„…Nem sokaság, hanem
Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.”

(Berzsenyi Dániel: A magyarokhoz)

 

Hogyan tud „rendszerváltást” végbevinni egy párt úgy, hogy a választópolgárok csaknem fele ellene szavazott? Hogyan tudja az alkotmányozó parlamenti többség meghaladni a társadalom pártos megosztottságát, ha egyszer a többsége éppen a megosztottságot kiélező verseny eredménye? Mély dilemma ez, de nem új. Nemcsak most a Tisza, 2010-ben a Fidesz is ezzel szembesült. A NER egyfajta válasz volt a dilemmára. Ám ahelyett, hogy feloldotta volna, végül is feloldhatatlannak ítélte és magába építette a dilemmát. Sokakat integráló, rugalmas koalíciót hozott létre a kívül maradók folyamatos partvonalra szorításával. Ez adta meg kettős karakterét: a stabilitása mellett állandó lázas nyughatatlanságát, konszolidálhatatlanságát. S végül ez okozta romlását és vesztét. 

Az új többség színre lép: a „fülkeforradalom”

Ha 2010-ben a választásokon győztes Fidesz rendszerváltást nem is, de a „fülkeforradalommal” rendszermódosítást ígért. Hangoztatott célja pedig a megosztottság, az áldatlan politikai konfliktus meghaladása volt, amelyet szerintük az ancien regime, a posztkommunista elit szított. A terv az volt, hogy a nép széles körű felhatalmazásával eltávolítja a hatalomból ezt a levitézlett elitet, és a jövőben is mindent megtesz azért, hogy onnan távol tartsa. Kezet nyújt széles társadalmi csoportoknak, amelyek eddig a baloldalra szavaztak. Immár nem ideológialag határozza meg magát, hanem eklektikusan, pragmatikusan képviseli a nemzeti érdeket. Ő lesz a mérséklet, a középút, a fő csapásirány: a centrális erőtér. Az új kormány a magyar emberek képviselője lesz. A nemzeti együttműködés rendszerét hozza létre.

Nagy hiba lenne úgy gondolni, hogy mindez csupán hatalmi vágyat leplező, tartalom nélküli retorika volt. Orbán Viktor hiába fogalmazta volna meg 2009-ben a centrális erőtér programját, hiába ígérte volna a duális erőtér, azaz a világnézeti alapú politikai váltógazdálkodás – mondhatjuk: a klasszikus parlamentarizmus – felszámolását, ha erre nem lett volna elemi erejű társadalmi igény. Emiatt tudta elfogadtatni saját középjobb pártjával szívós erőfeszítések árán az ennek érdekében szükséges világnézeti felhígulást, eklekticizmust. Ezen az alapon tudott 2010-ben valóban új társadalmi csoportokat megszólítani, tágas társadalmi koalíciót felépíteni és nagyon hosszan egyben tartani. A baloldal bukdácsolása is részben annak volt tükre, hogy a Fidesz sikerrel húzta ki alóla a világnézeti és társadalmi talajt. A rezsim bukását pedig végül az okozta, hogy a koalíció fenntartására már nem volt többé képes.

Ugyanakkor a NER koncepciója egy csúsztatáson alapult. Mondhatni, kezdettől nem volt őszinte. A 2010-es választásokon ugyanis nem csak az történt, hogy a Fidesz legyőzte a baloldali elitet. Az is történt, sőt alapvetően az történt, hogy a szavazótábora nagy többséget szerzett az ellenzékbe kerülő (egyébként nem csak baloldali) pártok szavazóival szemben. Ez a nem kevés ember, a társadalom közel fele nem akart „fülkeforradalmat”. Márpedig ők is magyar emberek, ők is a nép, ők is a nemzet, azaz a magyar társadalom tényleges együttműködési rendszerének részei voltak.

Ez a csúsztatás, ez az őszintétlenség sokáig úgy tűnt föl, hogy jól szolgálja a többség érdekeit. Ám végül ez lett a NER végzete – mintegy történelmi igazságtételképpen. 

