Segíteni akarás? Önfelmentés? Alighanem mind a kettő.

Elég, ha lemegyünk valamelyik budapesti aluljáróba, látjuk, halljuk, érezzük, szagoljuk a legvégső szegénységet a maga nyerseségében. És felhorgad bennünk: miért nem tesz már valamit valaki? Aztán vagy megvetően elfordulunk, vagy kinyitjuk a pénztárcánkat, miközben sokunknak azon jár az esze: úgyis rosszra költi: piára, kábszerre… És sopánkodunk: ez lenne a huszonegyedik század Európája?

Ha valaki azt hiszi, mindez csak a jelen – nagyon téved. Az 1990-es évek végén „önszorgalomból” négy budapesti középiskolában minikutatást csináltam. Megkértem a diákokat, hogy egy papírlapra írják le, milyen gyakran adnak a koldusoknak pénzt ők vagy a szüleik. Ez még zárt kérdés volt: hetente többször, hetente, havonta többször, havonta, évente többször – soha.

Rendben. És most fordítsák meg a lapot. Miért? Ha igen: miért? Ha nem: miért?

Szerintem mindenki kitalálja az eredményt: az „igen”-eknél szerepelt a sajnálat (az iskolák közül egy egyházi volt), kiegészítve azzal, hogy a koldus gyerekkel van (mintegy kétharmad), kutyával, és néhányszor: „láttam rajta, hogy nagyon éhes” (utólag sajnáltam, hogy legalább az életkort és a nemet nem írattam a lapokra, de valószínűleg az igazgatók így nem adták volna a hozzájárulásukat; két további iskolából így is elkergettek).

A „nem” magyarázata sem meglepő: „Úgyis csak elissza.” És sokszor, meglepően (?) sokszor: ,,Undorodom tőlük!"

De lapozzunk visszább a történelemben, mondjuk, kilencven évet. Kozma Miklós belügyminiszter ebben az évben adta ki a 172.000/1936. számú rendeletet, amelyet Magyar normának neveztek el, és koldusrendeletként lett ismert. Anélkül, hogy hosszabban belemennénk, a lényege az volt, hogy a társadalom könyörületes tagjai ne a koldusoknak adják a pénzt, hanem egy bizottságnak, amely aztán megvizsgálja: a nyomorultak közül ki a támogatásra szoruló – és érdemes. Érdemes? No igen: meghúzza magát, távol marad a közterektől, nem jajong a templomajtókban, a piacokon, nem mutogatja hadirokkantként csonkjait az utcasarkokon. Tehát a koldus ellátást kap – ha nem koldul… És természetesen csak természetbeni ellátást, soha nem készpénzt – „mert úgyis rosszra költi”. És ha nem, ha mégis koldul? Akkor a rendőr irgalmatlanul lecsap rá – a városok vezetői külön felhívták a figyelmet arra, hogy aki a tilalom ellenére „könyöradományt gyűjt” (micsoda jogászi szóalkotmány a kéregetésre!), azt adják rendőrkézre, az majd bekíséri, menhelyre viszi (ha van hely: sosem volt), megbünteti öt pengőre, amit úgysem fog tudni kifizetni (miből? hogyan?).

A belügy és a sajtó jó része pedig hozsannázott: íme, eltüntették a koldusokat a városok, főleg Budapest köztereiről! Akik házról házra járva folytatták siralmas „munkájukat”, azokat táblácska fogadta: „Ezen üzlet/műhely/lakás gazdája a koldusváltságot kifizette. A koldulás tilos!” (A koldulás egyébként korábban is tilos volt – csak a vonatkozó jogszabályokat senki nem tartotta be.) A történet vége röviden: tökéletes csőd, a társadalom önadóztató kedve ugyanis már néhány hónap után annyira lelohadt, hogy be kellett építeni a rendszer árát a városok amúgy is szánalmas költségvetésébe.

És mégis megoldásnak tetszett: ha csak átmenetileg is, eltűntek a koldusok. Amit nem látok – az nincs. De ugorjunk vissza, most már régebbre, a középkorba. Találomra kiválasztottunk egy városi koldusrendeletet a sok egy kaptafára készült közül: Nürnbergét 1387-ből. Eszerint a kolduláson kapott személyeket, ha idegenek, ki kell vesszőzni a városból, ha ottaniak, akkor szegényházba zárni (!), aki pedig megfelel a társadalmi normáknak (nem hangoskodik, nem mutogatja fekélyes tagjait, nem erőszakos, alázatos, de legfőképp: nem iszik) el kell látni egy bádogtáblácskával, hogy ők, de csak ők, meghatározott napok meghatározott részében kéregethetnek.

Hogy nincs új a nap alatt? Hogy nemcsak ugyanazokat a gondolatokat, ha úgy tetszik előítéleteket, de ugyanazokat a szavakat is látjuk a középkori német városban és a XX. század végi kimosdatott, pirospozsgás fővárosi kamaszoknál?

Harmincöt éve foglalkozom szociálpolitika-történettel. Harmincöt éve olvasom ugyanazt a nótát a koldulásról, a koldusokról. Ismernem kellene tehát a megoldást, vagy legalább valamiféle megoldásszerűséget. Hogy ha már koldusok mindig lesznek velünk, legalább a megvetés múljon el.

Sajnos nincs ötletem.

De egyet még hadd írjak le azok kedvéért, akik megbotránkoznak az aluljárók flakonos bort iszogató nyomorultjai láttán. Néhány éve volt egy „házi hajléktalanunk”: naponta vittünk neki enni, néha ruhát, a legnagyobb hidegben beengedtük a garázsba is. Ivott. Pontosabban vedelt. Amikor kérleltem: ne tegye, az volt a szerencsétlen (amúgy érettségizett, egész nap klasszikus regényeket olvasgató) barátunk válasza: úgyis megfagyok egy télen – legalább ne érezzem…

 

A szerző társadalomtörténész

 

Nyitókép: El Greco műhelye: Szent Márton és a koldus (1600–1614), Nemzeti Galéria, Washington DC/Wikimédia