőszkunyhóknak; de nemcsak a Rajk-ügy tragikomikus kémjelenetének nem volt szabad megismétlődnie, hanem egy Mindszentyhez hasonlóan megtört vádlottat sem akartak felléptetni. A későbbi vádlottakat a fogságban gondos orvosi felügyelet alatt tartották, kielégítően, sőt jól élelmezték. A rendező Révai igényes volt a szereplőválogatásnál, és odafigyelt arra is, hogy a vádlottak meggyőző színészi alakítást nyújtsanak, Péter Gábor még azt is megkérdezte: tudnak-e mikrofonba beszélni. A per előkészítése során rendszeresen maga elé idéztette a gyanúsítottakat, kedélyesen elbeszélgetett velük, érdeklődött a családjuk után. Sokan a vádlottak közül, köztük a per után kivégzett Vezér Ferenc pálos szerzetes – talán tudatmódosító szerek hatására – egyenesen a mentőangyalukat látták az ÁVH mindenható urában. A tárgyalás szünetében szendvicseket, frissítőket, kávét szolgáltak fel, sőt azt is feljegyezték, hogy Grősz kilenc darab cigarettát szívott el. Nem is volt különösebb baki vagy szövegtévesztés. Mindössze egy-két külföldi kritikus fanyalgott az előadás láttán, de közülük is csak kevesen mertek úgy fogalmazni, mint a legrégebbi osztrák baloldali napilap tudósítója, aki szerint a Grősz-ügy: „Már nem is koncepciós per. Ez egy szürrealista játék az őrültek házában (…) iszonyú gépekkel, vallomás-robotokkal…”
Révai tudta azt is, hogy a meggyőző alakítás, a politikai önvádak özöne kevés: akár a szovjet, akár az itthoni koncepciós perekben számtalan hasonlóval lehetett találkozni, és a nagyközönség kezdett érzéketlenné válni. Ezért Grőszék perébe új, eddig ismeretlen dramatikai elemeket építettek be: a kémkedés (kapcsolattartás a Vatikánnal), valutázás és államellenes összeesküvés kiegészült a „felszabadító szovjet katonák” sérelmére elkövetett sorozatgyilkossággal, sőt a legváltozatosabb erkölcsi vádakkal, például azzal, hogy a pálos szerzetesek mindegyike szeretőt tartott, a Sziklakápolna házfőnöke pedig a perselypénzből tartotta ki egykori barátnőjét. Nem tudni, Révai mennyiben merített az 1935–1937 közti hitleri Moralprozessékből (katolikus papok elleni erkölcsi perek), az viszont bizonyos: a célt, melyet a tömeg szenzációhajhászására alapoztak, vagyis a közfelháborodást nem sikerült elérni. A kor „közvélemény-kutatásai” (azaz besúgói jelentései) ugyanis sokszor arról számoltak be, hogy éppen a nem politikai természetű vádak tették hiteltelenné a színielőadást.
Csak önkéntes és lelkes együttműködés
Révai a per tervezetének Központi Vezetőség előtti bemutatásakor nemcsak a szereplőkre és az előadásra fordított gondot, hanem az üzenetre is, amit a darab közvetített. A párt előtt nem voltak ismeretlenek azok az ellentétek, melyek a püspöki kart és az alsópapságot, illetve a híveket is megosztották, s melyek a három magyarországi érsek (Mindszenty esztergomi, Grősz kalocsai és Czapik Gyula egri főpapok) eltérő személyiségéhez és politikai meggyőződéséhez voltak köthetők. Mindszenty és követői következetes, gyémántkemény, ugyanakkor gyakran konok és apolitikus szembenállást tanúsítottak mindennel szemben, ami a kommunista eszmékkel, Magyarország szovjet megszállásával és a szerintük illegitim budapesti kormánnyal volt kapcsolatos. A másik végletet Czapik képviselte, a mindenáron való tárgyalások, kompromisszumok embere, aki az állam legcsekélyebb engedményét (például a korábban elkobzott több mint száz katolikus gimnáziumból nyolcnak a „visszaadását”) is személyes sikerként élte meg. Harmadiknak pedig ott volt Grősz József, aki gyűlölte ugyan a kommunistákat, ám a velük való kenyértörést, amennyire lehetett, kerülte. Sokak szemében ő képviselte az arany középutat: mentalitására jól jellemző, hogy amikor Moszkva utasítására Magyarországon is megalapították a papi békemozgalmat, a püspöki kar az érsek javaslatára belépés helyett külön békenyilatkozatot adott ki…
Az érsek letartóztatása és elítélése után Révai és nyomában a sajtó, még az egyházi hetilapok is buzgón hangoztatták, hogy nem az egész kereszténység, hanem néhány megtévedt katolikus reakciós került börtönbe vagy éppen a bitófa alá (Grősz érsek tizenöt évet kapott, a hat másik vádlott nyolc-tizennégyet, a „terrorista szerzetes” Vezér Ferenc pálos atyát pedig éppúgy halálra ítélték, mint Hévey Lászlót és Pongrácz Lajost, akiket „katonai összeesküvés” miatt a katonai bíróság küldött végül a halálba). A per üzenete azonban ennek ellenére minden hívőnek, sőt az egész társadalomnak szólt: a hatalom nemcsak a tevőleges (Mindszenty), de a csendes ellenállást vagy passzivitást sem tűri el (Grősz); kizárólag az együttműködés, méghozzá „önkéntes” és „lelkes” együttműködés (Czapik) az, amely megadja a jogot az egyháznak – a párt által amúgy is csak ideiglenesnek gondolt – életben maradásra, szigorúan a templomok falai közt.