A többség stabilizálja uralmát: a NER kiépül

Az új parlamenti többség 2010-től elvileg törekedhetett volna nagy társadalmi kiegyezésre a kisebbségben maradó választói csoportokkal. Ennek azonban gátat szabott, hogy az önlegitimációja jelentős részben azon alapult, hogy az ellenzéki elitcsoportokat erkölcsileg megbélyegzi, és emiatt távol tartotta őket a hatalomtól – nemcsak a kormányzástól, hanem az igazgatás, a gazdaság, a kultúra pozícióitól, erőforrásaitól is. Márpedig mindig az – egymással is versengő, részben zárt, részben nyitott – elitcsoportok funkciója, hogy megfogalmazzák és képviseljék a szélesebb alsó társadalmi rétegek érdekeit és értékeit. Hogy ezt a funkciójukat ténylegesen betöltötték, mutatta az ellenzéki pártok folyamatosan jelentős választói támogatottsága. Bármennyire is a magyar emberek, a nép képviselőjeként tüntette fel magát a fideszes hatalom, a valóságban egy nagyon is megosztott közösség egyik felének képviselője volt csak.

Ez a feszültség az egész tizenhat év alaptónusát megadta. Az idő előrehaladtával csak növekedett, mivel oldódni nem tudott. A létrehozott rendszer logikája nem engedte. A parlamenti többségnek bizonygatnia kellett, hogy ő a nép igazi képviselője, nem pedig az ellenzék. Ehhez egyre inkább el kellett nyomnia a vele egyet nem értőket, befeketítenie, a nemzet valóságos ellenségeiként, potenciális megrontóiként feltüntetnie azokat. Saját magát és támogatóit pedig minél inkább helyzetbe hoznia: minden szférában az új elitként felkennie. És mindent áthatóan a pályát, vagyis a társadalmi erőforrások elosztását egyre jobban maga felé billentenie, a „mi kutyánk kölyke” logikájával szembeni erkölcsi aggályokon túllépnie. A nemzeti együttműködés rendszere így vált a pártos különérdek szinonimájává, a nemzeti egység ellenfogalmává.

Mindez nem jelenti, hogy a létrehozott rendszer logikája bárkit mentesített volna személyes felelőssége alól. De értenünk kell azt a politikai logikát, amely a közreműködők, támogatók számára elfogadhatóvá tette az erkölcsi félrenézést, illetve fellazulást. Azt, hogy képesek voltak asztal alá söpörni azt az erkölcsi ambivalenciát, amelyet Lánczi András a Fidesz-uralom apológiájában úgy fogalmazott meg, hogy amit az ellenzék korrupciónak nevez, az maga a rendszer.

A változáshoz szükség volt arra is, hogy az eszmék szintjén a Fidesz és értelmisége rugalmasan elszakadjon a mérsékelt, szabadelvű konzervativizmus és kereszténydemokrácia ideológiájától. Széchenyi, Deák, Barankovics és Antall József örökségétől, a német és francia mérsékelt jobboldal mintájától. Ennek ugyanis lényegi eleme volt a joguralom és a hatalomkorlátozás, amely a mindenkori többséget, annak hatalmi ambícióit korlátozza. A váltás fokozatos volt, de 2014-re lényegében végbement. Addigra az antikommunizmus cégérét megtartva a Fidesz azt új tartalommal töltötte meg. „Eloldozta a klasszikus európai ideológiai kategóriákból – írtam akkoriban a Kommentárban –, és egy ezektől független, ezeket keresztbeszelő eszmét: az elitellenességet, konkrétabban a posztkommunista elittel szembeni fellépés szükségességét állította a középpontba… [A] pozitív társadalomkép fokozatosan, de mintegy a logika kényszerítő erejével tört elő a diagnózisból.” Ezt a pozitív víziót a Fidesz, illetve kritikusai változó jelzőkkel illették – plebejus, illiberális, populista –, de megszilárduló magját talán leginkább népképviseleti etatizmusnak nevezhetjük: a társadalmi többség megbízásából korlátok nélkül működő erős központi hatalom víziójának.

