„Szegények mindig vannak veletek”, idézik gyakran a jézusi mondást papjaink, de politikusaink is. A Megváltó ugyan nem a szegényekről, hanem önmagáról beszél, mert így folytatja: „bármikor tehettek jót velük, de én nem leszek mindig veletek” (Márk 14,7), az ínségről alkotott képünkben azonban van valami állandó.

Történész vagyok, levéltáros, ismerőseim szerint avítt, elporlásra ítélt iratok bogarászója, érzik is néha ruhámon a dohszaguk.

A pártpolitikai csatározások többségünkből heves érzelmeket váltanak ki. Sokan ezen meglepődnek. Pedig korántsem kellene, ahogy a történész rövid családi visszaemlékezéséből kitűnik.

Az Országgyűlés 1940-ben hozta létre az Országos Nép- és Családvédelmi Alapot, a magyar szociálpolitika történelmi léptékben is páratlan alkotását. Mire jutottak a nagyszabású felzárkóztatás kedvezményezettjei?

Miután Julius Jacob von Haynau császári-királyi táborszernagy több mint száz ember kivégzésével megtorolta a szabadságharcot, Szatmárban települt le, gazdálkodott, jótékonykodott, de a környékbeliek mindig idegenkedtek tőle.