Habár a leköszönő kormányzat viszonylag ritkán nevezte magát konzervatívnak, egyes politikusai és hivatásos ideológusai gyakran nyúltak a konzervatív jelzőhöz. Azt az előbbiek persze inkább érzületként értették, az utóbbiak közül többen azonban politikai világnézetként tekintettek rá. A világnézetek ritkán hatnak feltűnően, ámbár Magyarország egyik, ha éppen nem legsikeresebb exportcikkévé az elmúlt években a világnézet vezérelt politika vált. Ennek kétségkívül voltak klasszikus elemei – családpolitika, alaptörvénybe vésett nemi szerepek –, amelyek a klasszikus konzervativizmussal valóban összhangban vannak. Ám a világnézetek hatása a politikára jóval bonyolultabb, mint a retorikai látványkonyha vagy a szakpolitikai kirakat. A kulcskérdés ugyanis mindig az, hogy magát a politikát miként értelmezi az adott világnézet. És itt van a lényeg: a könnyen befogadható konzervatív dekoráció mögött olyan felfogás húzódik, amely döntő pontokon nem konzervatív. 

Legfeljebb a partvonalon

Követői természetesen nem így gondolják. Saját felfogásukat konzervatívnak nevezik, de hozzáteszik a radikális jelzőt. Már itt félreértések születhetnek. A mai legbefolyásosabb liberalizmust ugyanis, amelyet egalitárius, identitásalapú liberalizmusnak is nevezhetünk, nemcsak a radikális konzervatívok bírálják kíméletlenül. Edmund Burke sem bánt kesztyűs kézzel az egalitárius és radikális francia forradalmárokkal és intézkedéseikkel. Mégis, a mai radikális konzervatív a régimódi (?), régi vágású (?), idejétmúlt (?) naiv (?), megvezetett (értsd: liberalizmustól megvezetett) konzervatívot legföljebb a partvonalon, de inkább a nézőtéren tűri meg. Nem hadakozik vele, hanem megveti, mert puhának, naivnak, finomkodónak tartja. Jele az eltartott kisujj.

Csakhogy most, hogy az a politikai képződmény, amelynek politikáról való gondolkodását egyértelműen a radikális felfogás határozta meg, orbitális vereséget szenvedett a magyar választásokon, a régi vágású konzervatív nem csupán intellektuális elégedettséggel, hanem politikai elégtételt érezve – persze továbbra is mindennemű aktuálpolitikai befolyás nélkül – veheti tudomásul, hogy igaza volt. Igazának okairól mondanék néhány szót, már csak azért is, mert a konzervatív gondolkodás egészére rásülhet az a bélyeg, hogy vagy ostobaság vagy gonoszság.

Látható és láthatatlan semmi

A radikálisnak nevezett konzervativizmus lényegének kifejtésénél voltaképpen nincs nehéz dolgunk, mivel annak alaptételeit szellemi óriása, Carl Schmitt, ha rá jellemző kétértelműségekkel is, de alapjában véve érthetően lefektette. És a magyar ideológiai horizonton már a millennium után megfigyelhető volt Schmitt árnyékának szakadatlan növekedése. A baloldal–jobboldal nagyon is tartalmas politikai feszültségét a két pólus kibékíthetetlen ellenségességévé stilizálták, a baloldaltól minden tartalmat és értéket megtagadva. Amit nem ismertek föl, az az, hogy ezzel a jobboldal, vagyis önnön szellemi kasztrációjukat is végrehajtották. Ha ugyanis a másik semmi, akkor én nem valami vagyok, hanem minden. Ez azonban a politikában vagy értelmetlen, vagy olyan totalizáló attitűd, amely törvényszerűen vezet a hübriszhez, ráadásul az ostoba és az ostobaságban tobzódó hübriszhez. Vagy értelmetlen, mert attól fogva a politikai verseny a semmi ellen zajlik, ez pedig még nevetséges is; vagy totális uralom, ami totális önbecsapás, s végső soron szintén komikus. A vereség óta a radikális oldalon a kínos komédia műfaja dominál, amelyben két figura a főszereplő, mindketten öntudatlan jelképévé váltak e két attitűdnek. Az egyik a látható, a másik a láthatatlan semmi. Az előbbi a köztársasági elnök, aki ma a semmi látható szimbóluma a magyar politikában. Ilyenre korábban talán még példa sem volt. A másik a korábbi mindenható miniszterelnök, aki immár láthatatlan semmiként adja meg a schmitti politikai metafizika nihilista summázatát: az elnök már régen nem képviselt semmit, mivel a nemzeti egységet képviselni akkor van értelme, ha nincs politikai egység; a volt miniszterelnök pedig eltűnésével demonstrálta, hogy hatalma mögött nem a minden, hanem a semmi volt. S persze maradt.

