Kifejezték egyet nem értésüket a felülről, központilag vezérelt, több lépcsőben végrehajtott oktatáspolitikai döntésekkel, kulturális hegemóniát teremteni akaró, a társadalmi és szakmai nyilvánosságot háttérbe szorító, soktényezős folyamattal. Megvonta a bizalmat a mind differenciáltabb oktatási viszonyokat erőből, voluntarista módon egyformára szabni kívánó oktatáspolitikától. Folytathatatlannak ítélte a GDP-arányos oktatási költségek csökkentését, a tankötelezettségi korhatár leszállítását, az önálló oktatási tárca megszüntetését, a szektorsemleges finanszírozás felszámolását, a rövid távú munkaadói érdekekre fókuszáló szakképzési változásokat; az erőteljes központosítást a fenntartás, a foglalkoztatás, a felügyelet, a tartalmi szabályozás, a tankönyvellátás, illetve a pedagógiai szolgáltatások és ellenőrzés területén; a felsőoktatás és az akadémiai szféra átalakítását, magánosítását, a fejlett világgal való tudományos kapcsolatok korlátozását. Mindeközben a korábbi évtizedekben vallott oktatáspolitikai prioritások – például a méltányosság, a szakmai autonómia, a decentralizálás, az alternativitás, a helyi innováció és a kezdeményezőkészség vagy a civil szakmai kontroll – háttérbe, parkolópályára szorultak. Számos helyi és regionális innováció ellenére a felnövekvő generációk tagjai közül nagyon sokan leszakadtak, és a jól teljesítők sem lettek feltétlen olyan jók, amilyenek lehettek volna. Így a társadalmi tőkének a jövő szempontjából oly fontos újratermelése csak mozaikszerűen valósult meg.

Rendszerzavarok

Az elégedetlenséget az is kiváltotta, hogy a nagy ívű átalakításokkal párhuzamosan riasztó hírek jöttek az iskolák mindennapjaiból: a gyermekek túlterheléséről és az unalomról, a korszerűtlen épületekről, avítt iskolai szellemről, értelmetlen szabályokról és túlméretezett tananyagról, elmaradó vagy kaotikus tanórákról és a személyiségükkel, tudásukkal mintát adni képes pedagógusok hiányáról. A megfelelési, teljesítmény- és versenykényszer, az erő kultuszának terjedése, a szociális érzékenység háttérbe szorítása következtében mind több gyermek vált szorongóvá és magányossá. Sokan menekültek a diák–diák viszonyrendszert újrapozicionáló online térbe. Tragikus hírek kerültek napvilágra a kamaszok zaklatásáról és növekvő számú öngyilkossági kísérletéről. Miközben az iskoláztatásban tudatos szülők szinte bármilyen áldozatot vállalnak, hogy gyermekük jó tanítóhoz kerüljön, és különórák sokaságát fizették meg a sikeres középiskolába való bekerülés érdekében, hiszen ahol az osztálytársak szociokulturális háttere átlag feletti, nemcsak a hazai, de a nyugat-európai továbbtanulási lehetőségek is megnyílhatnak. E folyamatok – összekapcsolódva a pedagógusok körében megjelenő jobbítási illúziók elvesztésével, a kiégéssel – a gyerekek folyamatos szűrését, kiválogatását eredményezték. Diszfunkcionálissá vált az iskolaszerkezet esélyteremtő funkciója, nőttek az oktatási esélyegyenlőtlenségek, területi és társadalmi szinten egyaránt. Nyílt az iskolák, gyermekek lehetőségei/teljesítményei közötti olló, miközben az oktatási rendszer és eredményessége nem javult.

Pedagógiai kultúraváltás helyett

A választói elutasítás hátterében az elhibázott pedagóguspolitika is beazonosíthatóvá vált. Az oktatáspolitika – látva a pedagóguspálya kihívásait – ahelyett, hogy a pedagógiai kultúraváltást támogató elemeket (fejlesztő támogatás, szaktanácsadás, közös fejlesztésekbe való bevonás) erősítette volna, a konzervatív szemléletnek is ellentmondva mind szélesebb körben bürokratizálta az iskola világát, egyre formálisabbá tette a tantestületek szerepét az iskolák vezetőinek megválasztásában, a helyi tantervkészítésben, tankönyvválasztásban, a szakmai autonómia gyakorlásában. A politika nem partnernek tekintette a pedagógusokat, hanem alattvalónak, végrehajtónak vagy betanítható robotnak. Ennek nyomán a pedagógusok évtizedes, Don Quijote-i szélmalomharca a társadalmi, anyagi és szakmai elismerésért végpontjához érkezett. Élet- és munkakörülményeik romlása, az oktatás ügyének kiüresítése a legjobb iskolákban is sztrájkhangulatot, polgári elégedetlenséget eredményezett. Tiltakozó tanárok, tanulók és hallgatók vonultak az utcákra, mozgalmak és platformok szerveződtek. A hatalom a kialakult konfliktusokat nem higgadt párbeszéddel, kölcsönös engedményeken alapuló megegyezéssel, hanem az oktatásirányítás hierarchiájával, a „megszoksz vagy megszöksz” választás elé állítással, jogszabályok átírásával, rendszabályozással, az erő pozíciójából vezényelte le. Rövid távon győzelmet aratott, de a közbizalmat – különösen a fiatalok között – végleg elveszítette.

