Köztudott, hogy Julius Jacob von Haynau 1850. július 8-i leváltását hírül véve bosszúból a szerinte méltatlan büntetés miatt, megkegyelmezett számos halálraítéltnek. Ezt különben olykor korábban is megtette – ha kegyelemnek vesszük az akasztás golyó általi halálra változtatását. Amit azért nem tett meg például Gonzeczky János tábori lelkészért, aki a szószékről rendre Bécs ellen prédikált – „Átkozottak legyenek azok, akik a magyar szabadság elnyomására törekednek és a bűnös dinasztiához ragaszkodnak”, „átkozottak legyenek azok, (...) akik a magyarok ügyének ellene szegülnek”, „átkozott legyen a gyermek az anyaméhben, amelyik nem a magyarokkal tart” –, s akiért hiába járt nála közben az esztergomi prímás érsekből szatmári püspökké le- vagy visszafokozott Hám János.

Ám arról, hogy a tábornokkal mi történt ezután, viszonylag kevés szó esett és esik. Magyarország bukott katonai parancsnoka ugyanis nemcsak kegyelmeket osztogatott (amíg tehette), hanem jótékonykodni kezdett. Alapítványt hozott létre, amelynek tőkekamatjaiból rokkant katonákat segélyeztek, függetlenül attól, hogy császári katonák vagy honvédek voltak-e. Mi több, „Cs. k. polg. és katonai kormányzó Magyarországban Haynau” aláírással a Pesti Napló 1850. december 31-i számában közzétett felhívásában további adományozásra szólított fel. Nem is volt eredménytelen, számos magánszemély és közület adakozott az alapítványnak, ha nem feltétlenül önként és érdek nélkül is. Maga Haynau csak nem sokkal a halála előtt kelt végrendeletében hagyatkozott a rokkantaknak, igaz, ekkor 321 879 forintot és 38 krajcárt. Tehette, mert Ferenc József kárpótlásul – hiszen „érdemei elismerése mellett” küldték nyugdíjba – tetemes mennyiségű, négyszázezer pengő forintnyi államkötvénnyel kárpótolta.

A rokkantak részére közben Nagyszombatban menházat is építtettek, ahol nemcsak befogadták, de magatehetetlenségük esetén szakszerűen ápolták is őket. Ennek ellenére a menház híre igen rossz volt Magyarországon, illetve tulajdonképpen nem is igen volt híre, mert a lapok többnyire inkább hallgattak a létezéséről: hiába volt alapszabályba foglalva, hogy a férőhelyek itt is fele-fele arányban osztandók meg a hadviselő felek „sérvvitézei” közt, alig akadt magyarhonos jelentkező az „áponczok” sorában. Pedig a bécsi vezetés megengedte, hogy az 1859-es itáliai hadjárat és az 1864-es Poroszország elleni háború rokkanjait is befogadja. Haynau neve azonban még így is eléggé riasztó maradt ahhoz, hogy magyarok a nekik járó helyeket betöltsék.

Mindez nem akadályozta meg a Honvédegyletet abban, hogy két évvel a kiegyezés után Kazinczy Gábor százados vezetésével követelje a Haynau-alapítvány felének magyar ellenőrzés alá helyezését. Végül 1904-ben Gromon Dezső honvédelmi államtitkár körrendeletet bocsátott ki „Báró Haynau Gyula (sic!) rokkantsági alapítványa tárgyában”, országosan nyolcvanöt rokkantnak téve lehetővé napi harmincöt–hetven fillér ápolási díj felvételét „életfogytiglani élvezetre”.

Haynau Gyula báró, ahogy az 1850-es években már egyre gyakrabban hívatta magát, a császártól és ekkor még nem királytól nyert vérdíjból mindenekelőtt magyar földesúr akart lenni. A vagyon egy részén gróf Majláth Antaltól Nagygécen és a közeli Kisszekeres határában vásárolt magának tekintélyes birtokot, egyedül Nagygécen és Kisszekeresen, ha hinni lehet az 1897-es Gazdacímtárnak, hatezerhétszáznyolcvan holdat, amely bár nem vetekedhetett például az Esterházy-hitbizománnyal, azért nem volt kevés. Összehasonlításképpen: a két falu összesen kerek számban hatszáz lakosának kezén százhatvannyolc hold föld volt…

Az újsütetű birtokos Nagygécben kastélyt is vásárolt, amelyet fölújíttatott. A hagyomány szerint megtanult magyarul is. „Bejárt a csengeri nagyvásárra minden hónapba – beszélte el egy visszaemlékező –, és ott ment el édesapám háza előtt, aki mindig látta a nagy, szálfaegyenes, hatalmas harcsabajszú alakot. Mikor sár volt, gólyalábon jött végig a Tót utcán a vásártérig, és mindig azt mondta szegény apám, hogy úgy mozgott a szája, mint a nyúlé. Könnyű volt megismerni már messzirül: csámcsogott, kérődzött, mint a marha. Azt mondták, hogy kerüli az embereket, de ütet is kerülte mindenki, gyűlölettel tudták csak elviselni a népek a közelben lakó szörnyeteget, akinek vót egy jánya is, a’ meg szőrös vót, mint az állat, de valami cseh ember elvette feleségül a nagy birtokáért. Mindég magyar ruhában járt, darutallús kalapja vót a német kutyának.”

