Orbán Viktor korszakának lezárulása nemcsak Magyarország belpolitikai életében jelenthet fordulópontot, hanem egész Közép-Európa számára is új helyzetet teremthet. A visegrádi együttműködés felélesztésének és kibővítésének gondolata ugyanis jóval többről szól, mint egyszerű regionális diplomáciáról. Mélyebb politikai és identitásbeli változás lehetőségét hordozza magában: annak felismerését, hogy Közép-Európa nem Európa perifériája, hanem annak egyik történelmi és stratégiai központja. Ebben az értelemben Magyar Péter első hivatalos varsói látogatása talán sokkal fontosabb eseménynek bizonyul majd, mint amilyennek első pillantásra látszott.

A visegrádi együttműködés hosszú éveken át egyszerre volt politikai szimbólum és geopolitikai eszköz. Szimbólum, mert a rendszerváltozás után a közép-európai országok ezen keresztül próbálták újra meghatározni helyüket Európában. És eszköz is volt, mert a V4 egy időben valódi érdekérvényesítő erőt jelentett az Európai Unión belül. Az elmúlt években azonban ez az együttműködés fokozatosan elveszítette korábbi lendületét. Az ukrajnai háború, az Oroszországhoz való viszony körüli viták és Orbán Viktor egyre konfrontatívabb politikája olyan töréseket hozott létre, amelyek gyakorlatilag megbénították a formátumot.

Most azonban új helyzet körvonalazódik. Magyarország új politikai korszakba lépett. Orbán Viktor tizenhat éve nem egyszerűen hosszú kormányzati ciklust jelentett, hanem olyan sajátos politikai modell kiépítését, amely fokozatosan eltávolította Magyarországot attól a közép-európai és nyugati politikai közegtől, amelyhez történelmileg tartozik. Éppen ezért a Magyar Péter vezette új politikai irányzat első külpolitikai gesztusai jóval nagyobb jelentőséggel bírnak, mint a szokásos diplomáciai protokoll.

Különösen beszédes, hogy Magyar Péter első hivatalos külföldi útja Lengyelországba vezetett. Már maga a választás is politikai üzenet volt. Nem Berlin, nem Washington és nem Brüsszel, hanem Varsó. A látogatás ugyanakkor túlmutatott a szimbolikán is. Egyértelmű kísérletet jelentett a történelmileg kiemelkedően fontos magyar–lengyel kapcsolatok helyreállítására azok után az évek után, amikor az orosz–ukrán háborúval kapcsolatos nézetkülönbségek komoly politikai távolságot teremtettek a két ország között. Márpedig a magyar–lengyel együttműködés történelmileg mindig is a közép-európai együttműködés egyik legfontosabb motorja volt. Ha ez a kapcsolat újra megerősödik, az új lendületet és új politikai tartalmat adhat az egész közép-európai együttműködésnek is.

Magyar Péter ráadásul nem pusztán a V4 felélesztéséről beszél, hanem annak kibővítéséről is. Ausztria, Horvátország, Szlovénia, illetve a Nyugat-Balkán egyes államainak bevonása már egy szélesebb közép-európai politikai térség kialakulásának lehetőségét vetíti előre.

A Magyar Péter által használt politikai nyelv egyik legérdekesebb eleme, hogy tudatosan hozza vissza „Közép-Európa” fogalmát a politikai gondolkodásba. Ez első pillantásra talán puszta retorikai részletnek tűnhet, valójában azonban sokkal mélyebb jelentősége van. Az elmúlt években ugyanis egyre inkább elterjedt az a leegyszerűsítő szemlélet, amely Európát automatikusan Nyugatra és Keletre osztja fel. Ebben a logikában Lengyelország, Magyarország, Csehország vagy Szlovákia könnyedén a homályosan meghatározott „Kelet-Európa” kategóriájába kerül.

Csakhogy Közép-Európa soha nem volt egyszerűen Kelet. Varsó, Prága vagy Budapest politikai, kulturális és szellemi fejlődését évszázadokon keresztül a nyugati civilizáció hagyományai formálták. Bécs, a Habsburg örökség, a latin kereszténység és a közép-európai polgári világ legalább akkora hatást gyakorolt erre a térségre, mint a későbbi kommunista korszak.

És ez nem pusztán történelmi vagy kulturális kérdés, hanem geopolitikai is. Az orosz stratégiai gondolkodás hosszú ideje szereti ezt a térséget egy széttagolt, bizonytalan keleti ütközőzónaként láttatni, amely elválik Európa politikai központjától. Márpedig „Közép-Európa” gondolata éppen ezt a logikát kérdőjelezi meg. Azt üzeni, hogy a Németország és Oroszország között fekvő országok nem Európa perifériáját jelentik, hanem annak történelmi középső övezetét, amely képes saját politikai érdekeit és stratégiai ambícióit is megfogalmazni.

A visegrádi együttműködés újjáélesztése ezért jóval több lehet egyszerű regionális koordinációnál. Az elmúlt években Közép-Európa egyes részei Brüsszel szemében inkább problémák forrásaként jelentek meg, mint konstruktív politikai szereplőkként. Jogállamisági viták, orosz kapcsolatok és belső politikai konfliktusok alakították a régióról kialakult képet. Most azonban hosszú idő után először látszik valódi esély arra, hogy Közép-Európa ismét összehangolt és építő politikai szereplőként jelenjen meg Európában.

Az Orbán-korszak utáni bizalom újjáépítése természetesen nem fog egyik napról a másikra megtörténni. Az elmúlt évek politikai konfliktusai, az Oroszországgal kapcsolatos viták és az Európai Unión belüli fokozódó elszigetelődés látható nyomokat hagytak a térségben. Ugyanakkor az új magyar vezetés első külpolitikai jelzései egyértelműen arra utalnak, hogy Magyarország ismét nem bomlasztó kívülállóként, hanem kiszámítható és együttműködésre kész közép-európai partnerként kíván megjelenni.

Ebben az értelemben a V4 újjáélesztése nem a kilencvenes évek iránti nosztalgia kérdése. Sokkal inkább annak felismerése, hogy a közepes méretű közép-európai államok az egyre instabilabb Európában csak együtt lesznek képesek politikai és gazdasági érdekeiket megvédeni. Az ilyen együttműködés jövőbeli formája természetesen politikailag összetett marad, Közép-Európa azonban történelmileg mindig is erős pragmatikus ösztönnel rendelkezett, amikor stratégiai befolyásról és politikai súlyról volt szó. Ha ez a folyamat sikerrel jár, akkor a következő fejezet már túlmutathat az eredeti V4 keretein: egy integráltabb közép-európai politikai együttműködés első valódi lépései talán már most, Varsóban megkezdődtek.

És talán hosszú idő után először a magyarok is úgy érezhetik majd, hogy országuk nem Európa alakításának külső szemlélője, amely elsősorban konfliktusokkal és vétókkal határozza meg önmagát, hanem kezdeményező és partner egy új európai politikai tér megformálásában. Ez önmagában is történelmi változás lenne. Nemcsak azért, mert Magyarország visszatérhetne természetes közép-európai szövetségi rendszeréhez, hanem azért is, mert a magyarok ismét részesei lehetnének egy olyan európai történetnek, amely nem az elszigetelődésről és az állandó szembenállásról, hanem az együttműködésről, az önbizalomról és a közösen épített jövőről szól.

 

A szerző korábbi nagykövet, külpolitikai elemző

 

Nyitókép: A 2017-ben indult Három Tenger Kezdeményezés által érintett országok (forrás: Jay Coop, CC BY-SA 4.0/Wikimédia)