Illetve dehogy: a madár igen. Meg a róka, fogoly, fácán, állítólag néha földikutya – és az őzek. Az egyik megállt a természetvédelmi őr, kísérőnk terepjárójával szemben a földúton, és szemrehányóan meredt ránk. Mit keresünk mi ott? Ő otthon van, mi pedig betolakodunk? Érthető: lövés nem dörrent arrafelé, ki tudja, mióta – hacsak nem az egyre gyakoribb kóbor kutyákat és macskákat nem „gyéríti” néha a természetvédelmi őr. Mert cél ugyan, hogy visszavaduljon a vidék, hogy a Csincse és a többi vízfolyás végre az legyen, ami valaha volt: élő patak, amelyben valamikor, nagyon régen réti csíkot fogtak a helyiek, és az arasznyi halacskákból pörköltet készítettek.

De a kivadult kutya és macska – nem visszahódítja, hanem elhódítja a természetet. Irgalmatlanul irtja a csíkos hátú törpeegeret is, amely egyedül itt él, és mint jókedvű őrünk magyarázta nekünk, olyan, mint a házi, csak kisebb, és a hátán van egy csík.

A történet lehetne sikertörténet is: táj, a Bükki Nemzeti Park féltett kincse, ahol visszaállni látszik az ősi rend, a láp visszaveszi ősi jussát. Az ember nem járta vidék minden természetvédő álma lehetne.

Csak éppen nem az. Mert a tájon örök sebet ütött a magyarországi falurombolás.

Hosszas – nem távolságban, időben hosszú – deréknyúzó zötyögés után célt ér a terepjáró. Erdőfoltnak látszik, de hamarosan házfalak tűnnek ki a fák és bokrok, többé-kevésbé áthatolhatatlan „dzsindzsa” – a szót ott tanultam – takarásából.

Házak. Takarosan, egymás mellett – csak épp a tető már hiányzik sokról, a vályoggal meg egy-kettőre elbánik az idő. De némelyik még áll. A fogason ott a gazda kalapja, tükör csügg a szoba falán, sőt, még egy katonaképet is találtunk az egyik, talán tisztaszobában. Nem vagyok hadtörténész, de az egyenruha alapján valamikor a harmincas évek végén, negyvenes évek elején készülhetett, talán a felvidéki vagy észak-erdélyi bevonuláskor.

És állt – akkor még állt, úgy nyolc éve – az iskola is. Mára a tanterem hátsó fala beomlott.

Az egykorvolt iskola 

 

Mert itt falu állt valaha. Azaz mégsem: közigazgatásilag, jogilag és politikailag faluként valójában nem létezett soha. Pedig neve valamikor volt: Nagyecsér. „Külterületi lakott hely” az 1890-es, 1900-as, 1910-es és az azt rendre egymást követő népszámlálások szerint. Borsod vármegyében, később Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, Mezőnagymihály „tartozékaként”.

Ma a magyar falurombolás emlékműve.

Falurombolásról persze Erdély és Ceaușescu Romániája ötlik eszünkbe, és talán az az 1988. június 27-i, nyolcvan-százezres Hősök terei tüntetés, amelyen a „demokratikus ellenzék”– köztük süvölvényként e sorok írója is – szót emelt ellene, és amiért Bukarest hivatalosan tiltakozott, példátlan esetként a „testvéri országok” történetében. A Román Kommunista Párt (arrafelé nem finnyáskodtak Kádár-módra Szocialista Munkáspárttal) 1972-ben dolgozta ki a településszisztematizálás tervét. Az alap adott volt: a szocialista tervgazdaságot nem lehet százezernyi, a saját konok parasztfeje után dolgozó-termelő kisgazdasággal felépíteni. És ehhez nem is kellett a sztálini bölcsesség, hiszen kéznél volt Gheorghe Gheorghiu-Dejnek, majd tovarășul Nicolae Ceaușescu kondukátornak, a Kárpátok géniuszának útmutatása a tervszerű közös termelés megváltó mivoltáról. És ha már a țăran (’falusi’, ’földműves’) a kollektívban termel – miért ne éljen hasonlóképp – kollektívan?