A Fidesznek az ellenzékét kiszorító-antagonizáló politikáját és mindazt, ami vele járt, sok támogatója szemében az is elfogadhatóvá tette, hogy 1990 után a baloldali-liberális elit valóban igen süketnek és ellenségesnek mutatkozott a tágan vett jobboldali értékekre és érdekekre. Hatalma teljében ez az elit sem gondolt párbeszédre, kiegyezésre vagy akár gesztusokra. Sőt, a Fidesz visszaigazolva láthatta magát abban, hogy a baloldalon belül 2010 után is kisebbségben maradtak és ledarálódtak az ideológiai kiélezés helyett a kölcsönös megértés felé tapogatózó politikai csoportok. De persze az ilyen közeledést a Fidesz is már régen elutasította, az ellentétet régóta maga is szította, és immár biztosra kellett mennie: így a kormányzás tökélyre fejlesztett eszközévé tette az ellenzéki közvélemény folyamatos hergelését, az értelmes vitáért kiáltó ügyek gyors toxikussá tételét. Miközben – tegyük ezt is hozzá – folyamatosan figyelt a felbukkanó társadalmi igényekre, baloldali elemeket is beépítve, karban tartva saját heterogén választói koalícióját. 

A tömeg és vezére: a NER virágzása és romlása

A parlamenti választásokon a stabilizálódó népképviseleti többség újra és újra elmosta az alkotmányos gátakat – nem aggályoskodva a szabályok és az erőforrások maga felé hajlítása miatt sem. A primátusa minden más hatalmi centrummal szemben egyre csak nőtt. Az ókori görögök óta a nyugati politikai gondolkodás fontos felismerése, hogy a fékeit vesztő többségi demokrácia kifordul önmagából és vezérért kiált. Puszta szavazóként nem lehetünk más, csak tömeg: számmá vált, arctalan, felelősség nélküli sokaság. A fékek nélküli tömeget pedig csak erős kezű vezér mentheti meg a káosztól, a személyes karizma, a vaskéz és a manipuláció eszközeivel. A vezér–tömeg nexusban értelmesen beszélgetni, a közjóról eszmét cserélni nem lehet. Marad a kamarillapolitika (a vitákat „benn tartjuk az elit szűk köreiben” – mondta Orbán 2009-ben Kötcsén), a nyilvános kiabálás és cintányérverés, illetve a privát hümmögés.

Mindez tendenciaként kezdettől jelen volt a NER-ben. Ám csak fokozatosan bontakozott ki, mert sok dolog fékezte. A Fidesz–KDNP a társadalomba sokféleképp beágyazott pártként került hatalomra. A magyar államszervezet pedig ellenálló, szívós képződmény. A társadalom önszerveződési képessége sem olyan satnya, mint tőlünk keletre – ebből a szempontból Köztes-Európa vagyunk, amint arra Szűcs Jenő rámutatott. A nyugatias polgári ideológia és a keresztény etika sem szűntek meg, korlátokként hatottak a társadalmi koalíció egyes csoportjai részéről – még ha háttérbe szorultak is, és porladásuk egy idő után látványos volt. Ezért a társadalmi értékek és részérdekek artikulálásának és a racionális vitának a fórumai, keretei csak lassan szűkültek, a Fidesz-rezsim pedig képes volt valódi eredményeket is felmutatni, az országot építeni. Főleg olyan területeken, ahol fontos a központi cselekvőképesség, amelyet a stabil parlamenti többség biztosított. Vitatható módon persze, de megvitatva: értelmes közpolitikai alternatívák közül választott.

Az újabb kétharmadokkal azonban a vezér–tömeg kapcsolat jelentősége egyre nőtt. (Körösényi András kifejezésével a politikai rezsim egyre inkább „plebiszciter vezérdemokráciává” vált.) 2014 után megtörtént a leszámolás a párton belül megmaradt egyetlen ellenerővel, 2018 után pedig már-már minden belső tagoltság megszűnt. A mindenhatóvá váló vezér mellett a szabályok elveszítik súlyukat. A vezér bármikor átléphet rajtuk, és éppen ezért még ha akar, sem adhat biztosítékot a betartásukra. A szabályalapú politikát így felváltja a személyes lojalitás, amely mindenkit függőségben és bizonytalanságban tart. Az autonómia a táboron belül is megszűnik – sőt, ott leginkább – , enélkül pedig nincs értékteremtés. A Mészáros–Tiborcz-jelenség e folyamat reductio ad absurduma.   

