Amikor Carl Schmitt 1922-ben Politikai teológia címen megjelentette négy fejezetből álló tanulmányát, aligha sejtette, hogy rövid írása milyen nagy hatást fog kiváltani. Művét azóta egyszerre tartják számon úgy, mint amely előkészítette a náci kormányzás számára az eszmei terepet, illetve feltámasztotta-megalapította a politikai teológia vizsgálódási területét.

Erik Peterson, a náci uralom berendezkedését Rómából figyelő német katolikus teológus 1935-ben írt választanulmányt a vészjósló beteljesedést nyert írásra. Benne látszólag messziről közelített a schmitti kérdésfelvetéshez, ám üzenete félreérthetetlen: elfogadhatatlannak ítélte annak központi megállapításait, keresztény teológiai alapokról indulva kizárta a politikai egyeduralom szellemi alátámasztásának lehetőségét.

Barátságból egzisztenciális küzdelem

A két német gondolkodó közötti tudományos vitát fűszerezi, hogy régebben közeli barátságot ápoltak, sőt, a korábban evangélikus Peterson valószínűleg Schmitt hatására tért át katolikus hitre. A vitában így nem egyszerűen tudományos nézetkülönbség, hanem egy barátságból kibontakozó elkeseredett egzisztenciális küzdelem is megjelenik. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy Schmitt 1970-ben, azaz harmincöt évvel később jelentette meg a Politikai teológia II. – Legenda minden politikai teológia elintézéséről című művét (magyarul 2006). Az írás hangneme sértettségét is félreérthetetlenül bemutatja, az pedig, hogy mindezt több mint három évtizeddel Peterson halála után tette közzé, mutatja, hogy az egykori barát annak idején mennyire Schmitt elevenére tapintott.

Kettős irányultság

„A modern államélet minden pregnáns fogalma szekularizált teológiai fogalom” – szól a híres-hírhedt schmitti tézis, amelyet a politikai teológiával foglalkozók azóta sem szűnnek meg értelmezni és vitatni. Schmitt szerint a teológia fogalmi értelemben példaadó modellt jelent a politika és a jog – vagyis az államélet – számára, tehát szerinte a teológia fogalmainak ismerete nélkül nem lehet érteni az állami hatalom működésének belső logikáját. Ráadásul Schmitt érzékelteti: mindez nem egyszerűen tudományos értelmet ad a fogalmaknak, hanem lényegi analógiájuk miatt a politika gyakorlati működésére is hatással van. Ez a kettős irányultság végig jellemzi a schmitti okfejtést, és ettől sem a kortárs, sem a mai olvasó nem tud elvonatkoztatni. Hangvétele is egészen egyedi, hiszen egyszerre szuggesztív és tudományos, prófétálást is csomagol tudományos kijelentéseibe.

Peterson válasza a kultikussá vált Schmitt-írásra, A monoteizmus mint politikai probléma magyarul tavaly jelent meg először (Szent István Társulat), éppen kilencven évvel az eredeti megjelenése után. A gondos és jól lábjegyzetelt fordításban nyomon követhetjük, hogy a teológus nem cáfolja a schmitti kiindulópontot a teológia és a politika bensőséges viszonyáról. Sőt, tovább is viszi azt, abban az értelemben, hogy bemutatja a politika és a teológia közötti nyilvánvaló analógiákat, és megpróbálja levonni azok kortárs tanulságait.