Mint minden sátáni gondolatban – ebben is volt ráció, vagy legalábbis annak látszata. A lakosságot összeköltöztetni blokkházakba (például panelba): onnan még belátható idő alatt és észszerű költségek mellett kijárhatnak a földekre dolgozni, és nemcsak a soklakásos ház lesz közös, pontosabban állami tulajdonú, hanem közös a fűtés (ami hol működött, hol nem), közös a világítás, sőt közös az étkezde, közös a fürdőszoba és közös a vécé is. Népboldogítás – a nép ellenében. De aki járt valaha a Román Alföldön, és látta a néha majd tíz kilométeres útszéli falvakat, ahol az iskola, az Alimentara (és a templom, mert azt, ha román ortodox volt, nem bántotta a hatalom) órányi járásra volt, az megértette a dolog logikáját. Persze Erdély más volt – de ezzel a Kárpátok Géniusza mit sem törődött. Illetve dehogynem: mindez a „közös” jó lett volna – és gyakran sajnos jó is volt arra, hogy széttörje a valódi, ősi székely falvak közösségeinek óvó-tartó hatalmát.

Ez ellen tüntettünk a Hősök terén, és hittük: fontos, amit teszünk.

Talán az is volt.

Csak közben nem tudtuk: itt, Magyarországon is van falurombolás. Nem buldózerekkel. Nem elárasztott Bözödújfalukkal, ahol a felesleges víztározóból csak a templom tornya áll ki.

Nem: Magyarországon csendben és talán nem is tervszerűen folyt mindez.

Kezdődött Derenkkel, éspedig jóval a „fejlett szocializmus” építése előtt.

Derenken a nép gorál volt: a Kárpát-medence mára elfeledett kis néptöredéke, a Kárpátokon átbukott kis lengyel közösség, amelyet a vidék földesura 1717-ben telepített le a Szepességből: jó földművesek és zúgolódás nélküli jobbágyok hírében álltak.

Hív magyarok lettek. Trianon után ritka volt, de itt, Derenken a békecsinálók megkérdezték a népet: Szlovákia vagy Magyarország? És a falu Magyarországot választotta… 1938-ban a visszacsatolt Felvidék felé menetelő magyar bakákat nemcsak ujjongva fogadta a derenki nép, de a legények könyörögtek: hadd mehessenek ők is. És lengyelül könyörögtek…

Csakhogy Horthy Miklós kormányzó itt szeretett volna vadászni, állítólag nemcsak szarvasra, hanem medvére is, és ebben a falu zavarta.

És hát a falunak mennie kellett. Igaz, az akkori Földmívelésügyi Minisztérium gavalléros összeget fizetett az elvett házakért, rissz-rossz termőföldekért – de meg lehet-e fizetni az apák, nagyapák kínnal termővé tett parcelláit? A szülői házat?

Nagyecsér voltaképpen nem is esik annyira messze Derenktől. Ide nem járt a kormányzó őfőméltósága vadászni – vagy legalábbis nincs nyoma –, és az ittenieket nem is akarta elüldözni senki. Sőt, az ötvenes években komoly tervek születtek a környék fejlesztésére. Hiszen a kiterjedt tanyavilág valóban tisztes termelési eredményeket mutatott fel, Borsod-Abaúj-Zemplén megye Termelési versenyhíradója folyton az élenjáró állattenyésztő, marhaszaporító termelőszövetkezetek közt sorolta fel a mezőnagymihályit…

És álljunk itt meg egy szóra: nem a nagyecsérit – a mezőnagymihályit. Mert Nagyecsér jogilag nem létezett. Pedig a Megyei Tanács előterjesztése alapján a MÁV tervet, sőt nyomvonalfelmérést készített a tanyavilág kisvasúti „feltárására”, aminek a központi gyűjtőhelye Nagyecsér lett volna.

Mert Nagyecsér még most is Mezőnagymihály „lakott külterülete” volt. Hiába volt a tanyaközpontnak majd kétszázötven, a környező tanyáknak pedig majd háromnegyed ezer lakosa.  

Gólyástanya, Libatanya, Kisecsér, Kenyérváró-tanya (a neve árulkodó lehet), és a tulajdonosok, már csak egykori tulajdonosok után: Fáy-, Márk-, Buzás- és Kiszely-tanya, hiszen a szocializmusban állami gazdaságok, téeszek birtokolták.

És jött 1956, utána pedig 1957.

