Az államszocialista rendszerek bukása utáni években a kisebbségi magyar közösségek politikailag is megszerveződtek, etnokulturális alapon hozták létre érdekvédelmi szervezeteiket, és az adott országok politikai rendszerén belül önálló politikai közösségekként jelentek meg. Miközben elutasították az egységes nemzetállam alkotmányos ideálját, szorgalmazták az euroatlanti csatlakozást, az emberi jogok érvényesítését, a demokratikus, plurális társadalom építését, szervezeteik pedig ezeket az értékeket képviselve nyerték el etnikai szavazóik támogatását. Jövőképüket egyrészt az emberi jogok nemzetközi, akár nemzetek fölötti érvényesítése, másrészt a szubszidiaritás, a döntések helyi szintű, széles kört bevonó meghozatala és az önrendelkezés igénye határozta meg.

Orbáni függés

Ehhez képest napjainkra a magyar kisebbségi elitek és közösségeik a virtuális nemzetépítés és -egyesítés folyamatában élnek. Ennek legfontosabb része a határtalanítás, vagyis a magyarországi lehetőségekhez és szolgáltatásokhoz való kapcsolódás és mentális kötődés; a médiafogyasztás; a kedvezményes külhoni állampolgárság intézménye; a magyarországi szavazati jogosultság; a magyarországi támogatási rendszer és programok nagymértékű bővülése. A határon túli magyarság szervezetei ebben a már a kilencvenes években elkezdődött folyamatban az utóbbi tizenhat év során a magyarországi választási autokráciának, a magát illiberálisnak nevező kormányzati rendszernek rendelődtek alá. Politikailag alapvetően Orbán Viktornak az Európai Unió értékrendjét megkérdőjelező rendszeréhez lettek lojálisak.

Fontos azonban leszögeznünk ezzel a túlzott – a magyarországi rálátásból, összképi benyomásból eredő – általánosítással kapcsolatban, hogy amíg az erdélyi magyarok öt-hat százaléka, addig a szlovákiai magyaroknak mintegy negyven, a szerbiaiaknak pedig huszonöt-harminc százaléka nem magyar pártokra szavaz. Ha az 1,7 milliós kisebbségi, illetve a 9,5 milliós összmagyarsággal számolunk, akkor is legfeljebb tizenhárom, illetve huszonhárom százalék volt a Fidesz-szavazók aránya. Másrészt az orbáni politikához való kötődés mindig is roppant rétegzett volt, más és más domináns elemből fakadt, és nem jelentett egyet azzal, hogy az adott személy eleve magáévá teszi a liberális demokrácia elvetését. Ez az azonosságtudat úgyszólván fiókokból áll: bizonyos szituációk és retorikák ilyen elemeket húznak belőle elő, míg mások azokkal akár szöges ellentétben állókat.

Kisebbségi kettősség

Kettősség jellemzi a kisebbségi magyar közösségek mostani a helyzetét. Egyfelől évszázados történetük során még nem rendelkeztek a maihoz hasonló széles körű saját intézményességgel, oktatási, nyelvi, önkormányzati jogokkal, emancipáltsággal és anyaországi támogatással. Ez akkor is így van, ha a nyelvhasználat és az intézményesség az adott demográfiai viszonyoktól is függ: a két világháború között az érintett városokban a magyar nyelv használata általános volt, a nagyobb létszám pedig jelentősebb egyháztársadalmi intézményességet tartott fent, ahogy a titói korszak vajdasági – mára eltűnt – nemzetiségi arányszáma és nyelvi rendelkezései is tanúsítják. (Összefoglaló helyzetképek itt, itt, itt és itt olvashatók.) 

Ugyanakkor az egyébként saját önkormányzattal is rendelkező szlovéniai (öt-hatezres) és a horvátországi (tízezres) magyarság asszimilációs folyamata révén (ötven százalék feletti vegyes házassággal) etnoregionális csoporttá vált. A kárpátaljai és a szerbiai magyarság létszámcsökkenése a délszláv, illetve az orosz–ukrán háború következtében olyan mértékű, hogy itt már exodusról kell beszélnünk. 

Exodus
A szerbiai magyarok létszáma a népszámlálási adatok szerint 2011-be 253 899 fő volt, 2021-ben pedig 182 321 fő, amely 71 578 főnyi, huszonnyolc százalékos csökkenést jelent tíz év alatt. 2051-re 128 ezer vajdasági magyarral számolnak az előreszámítások. Ukrajnában a legutolsó, 2001-es népszámláláskor 151 516 fő vallotta magát magyar nemzetiségűnek, 2017-ben, nagyobb felmérés alapján 130 700 főre tették a kárpátaljai magyarok számát, majd a 2022-ben kirobbant háború utáni migráció következtében ezt a létszámot már mintegy 70 000 főre becsülték, amely a 2017-es képest negyvenhét százalékos csökkenést jelent (a vonatkozó elemzések itt , itt , itt és itt olvashatók).

