Budán, a Feneketlen-tóval szemben a Szent Imre-templomban 1985–1986 körül is kialakult egy kis ifjúsági csoport. A miénk. Nem rockot akartunk hallgatni, nem is lázadni. Istent és egymást kerestük.

A lányokon fehér blúz, szoknya, nem mini, szigorúan illedelmes, ha egy-egy térd kivillant, már összenéztek. Mi, fiúk öltönyben, nyáron fehér ingben, de mindig nyakkendőben. Vasárnaponként a templom lépcsőjén gyűltünk össze, egyik oldalon a verebecskék – az általános iskolások –, a másikon mi. Viselkedni csakis illedelmesen viselkedtünk. Ha egy fiú három szál tulipánt hozott a körtéri virágostól (vagy lopva egy kertből) egy lány névnapjára, és meghívta a Park presszóba egy fagylatra és egy sétára a Feneketlen tó körül, azzal a legkomolyabb szándékát nyilvánította ki. Ha pedig sétáltak egyet a Citadella körül, illet bemutatkozni a szülőknek. Egy lopott csók a padon eljegyzéssel ért fel.

Nem a Beatricéről vagy a Piramisról, hanem Erkelről, Haydnről, a Rómeó és Júliáról beszélgettünk. Vagy esetleg valamelyik Karinthy egyik írásáról: ők is ott laktak a szomszédban, a Ménesi úton. És jártak kirándulni is, ahogy mi magunk is.

Komoly szerelmek szövődtek. Kállay Emil piarista atya, a fáma szerint Budapest legfőbb házasságközvetítője, alighanem a földkerekség legvidámabb papja nagyokat kacagva csetléseinken-botlásainkon boronált össze minket.

***

Néhány hónapja nagy nehezen megkaptam az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából az aktáimat.

Ami bennük szerepelt, azt mostanáig emésztem.

„Hámori Péter tagja az újjászerveződő Fekete Hollók-csoportnak”.

A Fekete Hollók-ügy volt 1961-ben az utolsó nagy csoportos egyházi per Magyarországon. Többek közt éppen a budai katolikus ifjúságra és lelki vezetőjükre, Barlay Ödön ciszterci atyára csapott le. Nem csináltak ők semmit, csak azt, amit ott a templomlépcsőn később: beszélgettek, tervezgették a jövőt, kirándultak. De mit csináljanak tizenhét-tizennyolc éves fiatalok, ha nem ezt?

Lapozok, hosszú sorok Kállay atyáról – és magamról. Hogy belekerültem a klerikális propaganda hálójába. Hogy magam is terjesztem azt. Hogy Szabad Európát és Amerika Hangját hallgatok (ez különben igaz volt – csak épp akkor már nem volt tilos…) Hogy az apám politikai okokból büntetve volt (ez igaz, bár akkor mit sem tudtam róla). És hogy minden vasárnap, néha hétköznap is misére járok.

Forgatom tovább az iratokat, és jön a meglepetés, igazi társadalomtörténet: sorolják az állítólagos „új Fekete Hollók” tagjait és azok nacionáléját. Neveket nyilván nem írhatok le. De a lényeg: az egyik nagyapja hortista (így!) vezérkari százados, a másiké egyetemi tanár (internálva 1949–1952), a harmadiké közgazdász az Imrédy vezette Külügygazdasági Intézetben (ilyen intézet nem létezett), utána segédmunkás, jelenleg nyugdíjas, a negyediké egykori földbirtok-igazgató (valószínűleg főintéző), az ötödiké B. megye főispánja – és így tovább.

Sorakoznak a nevek és a származások.

Néhány perc kellett hozzá, hogy rájöjjek: ezek a lányok és fiúk az annyit átkozott magyar történelmi középosztály túlélésének a bizonyítékai! Egy életformáról, egy életérzésről, és ami ennél sokkal fontosabb: évszázadok formálta emberi tartásról tanúskodtak, arról, amit nem tudott sem Rákosi, sem Kádár diktatúrája kitörölni.

Csakhogy továbblapoztam.

Lassan felderengett, hogy honnan vannak az információk. Volt egy gyönyörű, tejfölszőke tizenhét éves lányka, akibe fülig szerelmes voltam. Keringtünk a Feneketlen-tó körül, ábrándoztunk, hazakísértem, egyszer megfoghattam a kezét, a születésnapján kapott egy hatalmas csokor rózsát, én meg egy félresikerült puszit a bal fülemre, és ha elengedték a Bartók moziba velem, utána fagylaltot ettünk, néztük a csillagokat és ábrándoztunk.

Az édesanyja írta a jelentéseket.

 

A szerző társadalomtörténész

Nyitókép: A Szent Imre-templom és a József Attila (később Budai Ciszterci Szent Imre) Gimnázium a Feneketlen tóról nézve 1986-banb (fotó: Kerekes Péter / Fortepan).