Teológia és vallás

Ezen a ponton azonban érdemes egyet hátrébb lépni, és tágabb összefüggésre is kitekinteni. Az újkorral kezdődő szellemi és politikai folyamatok, a felvilágosodás, a francia forradalom szimbolikája egyértelműen a politikai hatalom deszakralizációjának és racionalizálásának irányába mutatott. Ebből a szempontból a teológia/vallás bármilyen szerepének visszakövetelése a politikai hatalomban idejétmúlt törekvésnek tűnt. Schmitt és Peterson vitája már a saját korában is arra világított rá, hogy a helyzet nem ilyen egyszerű. Amikor a politikai szféra és a tágabb értelemben vett vallási, illetve teológiai szféra kapcsolatát vizsgáljuk, akkor olyan érvelések, szimbólumok sokaságával találkozunk, amelyek gond nélkül közlekednek a két terület között. Elemeik csereszabatosnak tűnhetnek, akár a díszletek, akár a belső logika szintjén. A disputa hozta újra köztudatba az erőteljes szekularizációval, ateizmussal is jellemezhető XX. század eleji miliőben, hogy a politika és a vallás szféráinak állandó összekulcsolódása történelmi viszonylatban talán nem is kivétel, hanem általános jelenség. A teológián (’Istenről/istenekről szóló beszéd’) általában tudományos, teoretikus megközelítésmódot értünk, amely a kereszténység és a görög filozófia házasságán alapul. A népi vallásosság vagy a politikai kereszténység fogalmai arra mutatnak rá, hogy a kérdés mégsem ennyire egyszerű. Vizsgálhatók ezek a jelenségek tudományos eszközökkel, de félreérthetetlenül mutatják, a teológia, a hit és a vallás nemcsak a tudományos-dogmatikus vagy intézményes egyházi világ számára fontos, hanem szokásokat és legitimációs eszközt is jelöl.

Teológiai politika – politikai teológia

Hogy mi a politikai teológia tartalma, arról a Schmitt–Peterson vita óta számos megközelítés született. Nyirkos Tamás Politikai teológiák –
A demokráciától az ökológiáig című munkájában (2018) szűkebb definíciós kerettel dolgozik. A vallás szót például egyenesen használhatatlannak minősíti, utalva a szó latin verziójának vallásháborúk korában eleve átpolitizált fogantatására. A „használhatatlansági” érv másik része Nyirkosnál abból ered, hogy az úgynevezett világvallások nehezen gyúrhatók egy fogalom alá. A teológia szót azonban a vallással szemben alkalmasnak tartja a politikával párhuzamos fogalmi vizsgálódásra. Nyirkos Schmitt-olvasatából kiindulva politikai teológiák egész katalógusával dolgozik, ennek során elválasztja egymástól a politikai teológiát és a teológiai politikát. A politikai teológia így lesz számára az a terület, amely az eredetileg teológiai fogalmak használatát – az analógia módszerének alkalmazásával – megengedi a politika világában. Ezen a csapáson elindulva Nyirkos a politikai relevanciájú gondolatmenetekben megbúvó teológiai fogalmakat kutatja, illetve a teológia fogalmainak analóg használatát mutatja ki a politikai érvelésekben és működésmódban. Ezzel szemben Nyirkos Peterson művét a teológiai politika kategóriájába sorolja, hiszen az teológiai alapon próbálja megcáfolni a politikai érvelések érvényességét.

Egy és oszthatatlan

Jan Assmann neves német vallástörténész, antropológus más utat választ. Az Uralom és üdvösség – Politikai teológia az ókori Egyiptomban, Izraelben és Európában (2000, magyarul 2008) című könyvében a politikai teológia tágabb fogalmával számol. Szerinte minden politikai teológia, amely „politika és a vallási rend, egyszóval uralom és üdvösség változatos kapcsolatával foglalkozik”, és „ott jön létre, ahol ezeket a problémákat az istenek, illetve az Isten bevonásával tárgyalják”. Ebből a szempontból elismeri, hogy a politikai teológiának két oldala van: az egyik a politika teológiai következményeit, a másik a teológia politikai vonatkozásait vizsgálja. Nyirkoshoz képest Assmann egy és oszthatatlan politikai teológiát feltételez, de a teológia fogalmán nem „módszeres reflexiót”, tudományos megközelítést, hanem bármely, a közösség és az üdvösség viszonyával kapcsolatos kérdésfelvetést ért. Így Assmann használatában a teológia elválik a fogalmi világtól, és minden olyan megközelítés legitimitást nyer benne, amely hétköznapi értelemben vett vallási és politikai relevanciával bír. Ez pedig elvezet minket a politikai teológiának a nyugati világban történetileg első ismert megfogalmazási kísérletéhez. Marcus Terentius Varro római tudós háromfajta teológiát, theologia tripartitát feltételezett. A theologia fabulosát, vagyis a „mesés” teológiát a népi vallásosság, a mítoszok és a költők nyelvéhez kötötte. A theologia civilisen az állami és az egyházi, vagyis összefoglalóan a nyilvános-társadalmi kultuszok területét értette. A theologia naturalist pedig a természettudományok, a kozmológiai és a metafizika világával foglalkozó filozófusok és teológusok „hitére” tartotta fenn. Assmann állítása, hogy üdvösség és közösség, teológia és politika csak a legritkább esetben kezelhető vegytisztán, a teológiai problémák pedig nemegyszer éppen a politika felől közelíthetők meg, szerinte erre mutat rá a történelem.

