Lennénk inkább technooptimisták?

A világban zajló politikai, gazdasági, technológiai és ökológiai folyamatok olyannyira felgyorsultak az elmúlt évtizedben, hogy balsejtelmeinket nem is lehet már a régi humanista derűlátással eloszlatni: legyünk őszinték, a dolgok kissé elszabadultak. Igen ám, de meglehet, félreértünk valamit, tévedünk, talán csak az a baj, hogy hiányzik belőlünk a kellő optimizmus a technológiai fejlődéssel kapcsolatban: túl nagy jelentőséget tulajdonítunk az amúgy is kimerült politikai és ideológiai megoldásoknak, a civilizáció technológiai kérdés, nem pedig ideológiai.

Mindenre lesz technológiai megoldás

Marc Andreessen szilíciumvölgyi kockázatitőke-befektető Technooptimista kiáltványában azt írja, hogy „hazudtak nekünk” a világ mai állásával kapcsolatban, és főképpen, ami a technológiai fejlődést illeti, mert a technológia valójában „minden anyagi problémánkat képes megoldani”. Régen – írja – hittünk a technológiai haladásban, de mostanra, különböző hamis ideológiák nyomására, kiábrándultunk belőle. A technooptimizmus célja, hogy újra felszítsa az emberi progresszió lángját: a civilizációnk a technológiára épült, márpedig ha materiális értelemben nem növekszik, menthetetlenül elenyészik. S mivel a növekedés egyetlen konstans és korlátok nélküli motorja a technológiai fejlődés, racionális kényszer a mellette való elköteleződés. A gazdasági növekedést a termelékenység növekedése hozza létre, vagyis az, hogy minél kevesebb energiával minél több dolgot vagyunk képesek előállítani.

A kiáltványíró szerint a produktivitásgörbének nincsen felső határa, ahogyan az emberi szükségleteknek és vágyaknak sincsenek korlátai, ezek a végtelenbe futnak. A technooptimizmus szerint a fejlődést leginkább támogató rendszer a szabadpiaci kapitalizmus, amely klasszikus önszabályozó mechanizmusa révén egyrészt folyamatosan ösztönzi a fejlődést - a kereslet/kínálat állandóan változó dinamikája mentén, másrészt a konstans verseny miatt kiválasztja azokat a fejlesztéseket, amelyek életképesek, és kudarcra ítéli azokat, amelyek nem. A technooptimisták szerint felesleges aggódni a klímaválság, a környezetszennyezés vagy a túlnépesedés miatt, hiszen mindezekre feltehetően lesz technológiai megoldás. A technooptimizmus nem igényel politikai elköteleződést, ideológia- és utópiamentes.

Technototalizmus

A technooptimizmusnak mindig van egy látszólag józan és racionális oldala, amely nem akar világmagyarázatként funkcionálni, egyszerűen csak a „képesek leszünk megoldani” pozitív szemléletét állítja szembe az apokaliptikus fatalizmussal. Ám Andreessen technooptimizmusa helyettesíteni vagy felülírni akarja a modern politikai ideológiákat, mivel valójában teljes hitrendszert ajánl. A kiáltvány hűen tükrözi annak a miliőnek a gondolkodását, ahova Andreesseen is köthető. Ez az információstechnológiai befektetőknek, multiknak, startupvezetőknek és a „digitális kontinens” úttörőinek a világa. Kétségtelenül globális jelenség, ám az eredete Kaliforniába és a szilíciumvölgybe vezet vissza.

Az eszmerendszer középpontjában pedig a számítógép körül kialakult kultusz áll, amely a számítógépben, majd pedig a számítógépes hálózatokban látja megtestesülni azokat a technológiákat, amelyek az emberi élet új és nagyszerűbb dimenzióit képesek létrehozni. A mesterséges intelligenciával kapcsolatos várakozások kezdettől szintén központi részét képezték ennek a progresszív eszmerendszernek, és az ezen a téren elért legújabb eredmények fényében újra az eget ostromolják. Elterjedt megnevezése a jelenségnek a „kaliforniai ideológia”, de talán pontosabb, ha Jaron Lanier amerikai virtuálisvalóság-szakértőt és jövőkutatót követve „kibernetikai vagy technológiai totalizmusról” beszélünk. Egyrészről az információs technológia elmélete, a kibernetika – mai szóhasználatban inkább informatika – képezi itt a leginkább meghatározó általános fogalmi keretet, másrészt pedig a „totalizmus” azt jelöli, hogy ez az ideológia heterogén jellegével és ellentmondásaival együtt is teljes, ugyanakkor dogmatikus világmagyarázatot képvisel.