Pánpolitikai következmények

Carl Schmitt-től azonban nem csupán az ellenség totális megsemmisítésének parancsát tanulta meg a radikális ideológia, hanem azt is, amit eufemisztikusan a politika logikájának, Schmitt kifejezésével a „politikainak” neveznek. Eszerint a politika művészete semmi egyéb, mint az arra való képesség, hogy fölismerjük az ellenséget, s ennek megfelelően cselekedjünk. Ez elég botrányosan hangzik (Schmitt nem is nagyon vonakodott ezzel politikai döntéseket igazolni), de kétségkívül van benne jókora igazság. Amit sosem tisztázott, az pusztán annyi, hogy van-e bármilyen eszközünk ahhoz, hogy ennek az igazságnak határt szabjunk. Mert vannak igazságok, amelyeket érdemes kordában tartani. Ha nem tesszük, akkor az igazság mindent elönthet – természetesen más igazságok kárára. Ez okozta azt az áradást, amelyet a radikalizmus pánpolitikai következményének nevezhetünk. Meghatározták, milyen sorrendben kell a televíziós csatornáknak következniük; kötelezővé tették a rezsicsökkentés társasházi propagálását; Alaptörvény-asztalokat állítottak föl; önkormányzati képviselő-testületek hoztak idétlen határozatokat globális ügyekben; féltérdre ereszkedő focistákra mondtak ki átkot, s mindent, de tényleg mindent átitatott a nemzeti retorika és jelző. Csakhogy a nemzeti retorika mögött jóval kevesebb nemzeti érzület és szenvedély volt, mint bárki gondolta volna. A radikálist ugyanis igazából kevésbé érdekli a nemzet, mint a hatalmi cselekvés, amit az ellenség léte tud igazolni. A nemzeti érzés lehet pusztító és szörnyű, de ha tébolyt okoz is, az elmúlhat vagy csillapodhat. A cselekvés imádata azonban állandó kábulat, megrészegülés, nyugtalanság, űzöttség és kényszeresség. Ezt a folytonos politikai izgalmi állapotot a sajtó propagandaként dekódolta (azért sajtó); a politikai kapcsolatok mindent beborító szövevényét a szociológus lojalitási hálóként (azért szociológus); a politikai cselekvés logikáját vizsgáló pedig azt tárja föl, hogy ezek mélyén az a meggyőződés van (s a meggyőződés nem elvi vagy ideológiai, de nem is merőben haszonelvű), hogy a politikai cselekvés mindig, mindenben, mindenhol önmagát igazolja. Ez a pánpolitikai meggyőződés a cselekvés abszolút értékéről, amelyben a gondolkodás a cselekvés merő függvénye, végzetes zsákutca, mert annyira hisz önmaga igazságában – ezt nevezi realizmusnak –, hogy képtelen saját magára kívülről tekinteni, azaz a gondolkodás valódi funkcióját betölteni. Így törvényszerűen eltéved a valóságban. A választások után hetekkel sem látszik, hogy megtalálta volna Ariadné fonalát.

Balos radikálisok méltánylása

Schmitt nem volt konzervatív, mert akkor a határok érdekelték volna – ő radikális volt, vagyis a határtalanság szószólója. Megélte a német totalitarizmus bukását, de tanúja lehetett az új, immár baloldali, hatvannyolcas ideológiai totalitarizmus születésének is, amelynek örökösei a legkevésbé sem meglepő módon megértéssel fordultak felé. Magyarországon erre nem épült mozgalom, ámbár az uralkodó párt egyes ideológusai tulajdonképpen rokonszenvvel vették tudomásul a radikális baloldal útkeresését, s bár történeti okokból óvatosan, de finoman méltányolták a polgári radikális elődök ügyességét, Antonio Gramsci uralomelméletét, Walter Lippmann kétértelmű következtetéseit a közvélemény formálásáról és így tovább.

Politikavallás

Mélyen idegenkedik a konzervatív felfogás attól, hogy a politika végső normává váljon, akár jobb-, akár baloldali ihletésből kiindulva. Teljesen kifejlett totalitarizmus valószínűleg lehetetlenség (az 1984 egyik tanulsága az általános pesszimizmus mellett éppen az, hogy valahol, valahogyan mindig kialakul egy buborék a víz mélyén). De politikaimádat igen, amely persze a bálványimádás egyik formája. A politikavallás (nem politikai, hanem politikavallás) eltűri más normák létezését – a jog, az erkölcs, a polgári tisztesség konvencióit –, de csakis mint az általa történetesen és átmenetileg célba nem vett territóriumok szabályait, amelyek érvényessége éppen ezért mindig esetleges. Ezért a radikális konzervativizmus mint politikavallás nem fokozatbeli eltérés, hanem fundamentálisan más felfogás, mint a jelzőtlen konzervativizmus. A konzervatív gondolkodás számára alapvető a valóság mélységes tisztelete, s ebben gyökerezik a megőrzési ösztön elsőbbsége a változtatással szemben. Ennek a tiszteletnek az intellektuális kifejezési formája a fogalmak határoltsága. Ez nem merev elválasztást jelent, mivel a valóság mindig hatalmasabb, mint a nyelv, így a nyelvnek és a fogalmi rendszereknek mindig változniuk kell (ez a konzervatív változásetika alapja), rugalmasnak és árnyaltnak kell lenniük. De a dolgok tisztelete azt jelenti, hogy tiszteletben tartjuk saját határaikat. Konkrétan: elismerjük, hogy a politikának megvan a maga logikája, de megvannak a határai is.