A vezér–tömeg kapcsolat mindig úgy butul el, ahogyan dominánssá válik. Mondhatjuk úgy is, elszivárog belőle az értelem. Most utólag a Fidesz politikusai és publicistái is szinte csak a kezdetek, az első ciklus céljait, kezdeményezéseit említik nagy eredményekként, mint amilyen a foglalkoztatáspolitika, a családpolitika vagy a közüzemi árszabályozás volt. A hatalomban töltött évek koptató hatásáról és a valóságérzékelés hiányáról beszélnek. De itt nem egyszerű parlamenti kopásról van szó, hanem az értelmes kormányzás feltételeinek a felszámolásáról. A belső, táboron belüli nyilvánosság és vita csak megzavarja vezér és tömeg meghitt és kényes viszonyát. Sőt, csak az zavarja meg igazán. A NER nem annyira az ellenzéki sajtó megsemmisítésére törekedett, hanem a kormánypártit tette zombivá. A „harmadik árvíz”, 2018 után pedig nyilvánosan vállalt gondolattá vált, hogy a magyar értelmiségi eszmecserének, az oktatásnak és a tudománynak a hatalom zseniális vezércsillagát kellene követnie. Értelmiségi háttérzeneként ezt volt hivatott igazolni az erősödő radikális új jobboldal, amely Carl Schmitt szellemében a hatalom és a politikai harc kérdését az igazságkeresés elé helyezte, miként Balázs Zoltán az Országútban rámutatott.

A szellemi űrt jelezte az az igyekezet is, amellyel azt az amerikai kultúrharc importált csomagtermékeivel próbálták betölteni, felülről irányítva. Eközben a magyar történelem és szellemi hagyományok viszonyítási pontjai eltűntek a szellemi horizontról, egyenesen megtagadtattak (mint 1956), vagy a bulvárgiccs kategóriájába száműzettek. Az utolsó időszakban eszmei keretté tett „szuverenizmus” pedig már semmilyen víziót nem tartalmazott a közjóról, a magyar társadalom belső ügyeiről.

A végjáték: a többség elhagyja vezérét

A szellemi elsatnyulás és a pőre hatalom felmagasztalásával járó erkölcsi züllés kéz a kézben jár. A mindenhatóvá váló vezér így azt veszi észre, hogy sem a szellemi muníciója, sem a hitelességéhez szükséges erkölcsiség nincs már meg. A gólemmé váló propagandagépezet döcögni kezd, s már csak a bornírtság hangján szól. A klasszikus következő lépés ilyenkor az elnyomó erőszak – ám ehhez a történelmi helyzet nem volt adva. Egyrészt a kezdeti puhatolózó próbálkozásokból kiderül, hogy a társadalmi koalíció jelentős részének ez elfogadhatatlan. Másrészt kemény külső korlátként ott az Európai Unió. A szuverenizmus éle nem véletlenül irányul ellene. Ha közvetetten is, de olyan hatalmi centrum ez, amelynek a megszerveződő hazai ellenállás megvetheti a hátát. Az európaiság szellemi szervező elvet nyújt, az uniós intézmények pedig fölsorakoznak mögé. Az alternatív külső hatalom, Oroszország gyenge és csak keveseknek vonzó. Ráadásul az igazolhatatlan és félresikerült háborújával különösen is diszkreditálja magát, mint a rendszer külső partnere és követhető mintája.  

Az ár ötödször már nem emeli magasba vezérét. Egy kritikus hányada más vezér felé fordul. Ezzel véget ér e többségi koalíció hosszú uralma, amely nem tudott és nem is igazán akart sem őszinte, sem igazságos választ adni arra a kérdésre: „És mi lesz a többiekkel?” Ez volt eredendő vétke, s emiatt lett végső lejtmenete és kudarca olyan csúf.

 

A szerző közgazdász, az ELTE ÁJK oktatója

 

Nyitókép: Hendrik Goltzius: Ikarusz bukása (c. 1588), metszet, részlet (forrás: CC BY-SA 4.0/Wikimédia)