A politika eközben kommunikációs bűvészmutatványokkal próbálta elfedni a valós viszonyok megismerését. Korlátozta az oktatási adatokhoz való hozzáférést, szűkítette az oktatás világában dolgozók véleményének nyilvánosságát. A tények és adatok egyre inkább a meghozott politikai döntések igazolására szolgáltak, és a szakértők szerepe a döntés-előkészítésben és a végrehajtásban elsúlytalanodott. A hatalom nyelvpolitikai offenzívát indított, érdekeinek megfelelően forgatva ki a szavak eredeti jelentését: a „modellváltás” a felsőoktatási magánosítás fedőszavává, a hagyományos szakmunkásképző „szakiskolává”, a középfokú óvodai nevelői végzettség „okleveles” jelzője pedig a felsőfokú diploma fosztóképzőjévé lett. A párbeszédképtelenség általánossá tette az eredménykommunikációt: az oktatásirányítás érdemben nem elemezte a korábbi tervek, programok végrehajtását, ám helyette újabb s újabb nagyszabású, propagandisztikus víziókat fogalmazott meg. A ködösítés, a korlátozó, rendpárti intézkedések arra szolgáltak, hogy elfedjék a döntéshozók valódi célját, a humán szféra leértékelését, és biztosítsák a kijelölt elit iskoláztatási és kulturális monopóliumát.

Oktatáspolitikai megújulás felé

Az elmúlt másfél évtized során keletkezett problémák, konfliktusok, zsákutcába került folyamatok kezelése mindenekelőtt a köz- és szakmai bizalom helyreállítását kívánja meg az oktatás világának valamennyi szereplője között. Gyors jogszabályi változtatások és uniós források révén növelni szükséges az oktatási ráfordításokat, vissza kell állítani és átláthatóvá tenni a szektorsemleges finanszírozást, és hatályon kívül kell helyezni a rendpárti, szakmai és intézményi autonómiát korlátozó előírásokat. Többek között decentralizálni kell a fenntartói rendszert, visszaállítani a NAT alaptantervi jellegét, és megszabadítani azt a kulturális hegemóniát szolgáló részektől. Vissza kell adni az iskolai közösségek és a pedagógusok minden olyan jogosítványát, döntési kompetenciáját, amelyet a rendpárti hatalom elvett. Új szemléletű pedagógusfoglalkoztatási és -minősítési rendszert kell bevezetni, amely ösztönzően hat az innovációs energiák felszabadítására, és vissza kell állítani az oktatási intézmények vezetőinek korábbi jogköreit a szakmai munka irányítása, a különböző erőforrásokkal való gazdálkodás területén.

Szakmai alapok

Elengedhetetlen a szakmaiság tekintélyének rehabilitációja, megerősítése, hogy az új intézkedések sebészi pontossággal irányulhassanak a megoldandó problémákra. Ehhez újjá kell szervezni az oktatásirányítás szakmai háttérintézményi rendszerét, mert ma nincs olyan állami tudásközpont, amely megfelelő szakmai kvalifikációval rendelkezne az oktatási rendszer egészét érintő stratégiai döntések előkészítése, a meghozott intézkedések intelligens operatív végrehajtása és a pedagógusok folyamatos szakmai fejlesztése terén. Új, szakmai konszenzuson álló alapokra kell helyezni a felvételi és érettségi vizsgákat, mérési, értékelési rendszereket. Vissza kell térni az adatokon, tényeken alapuló tervezésre, amelyben kiemelt jelentőséget kap a tudomány világának és a mindennapi pedagógiai praxisnak folyamatos, nyilvános, interaktív és empatikus párbeszéde.