Vita az analógiás érvelés határairól

Innen nézve érthető, hogy a Schmitt–Peterson vita legtöbb elemzője miért állítja, hogy a felek elbeszéltek egymás mellett. Schmitt ragaszkodik ahhoz, hogy megközelítése fogalomszociológiai, vagyis leíró jelleggel törekszik vizsgálni a fogalmak mindenkori társadalmi kontextusát. Karácsony András, Schmitt magyar értelemzője szerint írásai „hangsúlyosan nem a vallás politikai funkciójáról” szólnak, sem a Politikai teológia első, sem pedig második részében. Amikor Peterson könyvét vizsgáljuk, ő megközelítését egy történelemteológiai tézisre alapozza. Azt mutatja be érvelésében, hogy a korai kereszténység antik-pogány forrásokból vett át gondolatokat, érvelési módokat, az egy Istenbe vetett hit igazolására. Ebből a szempontból egyértelmű kapcsolat, sőt analógia áll fenn a keresztény teológiai és a görög-római mitológiai, metafizikai és politikai szövegek érvelése között. Ám a petersoni tézis második része már arról szól, hogy a keresztény teológiában a történeti körülmények folytán mintegy „kiforogta” magát az az érvelés, amelyet eleinte praktikus okokból tett magáévá. Ennek következtében történetileg elveszítette érvényét az analógiás érvelés, teológiai értelemben pedig a kereszténységben a Szentháromság fontosabb probléma lett az egy Isten doktrinális kérdéseinél. Röviden szólva, az idők változásával a kérdés a keresztény ember életének horizontján elvesztette politikai tétjét. Schmitt azt nehezményezi, hogy amikor az ő politikai teológiájának „elintézését” társítják Petersonhoz, akkor egy félreértést vesznek alapul. Hiszen ott, ahol ő formai, vagyis szerkezeti azonosságot állít, Peterson tartalmi kérdést emleget. Csakhogy – és az ügy itt kezd igazán bonyolulttá válni – a Schmitt-életműben megtaláljuk a nyomait annak, hogy a politikai gondolat nagy részben eszkatológiai problémán alapszik. Az érvelést, hogy politikai teológia és teológiai politika szétszálazható, tehát maga az életmű látszik keresztülhúzni.

Ezzel eljutottunk a vita kortárs jelentőségéhez. Ma, amikor például politikai kereszténységről beszélünk, akkor nehezen vonatkoztatunk el attól, hogy a vallás politikai szerepe főképpen identitás kérdése. Valahol itt van a központi magja a Schmitt–Peterson vitának is. Ahol Schmitt egyszerűen csak formai azonosságokat, szerkezeti analógiákat feltételez, ott nagyon mélyen a tartalomba is vágó kérdésekbe ütközünk. Forma és tartalom határai nehezen húzhatók meg egyrészt az analógia „mágikus” szerkezete miatt, illetve azért sem, mert olyan politikai kérdéseknél járunk, amelyek mélyen identitásunkba vágnak. Talán ez a vita is jó példa arra, hogy nincs új a nap alatt: politika és hit gyakran bújnak egymás köntösébe, megkülönböztetésükhöz jó szem kell. A képesség birtoklása azonban nem feltétlenül a teoretikus észé, amely sokszor magát is csapdába csalja, hanem mint oly sokszor a politikában és a hitben: a józan mértékletességé.

 

A szerző közíró

Nyitókép: Sz. Eszteró Anett grafikája