A pártok és holdudvaraik a választásokra készülve az idén is kígyót-békát kiabálnak egymásra, ahogy azt megszokhattuk, amióta szabadon választ az ország (már aki meg tudta szokni – e sorok írója nem). Egyet ritkán tesznek, nemigen hánytorgatják fel egymásnak, hogy a másik apja, nagyapja, dédapja III/III-as besúgó, ÁVH-s verőlegény, nyilas pártszolgálatos volt, sőt valamelyik őse elsőnek szaladt el a mohácsi csatatérről.

Félreértés ne essék: távol áll tőlem, hogy hiányoljam ezt. Meggyőződésem, hogy „a fiú nem viseli apja vétkét” (Ezékiel 18,20).

De tud-e, tudhat-e, kell-e tudnia róla?

A vita nem mai keletű, és nem holnap ér véget.

Apámról gyerekként, kamaszként és fiatalemberként annyit tudtam, hogy meglehetősen zárkózott ember, közgazdász-kishivatalnok egy minisztériumban, és hogy zsigeri, már-már komikus, (és ahogy látni fogjuk) inkább tragikomikus módon gyűlöl mindent, aminek csak legcsekélyebb köze is van ahhoz, amit kommunizmusnak állítottak. Meg hogy rendszeres látogatója a jóságos Rezső bácsi, akinek megjelenését anyám többnapos idegessége előzte meg, és aki mindig konyakot hozott (apám utálta a konyakot), bevonulnak a nagyszobába, és onnan olyan szavak hallatszanak ki, mint „inflácijó” (ezt nem értettem), „szocialista piacgazdaság” (ezt sem), meg „áremelkedés” (ezt igen: kevesebb volt otthon a csoki), Rezső bácsi mindig dühöngve távozott, és a szüleim napokig nem szóltak egymáshoz. Utóbb, már egyetem vége felé professzorom, Salamon Konrád elhívott egy értelmiségi találkozóra, bemutatott egy „érdekes embernek”, aki még a kézfogás előtt keresztnevemen szólított. Akkor esett le a tantusz: a jóságos Rezső bácsi valójában nem más, mint Nyers…

Hazaérve rákérdeztem apámnál: „Nyers elvtárs, minisztériumi állás egyfelől, antikommunizmus másfelől – hogy van ez?!” Apám csak legyintett: „Majd egyszer megbeszéljük, fiam…” Ez nála azt jelentette: sohanapján.

A történet itt véget is érhetne – ha. Ha szüleim 2005-ben úgy nem döntenek, hogy életükben utoljára (apám a nyolcvanadik évét taposta) ki nem festetik a lakást. A piktor annyit kért a munkáért, mintha nem is szobafestő-mázoló volna, hanem maga Rubens. A bútorokat így egy barátommal mi húzkodtok össze, takartuk le. És az íróasztal mozgatásakor kiesett a fényképes fiók. Apám fiatalkorában lelkes fotós volt. A képek többsége módfelett szemrevaló hölgyeket ábrázolt, akiknek a nevére apám már nem emlékezett (?), de mindig hangsúlyozta: akkor még nem ismerte anyámat. A bökkenő csak az volt, hogy a képek közt hevert egy szürke igazolvány. Nem párttagkönyv – ez apámnál amúgy is kizárható volt –, hanem csak szakszervezeti.

Kíváncsiságból belepörgettem: 1957 májusa után jó sokáig a bélyegek helyén foghíjak, áthúzott rubrikák.

– Mi van, Apa, blicceltél? – kedélyeskedtem.

– Nem, fiam: akkor ültem.

Erről harmincnyolc éves koromig semmit sem tudtam.

Nagy nehezen, egyenként húzva ki belőle a szavakat tudtam csak összeilleszteni a történetet. 1956-ban az egyik óbudai gyáracska termelési osztályvezetője volt, de október elejétől nagybeteg édesanyját ápolta otthon, Bicskén, akit azzal adtak haza a kórházból: haljon meg otthon. Arról, hogy Pesten mi történik, a rádióból persze tudott. November végén ment be végül a gyárba, ahol a portás azzal fogadta: de jó, hogy jön, osztályvezető kartárs (az elvtárs már és még nem járta), a dolgozók már nagyon várják.

– Engem? – értetlenkedett apám.

– Hát nem tudja, hogy a kartársat választották a munkástanács elnökévé?!

Apám nem tudta.

Itt véget is érhetne a történet.

De nem ér. Apámat ugyanis pár hétre rá a gyárból a rendőrségre hívatták. Ott elé tettek egy papírt, hogy feloszlatta a munkástanácsot. Így, múlt időben.

Apám megmakacsolta magát: a munkástanácsot a munkások alapították, ők is oszlathatják fel! Most azonnal visszamegy a gyárba, és összehívja a…

Nem ment vissza.

Aztán hét hónap múlva csikordult a zárka ajtaja.

– Na, elvtárs, készüljön, két perc múlva magáért jövünk!

Az egyik vicces kedvű rabtársa odaszólt:

– Na, Gyulám, téged vagy akasztanak, vagy ma már otthon alszol!

Apámat a vicc nemigen nyugtatta meg, és csak később jutott eszébe: az akasztandókat nemigen szólítják elvtársnak…

A hetvenes évek eleje aztán apámat egy minisztériumi íróasztal mögött találja.

Ki hozta ki a hűvösről? Nyers elvtárs? Vagy a későbbi főnöke, Csikós-Nagy Béla, a zseniális közgazdász, aki Imrédy hívéből lett a szocialista tervgazdaság apologétája?

De a legfőbb kérdés nem ez, hanem az: apám mit adhatott, és bizonnyal adott is (mint tudjuk, ingyenebéd nincs) a bűnbocsánatért, a szerény kádári jólétért, a Zsiguliért, a balatoni kéthetekért? Ő már nem válaszolhat, tíz éve halott (életében pedig nem lehetett szóra bírni). Az ÁBTL-ben nincs nyoma, pedig ilyen múlttal kell(ene), hogy legyen.

Hány magyar családnak a fiókjában van még ilyen igazolvány, sőt még ilyenebb? És vajon megírható-e így Magyarország keserves huszadik századának a története?

 

A szerző társadalomtörténész

 

Nyitókép: Bánki Ákos/chatgpt