Mezőnagymihály, községi tanács végrehajtó bizottságának jegyzőkönyve, 1957. február 11., második napirendi pont: „A 10/1957. tvr. alapján el kell kezdeni a kilépett tsz-tagok földkimérését.”

Megtörtént. Hatvankilenc tag lépett ki a hetvennyolcból.

És Nagyecsérre kimondatott a halálos ítélet.

A templom végleg bezárt kapuval 

 

Aztán elporolt egy évtized, és Nagyecsér és tanyavilága, ha nem is jól, de mégis – élt. Még volt vegyesbolt és a pult túloldalán kocsma, volt két tantermes, két tanerős iskola, amelyet hajdanán az egri érsekség létesített (a „tanerők”, egy házaspár ismételten instanciáztak, hogy helyezzék őket máshová, akárhová, a járási és megyei tanács pedig az 1970-es években folyamatosan hirdette az állást „pedagóguslakással”, szemérmesen elhallgatva, hogy sem vezetékes víz, sem fűtőeszköz nincs, és a kenyeret a tanerőnek magának kell sütnie), volt fiókkönyvtár, ami havonta cserélt könyveket Mezőnagymihállyal, sőt, olykor Mezőkövesd is besegített, „fokozva a dolgozó parasztság öntudatát”, volt – legalábbis egy 1968. márciusi pedagógus-álláshirdetés szerint – „bevizsgált, egészséges ivóvíz”, sőt volt katolikus kápolna (néhány éve felújították) és református imaház is, sőt, havonta még mozivetítés is!

Sok helyi „önként” visszalépett a szövetkezetbe (aki nem, annak „kicsit” elvette a földjét, legelőjét az állami gazdaság). Gondolták, épp eleget szenvedtek az őseik az egri érsek jobbágyaiként, szüleik és ők maguk a tíz körmükkel tették termővé a Kis-Hortobágyot. És beléptek a közösbe, és nem szájaltak, amikor az Állami Gazdaság még a tanyájukban is bérlővé kényszerítette őket…

Hét nem lenne elég mindez, hogy önálló község, hogy lakói saját maguk urai legyenek?

Nem volt elég. 1945 előtt Mezőnagymihály nagyközség képviselő-testületének virilista (legnagyobb adófizető) elöljárósági tagjai szerint, 1945, de főleg a kommunista rendszer kitörése után a mezőnagymihályi, mezőkövesdi, miskolci, budapesti elvtársak szerint nem volt elég. És az ötvenhatos lázadás…

Nagyecsér ne legyen önálló község: nincsenek meg a feltételek hozzá…

De mi nem volt az, ami erre képesítette volna Nagyecsért?

Az ÚT.

A hivatalosan bekötőút 

 

Beúttalanság, ahogy Kati néni, az utolsó nagyecséri mondta. Mezőnagymihályba egy út vezet, csakhogy nem vezet. Ha száraz az idő: a terepjáró megjárja. De ha egy csepp eső esik: sártenger lesz, és traktor kell a Közútkezelő szerint bekötőúton…

Először a kocsma szűnt meg. Italt lehetett venni a boltban is. Aztán a mezőnagymihályi plébános nem verekedte át magát a sártengeren. Aztán megszűnt az iskola. Mind a két tanterem beázott, a gyerekeket pedig traktor vontatta kétkerekű kordéval vitték Mezőnagymihályba, de az is olykor elakadt. Azután jött a hetes napközi Mezőkövesden. A gyerekek ríttak, amikor menni kellett, a szüleik meg vitték őket.

És akkor halt meg a falu.

Maradtak a lassan enyészetté váló házfalak, és maradtak a csíkos egerek és az őzike kérdő tekintetével, hogy mit keres ma erre az ember? És maradt a falu szélén a temető – de azt már nyolc éve is derékmagasságig felverte a gaz, a neveket meg már rég lemosta a puszta esője a korhadt, félig kidőlt fejfákról.

Vajon ma, 2026-ban megismétlődhet-e ez a történet?

Ki gondol a Cserehát, Szatmár, Szabolcs, Abaúj vagy Baranya vegetáló, pusztuló törpefalvaival, menekülni vágyó családjaival, ahol már se bolt, se kocsma, és az iskola – ha még van is – a léthatáron?

 

A szerző társadalomtörténész

Nyitókép: Elhagyott nagyecséri ház (a fotókat a szerző készítette)