Ha egy autós cserben hagy egy gyalogost, akkor a szólás értelme szerint nem nyújt segítséget, bajban hagyja. Eszébe jut-e valakinek a szókapcsolat kimondásakor a cser eredeti jelentése, a tölgy- vagy fűzfából készített csersav, amelyet a vargák és a tímárok a bőr kikészítésére használtak. Mély gödrökben hónapokig, sokszor évekig áztatták a bőrdarabokat. Amikor eljött az ideje, hogy lábbelit készítsenek ezekből, akkor a tímár vagy a varga kiemelte azokat a darabokat, amelyekre szüksége volt. Azokat azonban, amelyek hasznavehetetlenek voltak, a cserben hagyta. Mára az eredeti jelentés megváltozott, a cserben hagyást minden olyan helyzetre értjük, amikor valakit sorsára hagyunk.

A varga aztán kanyargós mozdulatokkal rajzolta rá a bőrre a csizma felsőrészének alakját.

Mivel a kézművesek általában nem tudtak írni, erre a műveletre csúfolódásként mondták, hogy vargabetűt ír.

A szó további metaforikus értelme aztán áthelyeződött arra a helyzetre, amikor közlekedés közben nem találjuk a helyes utat, nagy vargabetűket írunk le, azaz nem egyenesen haladunk a célunk felé, hanem kanyarogva, éppen úgy, ahogy a varga a bőrből különböző formákat kanyarított.

A kikészített bőrből könyvborítók vagy hártyák, azaz írásra alkalmas vékony bőrlapok is készültek. A könyvek másolóinak, a hártyára kerülő szövegek íróinak gyakran körmére égett a munka. Na, de hogy éghet a munka a körömre? Hát úgy, hogy a kódexmásoló vagy az írnok viaszcseppel az ujjára rögzítette a kis gyertyát, így a sötét kolostor- vagy vártermekben jobban látták az írnivalót. Vigyázni kellett, nehogy lecsöppenjen, és megégesse a kezüket a forró viasz. Mai hajszolt életünkhöz igazodó jelentésmódosulással a közelítő határidők fogságában nekünk is sietnünk kell, hogy ne égjen körmünkre a munka.

A kolostorokban a szerzeteseket kordában tartották.

Nemcsak azért, mert szigorú regula szerinti időbeosztáshoz és kötelező napi tevékenységekhez volt kötve az életük, hanem azért is, mert a csuhájukat a latin corda szóból magyarosított korda, azaz kötél kötötte össze derékban. Ha ma kordában tartja a szülő a gyermekét vagy a főnök a beosztottját, akkor kevés mozgásteret enged neki.

Egykori magyar ruhaviselet a szűr. Egy hortobágyi pásztor cifrán díszített szűrének az egyik ujja be volt varrva, ezért panyókára, félvállra vetve hordták, a karjukat nem bújtatták bele. A bevarrott ujjnak ugyanis az volt a funkciója, hogy különféle tárgyakat vagy például pénzt tároltak benne. Ebben a széles kabátujjban sok minden elfért. Amikor ma azt mondjuk: kirázza az ujjából, akkor sokan tévesen azt gondolják, hogy a kéz ujjából, sőt sokan kifejezetten a kisujjukból rázzák ki a tudást. Nem is gondolnak rá, hogy ennek nincs értelme. Mit tudnánk kirázni a kezünk ujjából? Az ujj másik jelentésével, a ruha ujjával van ez kapcsolatban. A pásztor a szűrének, a szerzetes a csuhájának az ujjából tudta kirázni azokat a holmikat, amelyeket beletett. Fennmaradt egy betyárvers, amely tanúskodik erről:

K. Nagy Peti elcserélte a megyét,
Ha ott se fér, másikban tölti kedvét.
Szűre ujja sosincsen kiürülve,
Ha belenyúl, bankót ránt ki a körme.

Ha pedig egykor egy legénynek a szép díszes szűrét kitették, az egy jól működő udvarlási szokás volt.

Elment ugyanis háztűznézőbe a lányos házhoz, azaz szemügyre vette a ház népét, no meg – régi szóval – a marhát, azaz a vagyontárgyakat, és szándékosan ott felejtette a szűrét. De a család is jól megnézte a házasulni szándékozó legényt, és ha nem nyerte el a tetszésüket a fiú, akkor másnap kint találta a szűrét a verandán vagy az ámbituson (hol hogy mondják). Burkolt jelzéssel adták tudtára, hogy nem szeretnék vőnek. Csakúgy, ahogy ma is annak az embernek, akit persona non gratának, azaz nemkívánatos személynek tartunk, kitesszük a szűrét. Még ha nem is hord szűrt.

 

Nyitókép: Sarkadi gulyások cifraszűrben (forrás: Wikipédia)