Utópizmusból újfeudalizmus

A legnyilvánvalóbb ellentmondás a „kibernetikai totalisták” szélsőséges piacpártisága vagy államibeavatkozás-ellenessége és a történelmi gazdasági tények között feszül. Szemben azzal, amit ezek a technológiai cégek és vállalkozók magukról terjesztenek, az állam mindenhol fontos szerepet játszott és játszik abban, hogy a működésükhöz és fejlődésükhöz szükséges humán infrastruktúra kiépüljön. A technooptimizmus reflektálatlan piacpártisága persze tekinthető vállalkozói elfogultságnak, ám a kibernetikai totalisták politikához való viszonya komoly kérdéseket vet fel. Libertárius utópizmusuk sok esetben átcsap különféle zavaros ideológiákba, a nyolcvanas-kilencvenes évek posztmodern filozófiáinak kiábrándult, cinikus változataiba, mint például az „akcelerácionizmus” (gyorsításhit) vagy a „sötét felvilágosodás”, a neoreakcionizmus. Kezdetben a kibernetikai totalizmus a demokrácia új formáit ígérte, ám mostanra nyilvánvalóvá vált, hogy a politikamentesség a gyakorlatban inkább a technofeudalizmus vagy a technonacionalizmus irányába mutat. Elég, ha megnézzük, hogyan járultak Donald Trump elé az USA techvezérei, és hogyan eresztik rá az MI-t a „teljesen felkészületlen” munkaerőpiacra.

Hősiesség hősök nélkül

Kiáltványában Andreessen a technológiával kapcsolatos legfontosabb értékekként sorolja fel a bátorságot, az igazságot, a kalandvágyat és a kitartást. Szerinte újra romantikus fényben kellene látnunk a technológiai fejlődést: „Hiszünk a technológia romantikájában, az ipar romantikájában. A vasút, az autó, az elektromos világítás, a felhőkarcoló, a mikrochip, a neurális hálózat, a rakéta és az atommaghasítás romantikájában.” Filippo Tommaso Marinetti futurista kiáltványából szó szerint is idéz a szerző. Jellemző azonban, hogy a szólamokon kívül nem sok közös van a XXI. századi technooptimizmus és az egy évszázaddal korábbi avantgárd futurizmus között. A futurista romantika magában hordozta a fiatal, új és erős „élcsapat” pátoszát, amely utat tör a társadalmi haladás számára. A futurizmus radikális, forradalmi politikai szubjektumot feltételezett, ami az olasz futuristák esetében a fasizmus, az oroszoknál, Majakovszkijéknál pedig a bolsevizmus dicsőítését jelentette. Szemükben a technológia mindig a politikai szubjektum eszköze volt arra, hogy új emberi társadalmat hozzon létre. Bár a kibernetikai totalisták ódákat zengenek a technológia felfedezőiről, nem a politikai szubjektumok fellépését szorgalmazzák. Valódi ajánlatuk ugyanis az emberek számára az, hogy a közeli vagy távoli jövőben mindenki szuperfogyasztóvá válhat, mert a technológia segítségével a termelékenység olyan fokig növelhető, hogy a materiális bőség minden képzeletet felülmúló korszaka virrad ránk. Másként mondva, a technotőke gépezete hajtja „az állandó anyagi teremtést, növekedést és bőséget”. Szó nincs cselekvő politikai szubjektumról; ami valójában „cselekszik”, az a technotőke, az ember legfontosabb feladata pedig abban áll, hogy kiszolgálja, vagyis gyorsítsa ennek a gépezetnek a működését.

A XXI. századi technooptimizmus antiheroikus elbeszélése végső soron egy poszthumán megváltástanban csúcsosodik ki. Innen nézve a biológiai élet csupán korlátozott változata a szilíciumalapú életnek: az ember kezdetleges számítógép ahhoz a számítógéphez képest, amelyet majd képes lesz megépíteni. Az emberiség célja tehát az általános mesterséges intelligencia létrehozása (AGI), amely olyan fejlett lesz, hogy magát tudja majd fejleszteni, minden emberi beavatkozás nélkül. Az ember pedig rá lesz kényszerítve a gépekkel való összeolvadásra, hogy meghaladja puszta biológiai létét, és halhatatlanná váljon. S ahogyan a jövőkutató Ray Kurzweil a Singularity is Nearer (Közelebb van a szingularitás) című könyvében írja, miután meghódítottunk más bolygókat, azután az egész univerzum egyetlen gondolkodó gépezetté fog átlényegülni.

Ki teremti az újat?