Bajszos püspökök
Már pontosan értette az előadás mondanivalóját a tárgyalás berekesztésekor a magyar püspöki kar. A főpapok 1951. július 3-án kénytelen-kelletlen nyilatkozatban ítélték el a vádlottakat, majd július 21-én hűségesküt tettek az alkotmányra, eltűrve azt is, hogy az újonnan felállított Állami Egyházügyi Hivatal ügynökei, az egyházmegyei hivatalokba beültetett „bajszos püspökök” irányítsák a katolikus egyházmegyék és plébániák ügyeit.
A per fogadtatása a szélesebb, akár katolikus közvélemény körében vegyes volt ugyan, de az ÁVH és más hangulatjelentések szerint sokan hittek a vádlottak bűnösségében, sokkal többen, mint Mindszenty esetében. Annak ellenére történt mindez, hogy a tárgyi és más konkrét bizonyítékok ebben az esetben sokkal soványabban voltak – csak hát ott volt a vádlottak meggyőző beismerő vallomása… Ráadásul a vádak kiagyalói ügyesen adagolták a részigazságokat és a teljes képtelenségeket. Erre példa harminc szovjet katona állítólagos meggyilkolása a pálosszentkúti kolostor közelében: a tetemek hollétét ugyan nem tudták „felderíteni” – de az állítólagos tettesek „bevallották” a gyilkosságot, miként Vezér Ferenc is a felbujtásukat.
Látszatfüggetlenség
Grősz József sorsában 1955 májusában következett be váratlan fordulat: egyéni kegyelemmel szabadult, házi őrizetbe került. 1956 áprilisában elhunyt Czapik érsek, az állam részéről pedig nem zárkóztak el Grősz visszatérésétől a kalocsai érseki székbe. Előbb azért megpróbálták beszervezni. Ő ugyan belement, hogy visszatérhessen szolgálati helyére, de jellemző módon soha egyetlen jelentést nem írt. Miután elfoglalta hivatalát, sokak meglepetésére derűlátón nyilatkozott nyugati újságírók előtt a magyar egyház kilátásairól és a kormány jóindulatáról is, ráadásul 1957. december 7-én elfogadta az alig egy éve fennálló Kádár-rezsimtől a Magyar Népköztársaság Zászlórendje II. fokozatát, amivel hozzájárult a „munkás–paraszt hatalom” kormányának és a párt uralmának konszolidálásához…
A pernek nevezett színjáték igazi sikere ez volt: ha nem is tudta megtörni az egyház gerincét, képes volt kikényszeríteni a főpásztorok együttműködését. Az pedig már igazán nem a statisztérián múlott, hogy az egykori rendezők: Révai, Rákosi és a többiek ekkor már bukott politikusok voltak, és nyílt színi tapsot még Moszkvából is csak igen gyéren kaphattak…
Grősz további életpályája sem érdektelen. A Magyar Katolikus Püspöki Kar elnöke lett, és a Hazafias Népfront elnökségének tagja, 1957-ben egyik létrehozója volt az Opus Pacis papi „békemozgalomnak”, sőt, 1961. október 3-i haláláig elnöke is volt.
Lehetetlen egy főpap működését néhány szóban értékelni, de alighanem Grősz az arany középutat kereste Mindszenty gyémántkemény vagy mások szerint makacsul konok, merev szembeszegülése és Czapik a „templomok falai közt élni maradni” (és sokak szerint megalkuvó) álláspontja közt. Az Opus Pacis is ennek a bizonyítéka: olyan szervezetnek szánták, amely az Országos Béketanács Katolikus Bizottságával ellentétben legalább némi, ha csak látszatfüggetlenséggel is bír, és megmarad az egyháziasság keretei közt. Az, hogy ez nem sikerült, nem Grősz hibája volt. A békepapi mozgalom mindvégig fennmaradt, magán viselte a Kádár-rendszerrel kötött kompromisszum és a belőle fakadó lelkiismeret-furdalás bélyegét.
A szerző társadalomtörténész