A szlovákiai magyaroknak, akik majd tizennégy éven át politikai szervezeteik révén kormányzati részvétellel rendelkeztek, 2020 óta nincs parlamenti képviseletük. A romániai RMDSZ, amelynek a politikai stratégiája egyfajta aszimmetrikus akkomodációs modellt követ, tizenhét éven át kormányzati tényező volt, ugyanakkor 2013–2014 óta egyértelműen a Fidesz politikai közösségéhez kapcsolódott.

Aszimmetrikus akkomodációs modell
Ennek lényege, hogy a többségi politikai elit elismeri a kisebbség önálló politikai szervezkedését és etnikai politikaiközösség-építését, széles körű oktatási, intézményépítési és nyelvhasználati jogokat biztosít neki, folyamatosan interetnikus alkukat köt a kisebbségi elittel, mely a politikai rendszeren belül legtöbbször kormánykoalíciós tag, és így megkapja a forráselosztás monopóliumát, egyúttal kezeli a magyar nemzeti mozgalom szélsőséges elemeit, ellenőrzi az anyaországi támogatásokat, nem folytat külön nemzetközi politikát, a saját problémáit deetnicizálva képviseli. Mindez azonban alkotmányosan nem intézményesül, alapvetően nem változtatja meg a többségi etnopolitikai doktrínát. (A téma egyik legfontosabb kutatója Kiss Tamás, lásd írását magyarul itt, angolul itt.)

Miközben tehát különböző tényezőknek köszönhetően a magyar kisebbségek helyzete nagyban javult 1990-óta, az akkor létrejött önálló regionális politikai közösségek egypártrendszerben, az anyaország politikai életének hatása alatt élnek, és belső demokratikus deficittel küszködnek: Kiss Tamás kifejezésével az „etnikai függőségi piramis” minden kisebbségi intézményi alrendszert maga alá gyűr. Másként szólva az anyaország kormánypártja függő viszonyban tartja a kisebbségi pártokat, a támogatási rendszeren keresztül behálózza az egész kisebbségi intézményrendszert (erről Salat Levente írását lásd itt).

 Önálló politizálásukat is veszélybe sodorta a magyarországi nemzetállami egységesítés, amely szemben áll az 1920 kialakult magyar kisebbségpolitikai alapértékekkel. Mindeközben Szlovákiában és a Szerbiában folyamatosan nő a nem etnikai pártokra szavazó magyarok aránya. Szlovákiában a 2024-es mérés szerint negyven százalék körüli a szlovák pártokra szavazó magyarok aránya, Szerbiában pedig ezt huszonöt-harminc százalékra becsülik a legutóbbi önkormányzati választások nyomán. Romániában ez az arány stabilan öt-hat százalékon áll.

A kisebbségi közöségek etnokulturális alapon szerveződő alrendszerei, különösen a civil önszerveződések aktivitása visszaesett. A kilencvenes évek elején beindult önszerveződési felvirágzás során létrejött szervezetek generációs váltás hiányában tömegesen szűnnek meg. A saját intézményépítés stagnál, a kisebbségi politikai elitek orientációs válságba kerültek, mozgósítóképességük gyengült. Magyarország és a kisebbségi magyar közösségek kapcsolata esetében az anyaországnak alárendelt viszony, a többségi államtól és társadalomtól való szeparációs folyamatokkal együtt, hosszabb távon a közösségek meggyengüléséhez és végső soron felszámolódásához vezethet.

Kötődés versenytárs nélkül

Magyarországról nézve a határon túli magyarok egyértelműen elkötelezettek voltak a Fidesz mellett, amit a magyarországi közmédia, az orbáni retorika és a 2010 óta tízszeresére nőtt anyaországi támogatások magyaráznak. A kettős álampolgárság intézményét a magyarországiak többség elfogadja, de a választójog és a támogatások helyeslése folyamatosan csökken. (Ezt az ellenérzést csak tovább növeli az, hogy a nyugat-európai magyar munkavállalók nem szavazhatnak levélben, ahogy a határon túli magyarok tehetik.)

Ami Magyarországról nemigen látszik, az egyrészt az, hogy 2004 óta a népszavazási kampányban betöltött szerepük miatt a magyar liberális és a baloldal, ha személyi kapcsolatok léteznek is, intézményesen vállalhatatlan lett a kisebbségi magyar közegben, hiszen a határon túli magyarok úgy élték meg, hogy a magyar nemzethez való tartozásukat kérdőjelezte meg. A kisebbségi azonosságtudat legérzékenyebb részével történt ez, hiszen e közösségek „mi”-tudatában a „magyarság” meghatározó szereppel bír, az „ők” pedig a többségi nemzetet jelenti, míg a nemzetileg homogén Magyarországon magától értetődő, természetes adottság, hogy az „ők” a legkülönbözőbb csoportokat foglalja magában, és csak ritkán vagy szimbolikusan van csoportképző ereje a magyarsághoz való tartozás tudatának.