A hazugság: hazugság

Ezek a határok nem egymástól elzárt területek. Ez gyakori vizuális félreértés. A hang analógiája jobb: ha több szólam egyszerre szólal is meg, azok mégis megkülönböztethetők. Ennek megfelelően a határoltság nem zárja ki az egyidejűséget, főként az egyidejű érvényességet. Konkrétabban: a hazugság a politikában is hazugság, a rágalmazás ott is rágalmazás, a lopás ott is lopás. Az erkölcsi normák mindig, mindenütt ugyanúgy érvényesek. Lehet, hogy nem adnak elégséges eligazítást, sőt, a politika részben arról szól, hogy az etikai dilemmákat és kétértelműségeket hogyan tudjuk közösségben kezelni, hogyan tudunk rájuk stabil megoldásokat adni – voltaképpen ez a jog és a bírói hatalom gyökere is. Túl sokszor voltunk tanúi annak, hogy a politikai hatalom és annak gyakorlói játszi könnyedséggel léptek túl az erkölcsi dilemmákon, a hazugság, a szidalmazás, az önkényes eltulajdonítás tilalmán azzal, hogy mindez közérdeket szolgált; és csináltak a jogból politikai eszközt (az állandó lázas cselekvés eszközét), a bírói hatalomból pedig karikatúrát.

Cselekvésszabadságból cselekvésképtelenség

A határtalanság képzete és tapasztalata magától értetődően vezet oda, hogy a politikai cselekvés terében nem létezhet más, mint maga a cselekvő. Ha bármi egyéb létezik, arra megsemmisítés vár. A radikális felfogással egyszerűen semmilyen autonómia nem fér meg, sem egyházi vagy vallási, sem egyetemi, sem lokális, sem civil, sem jogi. Nem önmagában a kétharmados többség a probléma – ilyen van Szingapúrban, van vagy volt európai és amerikai tagállamokban, tartományokban, egyetlen párt vagy koalíciós kormányzat kezében, mindenféle makulátlanul demokratikus döntéshozó testületben –, hanem a kétharmad értelmezése. Ha egy kétharmados többség a mindenhatósággal azonosítja magát, vagyis a totális cselekvési szabadságot igényli, akkor két kísértéssel néz szembe. Az egyik az isteni mindenhatóság, amelynek szekuláris változata a szuverenitás bálványozása. A másik ennek ellentéte, vagyis a cselekvésképtelenség. Ez paradox módon hangozhat, de két dolog érthetővé teszi. Gondoljunk az Alaptörvény sorsára: a rendszeres módosításokkal a kétharmados hatalom folyton-folyvást megkérdőjelezte, aláásta, végül pedig megszüntette önmaga hatalmát arra, hogy stabilitást teremtsen. Most pedig azzal szembesült, hogy még ezt a megszüntetettséget sem ismerte föl időben, s azóta sem képes megérteni, hogy a teljes cselekvésszabadság állapotából hogyan juthatott a tökéletes cselekvésképtelenség állapotába, ami számára az egzisztenciális megsemmisüléssel egyenértékű. Ennek megvan a maga borzalma. Az élve elégés, porrá és hamuvá válás rettenetes látvány. Az új miniszterelnök már meg is rendezte az első autodafét: a szégyen máglyáján egy teljes kormány égett el.

Itt vége

1999 táján létrejött valami, amit az alapítók – a Fidelitas környékén – polgári undergroundnak neveztek, s amiből az UFI (Utolsó Figyelmeztetés), majd a Mandiner blog és más hasonló kezdeményezések nőttek ki. 2010-ben az undergroundból fülkeforradalom lett, amit személy szerint mindig is a fülledt és fullasztó jelzőkhöz tudtam csak társítani. A forradalomból pedig a cselekvés diadala és szakadatlan ünneplése. Egy darabig reménykedtem benne, bár a fentiek miatt meggyőződésem ellenére, hogy a dolgok más irányt vesznek. De megadatott, nagyon kicsiben persze, hogy búcsút vehettem a reménytől: egy stúdióbeszélgetés után, talán a 2014-es választásokat követően az UFI-generáció egyik jeles képviselőjével, aki az új hatalom egyik ideológiai tartóoszlopává emelkedett, udvariasan kezet rázva kölcsönösen kimondtuk: itt vége. Ez volt mindkettőnk számára az utolsó figyelmeztetés. Azóta sem találkoztam vele.

 

A szerző politikafilozófus, a Corvinus Egyetem tanára

 

Nyitókép: Rembrandt: Baltazár lakomája (1635–1638), Nemzeti Galéria, London (Wikimédia), lásd Dániel 5,1–31