Haynau eleinte igyekezett részt venni a vármegye társadalmi életében is, de gyakorlatilag senki sem állt vele szóba. Birtokszomszédja felesége kérdésére, hogy tudja-e, miért nem szeretik a magyarok, Haynau csodálkozva mondta: „De hát mit tettem, hogy ne szeressenek?” (Elbocsátásakor is azt kérdezte: „Nemde, a magyarok szeretnek engem?”) Eleinte sorra látogatta nagybirtokostársait, akik kidobni nem merték, de a vizitet nem viszonozták. Egyedül a nyírbaktai Degenfeld-kastély ura fogadta szívesen.

Haynau nevét a falusiak se szívelték: állítólag nem kapott munkáskezet, a nép pedig azt pusmogta, hogy aki a kastélyába belép, élve nem látja már senki, mert „kaszaverembe” vetik… Végül Csehországból hozatott cseh és nmet munkásokat, a gyerekeiknek még népiskolát is építtetett, mert tartott tőle, hogy a községi iskolából a magyar gyerekek kiutálják a cselédek porontyait.

Visszatetszést keltett azzal is, hogy kimondottan rossz viszonyban volt az egyházakkal, különösen saját evangélikus egyházával. Amikor a nagygéci lelkész segélyt kért a templom megújítására, kerek perec elutasította, azzal, hogy neki erre nincs pénze. A kisszekeresi református lelkészt viszont kedvelte, mert az Haynau szerint egyformán gyönyörűen imádkozott és káromkodott…

Haynau végül feladta, és visszaköltözött Bécsbe. 1853. március 14-én állítólag a magyar „rebellió” leverését ünnepelte barátaival, amikor hang nélkül összeesett és meghalt. Agyvérzést kapott. Az iránta táplált gyűlölet azonban tovább élt.

A báró leszármazottairól utolszor 1945 őszén adott hírt pesti lap: „Éhen halt Haynau dédunokája. Zenész volt, pesti rikkancsként fejezte be életét – írta a Kossuth Népe. – Mivel semmi pénze nem volt és teljesen magára maradt, éhezett, s végül mindenkitől elhagyva, abban az egyszobás lakásban halt meg, amelyet nemrég mint hajléktalannak a Lakáshivatal utalt ki számára.”

Előzőleg Haynau unokája, Haynau Gyula két zsidó nagybérlőnek adta ki 50 évre a kisszekeresi birtokot (ő maga Bécsben élt). A nagybirtok azonban tovább fojtogatta a környékbeli zsellérfalvakat. 1920-ban is csak ugyanaz a százhatvan hold volt Kisszekeres és Nagyszekeres gazdáinak, pontosabban szegényparasztjainak kezén. Végül a közeli Vályi-birtokból az 1920-as évek eleji, Nagyatádi-féle földreform során nagy nehezen sikerült kilencvenhat holdat megszerezniük, de a Haynau-hitbizományhoz a töredékesen fennmaradt iratok tanúsága szerint nem nyúltak, pedig a föld után sóvárgó parasztok vásároltak volna belőle. Végül először nyolcvanöt hold, majd 1930-ban még száz hold termőföldet bérbe adott az uradalom, „természetesen” a határ legrosszabb részéből: a „termőföld” száraz időben kőkemény volt, ha meg esett, meg sem lehetett közelíteni. (A nagybirtok „szociális érzékenységére” jellemző, hogy a harmincas években a református templom ingóságainak nagy részét el kellett árverezni, az 1939/40-es esőzések nyomán életveszélyessé vált egytantermes iskola helyett csak államsegélyből tudtak újat építeni.)

Hiába a megkapott kevéske föld, ha közben a lakosság is megkétszereződött. A készpénz szinte eltűnt a háztartásokból, még a boltban is cserekereskedelem folyt, terményt adtak a nélkülözhetetlen gyufáért, néha-néha szalonnáért: sertést jó, ha minden második-harmadik gazda tudott tartani. Fejőstehenet mutatóba sem igen lehetett fellelni.

1941-ben azonban a kiemelkedő jelentőségű szociálpolitikai intézkedés, az Országos Nép- és Családvédelmi Alap (ONCSA) „próbafuttatása” itt kezdődött meg: éppen a Haynau-kastély mellett épültek fel a családoknak szánt házak, ami egyéb juttatások mellett kiemelte a falut a mélyszegénységből, amiről azonban mai lakói mit sem tudnak.

 

A szerző történész

Nyitókép:Giuseppe Bezzuoli: Haynau csapatai élén, Hadtörténeti Múzeum, Bécs / Wikimédia