Másrészt a Fidesz nemzetiesítő retorikája meg tudta szólítani a kisebbségi magyarokat, akik kiábrándultak a kisebbségi magyar pártpolitikusi elitekből. A Fidesz-politikusok folyamatos személyes jelenléte, a több mint ezeregyszáz testvértelepülési kapcsolat, az, hogy immár húsz éve a kisebbségi magyar politikusok döntően velük állnak kapcsolatban, az ő képzéseiken vesznek részt, tőlük kapnak segítséget a választási kampányaikban, az ő identitáspolitikai mintáikat használják, azt eredményezte, hogy rendkívül szoros személyes kötődés jött létre, amelynek Magyarországról voltaképpen nincs versenytársa. A 2004-es népszavazás után a határon túli magyarok egyre inkább magukénak érezhették a Fidesz nemzeti retorikáját, és az azzal való azonosulást az állampolgárság és a választójog: a magyar politikai nemzethez való tartozást is intézményesítette.

Némileg sarkítva azt mondhatjuk, hogy amit a Tisza-szavazók átéltek 2026. április 12-én, nevezetesen hogy végre olyan politikai erő kapott felhatalmazást az ország kormányzására, amellyel érzelmileg azonosulni tudnak, amit politikusai mondanak, azt a magukénak érzik, hasonlót élhettek át évtizedeken át azok, akik Magyarországról várták a megszólíttatást, és ezt az orbáni retorikától, majd a 2010 utáni közjogi, választójogi és támogatáspolitikai döntésektől folyamatosan megkapták. Lett politikai, diszkurzív valahovatartozásuk. Miközben annak gazdaság- és társadalompolitikájával nem kellett szembesülnie.

Harmadrészt a külhoni magyar állampolgárságnak emancipációs hatása is van: befolyásolja az önképet, a szerepfelfogást, ellensúlyozhatja a kisebbségi létből fakadó hatalmi alávetettség érzetét, kiemelhet belőle, és tovább erősíti a többségi társadalomtól való szeparációt. Végezetül a támogatásokat egyfajta kárpótlásnak tartják, olyan bástyaépítési lehetőségnek, amely az adott helyi társadalmon belül infrastrukturálisan újrapozicionálja a magyarok vagy magyar többségű közegben Magyarország szerepét, megítélését.

 

Változásigény és beszűkült látókör

Határon túlról nézve Magyarország erősen megosztott a határon túli magyarokhoz való viszonyban, míg a szomszédországi többségi nemzetekre sokkal inkább jellemző a nemzeti összezárás. A Fidesz-kormányzat a magyarországi politikai megosztottságot kivetítette a határon túli magyar közösségekre is: ahelyett, hogy alkalmazkodott volna az adott regionális magyar közösség viszonyaihoz, jól-rosszul beavatkozott az ottani folyamatokba. Noha a kisebbségi magyar elitcsoportok egyre inkább felismerték az orbáni nemzetegyesítő ideológia álságosságát, geopolitikai szövetségeskeresésnek való alárendelését, ebből a kötődésből nem tudtak kilépni. Egyrészt a Fideszhez kapcsolódó, saját patronázsviszonyaik miatt, másrészt azért, mert szavazóbázisuk is a magyarországi jobboldalra figyel, és azzal nem akarnak szembe menni. Mert számukra a politika, akárcsak a 2002 utáni Fidesz esetében, a szavazatszám maximalizálásáról, nem pedig a közjó tematizálásáról és annak szolgálatáról szól.

A különböző változtatást akaró csoportok, véleményvezérek kritizálják a magyarországi elköteleződéseket, és a remélhetően megváltozó magyar kormányzattól a támogatási rendszer átalakítását, a belső önrendelkezés, a kisebbségi közösségen belüli pluralizmus intézményes megteremtését várják. Ugyanakkor a külhoni magyarok többsége nemigen szembesül a magyarországi jogállamisági és a megélhetési válsággal, az állami visszaélésekkel, a központosítással (bár Kárpátalján és a Vajdaságban az állami közszolgáltatások még az anyaországinál is gyengébb színvonalúak és talán le is mondtak az ezzel kapcsolatos elvárásokról) a közmédia sikerpropagandájával és a nemzetegyesítő, szuverenista szólamok álságosságával. Ahogyan azt sem igazán érzékelték, hogy a hivatalos nemzetpolitika mögött nem volt olyan intézményi apparátus, amely szakpolitikai reorganizációt tudna végrehajtani.

 

A szerző történész, az ELTE TK Kisebbségkutató Intézet munkatársa

Nyitókép: Magyar Ügyek háza, Csíkszereda, Petőfi utca, a szerző felvétele