A honfoglalás kori magyarság egyik főméltósága volt a gyula. Mai Gyuláink – nevük jogán – aligha birtokolnak főbírói és fővezéri tisztséget, egykor azonban a gyuláé volt a tényleges hatalomgyakorlás joga. A török jula szó, amelyből származik, eredetileg ’fáklyá’-t jelentett. Micsoda szép metafora! A gyula népe fáklyája, fényt vivő vezetője. Már a X. században elkezdték használni tulajdonnévként, mégis sokáig szinte senki nem adta gyermekének ezt a nevet. A reformkorban lett újra népszerű. Széchenyi István is örvendezett egy írásában, hogy gróf Andrássy Károlyék a fiukat évszázadok óta elsőként Gyulának keresztelték. Igen-igen, róla, Andrássy Gyuláról írta ezt, aki később több tárca minisztere, majd egy időben Magyarország miniszterelnöke lett.

Kende nevű ismerősünk tán kevesebb akad, mivel a névgyakorisági mutatók és tapasztalataink alapján sem tűnik elterjedt keresztnévnek. Pedig milyen felemelő jelentésű névvel ruháznánk fel a gyermeket, ha a ’tisztelet’-re és a ’tekintély’-re utaló ótörök kündü szóból származó, a nép szakrális vezetői szerepét betöltő egykori méltóságnevet viselné. Ibn Ruszta beszámolójából tudjuk, hogy ők ketten voltak a magyar törzsszövetség vezetői, a gyula a katonai, a kende a szakrális vezető.

De élnek közöttünk ’fejedelmek’, ’vezérek’, nem is sejtjük, milyen nagy számban! Gyulák egyre kevesebben, Kendék igen kis számban, de Zoltánok, azaz szultánok, vagyis az ’uralkodó, fejedelem’ jelentésű közszó tulajdonnévi és magyarosított változatát viselő nevűek igen sokan.

Géza ismerőseink szólításakor aligha gondolunk arra, hogy hercegnek tituláljuk őket. A gesa régi, szintén török eredetű szavunk köznévként már nem él, csupán a sok változatban (például Gejsa, Gejza, Gyejcsa) fennmaradt, s mára Géza alakban használt tulajdonnévben. Annak ellenére, hogy igen jeles ranggal ruházzák fel a szülők gyermeküket, ha így nevezik, de míg a XIX. században, elsősorban katolikus családokban a tizenötödik leggyakoribb név volt, és még a XX. század végén is sok ’hercegecske’ született, az ezredfordulóra a nyolcvanhetedik helyre csúszott vissza névviselési gyakorisága.

Jól tükröződik régi méltóságneveket őrző személyneveink eredetét látva, hogy a honfoglalást megelőző időben intenzív nyelvi és kulturális érintkezésben voltunk a törökségi népekkel. ’Miniszter, tanácsadó’ jelentésű Jenő nevünk is török eredetű, méltóságot jelöl. A X. században uralkodott bizánci császár, Konsztantinosz Porphürogennetosz (ismertebb nevén: Bíborbanszületett Konstantin) számunkra is becses művében az akkori magyar népről írva elsőként jegyezte le a honfoglaló törzsek nevét, köztük a Jenőt, amely csak később lett törzsnévből személynévvé. A Levente esetében éppen fordítva történt: előbb volt a tulajdonnév, később alakult ki a levente közszó, amely ’daliát, hőst, vitézt’ jelent. Úgy tudjuk, hogy a személynév összefüggésben áll a történelmi területet jelölő Levédia szóval.

Tiszteletre méltó foglalkozás és a mindennapi betevőt is meghatározó tevékenység volt a molnáré. Mai nyelvérzékünk szerint nem könnyen jönnénk rá, hogy az újabban divatos Keve olyan személy, akinek ’köve’, azaz ajakkerekítés nélkül ejtve: keve van. S aki ilyen tárggyal rendelkezett, ráadásul jó súlyossal, az nem más, mint a molnár.

Kevésnek bizonyult a meglévő utónévkönyvben szereplő nevek száma, ezért 1990-től számos kérvény érkezett a Nyelvtudományi Intézetbe. Egyre engedékenyebbek lettek. Bár leginkább az idegen eredetű nevek használatát kérvényezték, mégis voltak olyan szülők, akik olyan régi magyar neveket szerettek volna felújítani, amelyek addig nem voltak anyakönyvezhetők. Olyanokat is, amelyeknek van közszói jelentése, s így meglepően hatnak szólításkor. Így jelentek meg az Ajándokok és a Táltosok, de újabban gyakran tudósít az egyik tévécsatornán egy Csikó keresztnevű fiatalember.

 

Nyitókép: Rónai Balázs Zoltán (Gemini)