Civil részvétel

Elsőrendű feladat az oktatásirányítás, a pedagógusok, szülők és diákok kapcsolatrendszerének társadalmasítása: a civil részvétel, kontroll és felelősségvállalás hangsúlyos megerősítése, a nyílt és őszinte párbeszéd általánossá tétele. Teret kell adni az oktatásirányítás különböző szintjein a „diákok hangjának”, és a döntési folyamatok részesévé kell tenni őket. Prioritásként kellene kezelni a szülők és szervezeteik edukálását, hogy a meghozott döntéseket, illetve az új pedagógiai megközelítéseket, módszereket megértsék, elfogadják. Vissza kell építeni a közoktatás országos és helyi szakmai szervezeteinek jogköreit, a dolgozói érdekvédelem európai normáit. Pályázatokkal szükséges támogatni a helyi innovációkat, és ezek tudásmegosztását, hálózatba szerveződését, szülői kezdeményezéseken alapuló home schoolokat, az állami feladatokat átvállaló civil szervezeteket és a pedagógiai sajtó tényfeltáró, elemző tevékenységét. Társadalmilag kontrollált oktatáspolitikai döntési és végrehajtási munkafolyamatot kellene kialakítani, olyan önkorrekciós rendszert működtetni, amely képes kezelni és feloldani az esetleges problémákat, feszültségeket, és olyan belső önmozgással rendelkezik, amely folyamatosan indukálja az innovációs elemek bevitelét a rendszerbe.

Strukturális átalakítás

Végre meg kellene haladni azt a több mint fél évszázados hazai hagyományt, hogy a közoktatás társadalmi esélyteremtő és eredményességi problémáit a mindenkori oktatáspolitika a tartalmi szabályozás költségkímélő eszközével kívánja megoldani. Nem lehet halogatni a hosszú távú stratégiára épülő, jelentős erőforrásokat igénylő – társadalmi konszenzuson alapuló – strukturális átalakítást, amely megváltoztatja az iskolaszerkezetet, optimális iskolaméreteket és méltányos oktatási viszonyokat alakít ki.

Megválaszolandó kérdések

Miért nincs minden településen olyan iskola, amit a szülők és a gyerekek többsége jónak talál? Olyan, ahova reggel nem hosszú utazások árán kialvatlanul és már eleve fáradtan érkeznek a gyerekek, olyan, amelybe a diákok szívesen járnak, és a szülők is úgy érzik, hogy gyermekük fejlődése biztosított? Ahol a délelőtti színvonalas tanítás mellett a délutáni sportolási és művészeti tevékenység is mindenki számára elérhető? Olyan, amelyben az iskola „rejtett tanterve” az együttműködés és a szolidaritás kultúráját részesíti előnyben a versengéssel szemben?

Tisztában vagyunk-e azzal, hogy a jelenlegi viszonyok – a jónak minősített diákok kiemelése, a hátrányos helyzetű intézmények merő gyerekmegőrzése – milyen módon ártanak a gyerekeknek, teszik tönkre a családi életet, és károsítják a társadalmi környezetet? Hogy a jelenlegi állapotok mennyivel költségesebbé és a résztvevők számára mennyivel nehezebben elviselhetővé teszik a diákéveket annál, mintha minden gyermek egységesen jó színvonalú iskoláztatásban részesülne? A jelenlegi állapotok megváltoztatása közérdek, a jövő életmentési szükséglete!

Lannert Judit oktatási miniszer írja, hogy olyan lesz a jövő, amilyennek elképzeljük. Képzeljük hát el, hogy néhány éven belül minden gyermek lakókörzetében korszerűen felszerelt, gyermeki-szülői igényeknek megfelelő iskola jön létre, ahol (ki)válogatás nélkül együtt tanulhat minden rangú és rendű gyermek. Szakmailag felkészült, elkötelezett, magas szakmai-társadalmi presztízsű, jól megfizetett pedagógusok vezetésével. Nem érne meg minden erőfeszítést, önkorlátozást, áldozatot és közpénzt, hogy minden tekintetben gyermek-
barát környezetben „készülhessen a jövő”?

Talán naiv gondolat, mégis legyen össztársadalmi ügy a „Jó iskolát mindenkinek” programja, amely nemcsak a kiválogatottak, hanem minden iskolás gyerek társadalmi felemelkedését és eligazodását, a tisztes felnőtt életet garantálhatja. Ennek megteremtése – az anyagi ráfordításokon kívül – természetesen türelmet, toleranciát, tanulóképességet, átfogó társadalmi szolidaritást és összefogást igényel.

„Európába, de mindahányan!” – hirdette meg a rendszerváltoztatás tömör programját 1989. március 15-én Csengey Dénes író. Hirdessük meg mi ma programunkként: „Jó iskolát mindenkinek!”

 

A szerző tanár, oktatáskutató, az Oktáskutató és Fejlesztő Intézet volt főigazgatója, lásd még Jó iskolát mindenkinek című 2025-ös tanulmánykötetét itt.

Nyitókép: Jean-Paul Louis Martin des Amoignes: Az osztályteremben (1866), Wikimédia