A kibernetikai totalizmus ellentmondásossága és a klasszikus ideológiáktól való eltérése abban is megjelenik, ahogyan ez az eklektikus nézetrendszer a fiatal generációkhoz viszonyul. A XIX–XX. századi totalitárius ideológiák jellemzője volt, hogy mivel új embert kívántak létrehozni, a fiatalok nevelésekor is a radikális „tiszta lap” elvét alkalmazták. Az emberi természetről vallott forradalmi koncepció nevében az új generációk nevelését is az alapoktól kellett volna újrakezdeni, szakítva minden addigi hagyománnyal. Ettől eltérően feltűnő, hogy a kibernetikai totalizmusnak alig van mondanivalója a nevelésről. Andreessen egy másik kiáltványában azt írja, hogy a jövőben minden gyereknek lesz MI-nevelője, amely a „gép végtelen szeretetével” fogja felügyelni a fejlődésüket. A kibernetikai totalizmus nevelési antiideológiája egyenesen következik abból, ahogyan számára az „új” megjelenik. A technotőke gépezetében az „újat” maga a rendszer termeli ki, és nincs értelme az újdonságról fantáziálni a gépezeten kívül. Egyetlen feladatunk van, felgyorsítani a gépezetet, amíg az létre nem hozza a végső gépezetet – Kurzweil ezt nevezi a szingularitás elérésének –, amely azután saját magát képes gyorsítani, s ezzel teljesen meghaladottá teszi az ember biológiai létformáját.

Andreessen szerint a Nietzsche által megénekelt „utolsó ember” a technológiai pesszimista, akiből eltűnt az ambíció, és nem akar többé teremteni semmit. Közelebb járnánk az igazsághoz, ha azt mondanánk, hogy a technohívők „optimista” üzenete a fiataloknak az, hogy ha elég keményen dolgoznak és elég szerencsések, akkor ők lehetnek majd az „utolsó emberek” a Földön. Mindez azt jelenti, hogy a kaliforniai ideológia számtalan ellentmondása mellett a legnagyobb ellentmondás az ideológia optimista jövőorientáltsága és a valódi jövőkép hiánya között feszül. Elon Musk, a technokultusz egyik legismertebb arca, amikor arról kérdezték, hogy saját gyermekeinek mit tanácsolna, minek lesz a jövőben értéke, több másodpercig hallgatott (ami nála elég szokatlan), majd néhány sablonos válasz után beismerte, hogy fogalma sincsen. Hiszen ha arra gondol, hogy megépítjük az általános mesterséges intelligenciát, akkor „bizonyos mértékig szándékosan fel kell függesztenem a hit elvesztését, hogy motivált maradjak”.

Egyvalami

A XXI. századra mintha elfáradtak volna a modern ideológiák, s az egyetlen meghatározó horizont, amely fennmaradt, az a világvége-hangulat és a technológiai optimizmus között feszül. Ám egyiküknek sincsen jövőképe. A pesszimizmus sokszor a puszta elutasításra, illetve egy önkényesen kiválasztott múlt iránti nosztalgiára épít, míg a technológiai optimizmus ember nélküli, önműködő világgépezetet vizionál. Túl sok beleszólásunk nincsen ezen erők működésébe, ugyanakkor egyvalamit azért megállapíthatunk. Mindaddig, amíg nem sikerül gépi módszerekkel embereket tenyészteni és megjavítani az ember biológiai „szerkezetét”, vagyis megszüntetni a halandóságot, addig az emberi világ alapvető ténye, hogy beleszületünk, ami azt jelenti, hogy az emberi világ számára az „új” dolog az újszülött.

Hannah Arendt írja az oktatásról szóló esszéjében, hogy a halandóság azt jelenti, hogy a világ alapvetően kiszolgáltatott az idő rombolásának, hacsak nincsenek olyan emberek, akik elkötelezték magukat arra, hogy megjavítsák a dolgokat, és létrehozzanak valami újat. Az újat viszont csak a valóban új hozhatja létre, vagyis a következő generáció. Ha viszont a kibernetikai totalizmus nevében például a nevelést is végtelenül optimalizáljuk a gépek segítségével, akkor eleve meghatározzuk, hogy mi lehet az új. Az új az új generáció, amelyet valamelyest meg kell védeni a számunkra új, de az újszülött számára régi technológiáktól. Arendt szerint ezért is kell az oktatásnak lényegileg konzervatívnak maradnia: „Reményünk mindig abban az újban van, amit a generációk magukkal hoznak; de éppen azért, mert csakis ebben áll reményünk, mindent elpusztítunk, ha megpróbáljuk kontrollálni az újat azzal, hogy mi, öregek megmondjuk, hogy az hogyan nézzen ki.”

Mindez azt jelenti, hogy miközben a technológiai fejlődést nemigen lehet lelassítani, aközben szükséges védekezni a kibernetikai totalizmussal szemben. Egyrészt fenn kell tartani a politikai cselekvés értelmét, amely végső soron az emberi szabadság feltevésén alapszik. Másrészt pedig ellent kell állni annak az illúziónak, hogy az „új” terhét már most levehetné a vállunkról a technotőke gépezete, mivel a halandóság tényét egyelőre nem sikerült orvosolnunk.

A szerző filozófus, közíró

Nyitókép: Sz. Eszteró Anett grafikája