Igazuk van. Tanárként, amikor még hagyták, katedrán állva éppúgy, mint amikor nézem a port rúgó nebulókat: valóban azon jár az eszem, hogy a pálya alatt eraviszkusz sírokat találtak nyolcvan éve, úgyhogy csak óvatosan azzal a labdapattogtatással, fiúkák!

Meg is kapom gyakran a fáradt legyintést: Ugyan már, tanár úr! Hagyjuk ezeket az avas történeteket! Kit érdekel, mi volt itt ötven, száz, tudom is én, ötszáz éve? A most számít! Foglalkozzunk a mával!

Nem állítom, hogy ilyenkor sosem  bizonytalanodom el.

Hiszen ki tudja? Lehet, hogy igazuk van. Ha másutt nem is, hát itt, Európának ezen a középső fertályán, Magyarországon, Szlovákiában-Felvidéken, Észak-Erdély–Romániában, Máramarosban, Tiszán innen és túl, Ukrajnában (még Ukrajnában?) mennyi lesz a kenyér, a tej, a dagadó vagy a benzin holnap-holnapután, és lesz-e egyáltalán holnap-holnapután?

Jogos. Igazuk van. Kifogásaik felülírják a jegyzeteimet, amelyeket a Nagybányai Állami Levéltárban készítettem vagy tizenöt, de talán húsz éve.

Az iratok közül kihullott egy cédula. Elemi iskolás gyerekek gyűjtöttek a nagybányai hadirokkantaknak 1916 karácsonyára. Ma már nem tudjuk, mit jelentett ez. A kilencmilliós csonka országban hatvanháromezer korábban életerős, életképes nyomorult, nyomorék – kérem a szerkesztőt, ne törölje ki, mert a valóságot adja vissza! – nyomorra és mankóra, a koldusok botjára ítélt, korábban életerős fiatal férfi volt még 1926-ban is, tehát ennyi munka- és életképtelen ember vegetált. Csonka-bonkán és többnyire ínségben, a özvegyekkel és árvákkal együtt háromszázharmincezren.

Igaz, akadt segítség is: Dollinger professzor budapesti művégtaggyára, amelynek csodájára jártak még Amerikából is. Ki emlékszik már a rettenetes, a már nem is emberi arcokra és a csodaműtétekre vagy a hadiözvegyekre és hadiárvákra?

Itt tehát ez a cédula. Hogy miket gyűjtöttek a gyerekek a hadirokkantaknak. Az igazgató-tanító sorolja: két zsák liszt, valahány véka bab, meleg alsóruha, kézzel kötött érmelegítő, haskötő a sérveseknek, cigar [így!], szivar, szivarka, pipadohány és a többi.

Végül pedig: „öt szem dió”.

„Öt szem dió?!” mosolyogtam meg magamban. De aztán valami szíven ütött: ezt az öt szem diót talán egy kisleány vagy kisfiú adta karácsonyi ajándékba.

***

Eltelt pár év, és kiütött a háború, itt, a szomszédban. Volt párom mindig mondta: meglásd, háború lesz, itt vagy a szomszédban. Én szerettem, és sosem legyintettem: ostobaság!

Igaza lett. Kitört a háború. Kegyetlenül nekirontottak a szomszédunknak.

Történész vagyok és tanár – de (vagy nem de, hiszen épp ezért) – keresztény is. Ha vittem anno Temesvárra a segélyt a forradalom alatt, és vittem a bőrömet a vásárra (bár erről akkor mit sem sejtettem) – vinnem kell most is. Ukrajnába, mert szükség most ott van rá.

Kijevbe nem jutottunk be. Egy faluban pakoltuk le a teherautót. Ami nagy hirtelen akadt az indulás előtt: tartós élelmiszer, sátor, sőt: iskolai kivetítőtábla, miegyéb. Meg egy sokkilós csomag tele több ezer színes ceruzával. (Szívesen megírnám az adományozó magyarországi cég nevét, de kérték, ne tegyem, a csomagon pedig csak annyi volt: „Ajándék”)

Nem nagyon értettük egymást: én tudok ugyan oroszul, papír szerint orosz szakos általános iskolai tanár volnék – de ez ott, akkor nem volt túl szerencsés.

Nemigen értettük egymást. Magyar–angol–orosz–ukránul nagy nehezen magyarázva meg: nem lenni szpion! De sikerült. Kaptunk nagy bögre forró teát meg vodkát.

Rendben, induljunk haza. Már járt a csotrogány RÁBA motorja, amikor kocogtattak az ajtón.

– Nos?

Egy kislány állt ott, a tenyerében öt dióval.

– Köszönöm, magyar!

 

A szerző társadalomtörténész

 

Nyitókép: Alfred Sisley: Szőlő és dió asztalon (Museum of Fine Arts, Boston/Wikimédia)