Húsz éve a világ lakosságának mintegy tizenkét-tizenhárom százaléka fért hozzá az internethez, mára hatvanhét százalék, azaz csaknem öt és fél milliárd ember csügg a világhálón. Vannak-e az internetszuverenitásnak, az államok újfajta szabályozási igényeinek, a felhasználók és az óriásplatformok egymás közötti viszonyainak olyan történeti analógiái, amelyek segíthetik az internet mint komplex, folyamatosan változó és sokszínű ökoszisztéma megértését és szabályozását?

A középkor analógiája

A neomediaevalizmus mint tudományos irányzat szerint középkori témák, struktúrák és gyakorlatok újból megjelennek vagy újjáélednek a kortárs társadalomban. E törekvés a régi és az új, a modern és a premodern közötti határok elmosódását vizsgálja, azt, hogy a középkor egyes vonásai – például a decentralizált hatalom, a vallási és a politikai hatalom összeolvadása, illetve a nem állami szereplők előtérbe kerülése – újból feltűnnek a modern világban. A neomediaevalizmus mint tudományos törekvés összefügg, de nem azonosítható azzal a művészeti neomediaevalizmussal, amely a középkori jellegű kultúra romantikus ábrázolására törekszik, és amely jórészt az egyébként kiváló középkorász, J. R. R. Tolkien munkásságára megy vissza az irodalomban és a filmben (gondoljunk A Gyűrűk urára és a Trónok harcára).

A tudományos neomediaevalizmus olyan összetettebb kérdéseket vizsgál, mint a kormányzás, a globális rend, a szuverenitás vagy az identitás. Jakob Linaa Jensen dán politológus a The Medieval Internet (’középkori internet’) című 2020-as könyvében úgy fogalmaz, hogy „a középkori társadalomra vonatkozó kifejezések és fogalmak alkalmasak olyan társadalmi és politikai jelenségek sokaságának leírására és megvitatására, amelyek az új digitális médiatechnológiák tömeges elterjedéséhez és használatához, illetve az ebből fakadó társadalmi paradoxonokhoz, dilemmákhoz és kihívásokhoz kapcsolódnak”.

Privatizált szabályozási keretek

Alfred C. Yen 2002-es nagy hatású írásában a kibertérre vonatkozó metaforákat elemezte. Bár a neomediaevalizmus fogalmát nem használta, de maga is tárgyalta a középkor újra megjelenésének tematikáját. Szerinte a feudális struktúráknak két olyan jellegzetessége van, amely a kibertérre nézve is fontos: egyrészt a magán- és közhatalom hűbéri láncolatból adódó összefonódása, másrészt pedig a kormányzás töredezettsége; ezen azt érti, hogy az államot nem kizárólag a központi, hanem a földesúri hatalom is működteti.

Ha mindezt rávetítjük az internet digitális világára, azt láthatjuk, hogy a neomediaevalizmus eszmeköréhez erősen kötődő metafora meglepően jól írja le a helyzetet: az interneten is elképzelhetetlennek tűnik, hogy egy szervezet vezesse ezt a sokszínű, sokrétű és immár több milliárd felhasználóval rendelkező entitást. Ugyanakkor a legfelső szintű domainnevek kiosztását mégis két nem nyereségérdekelt világszervezet, az Internet Corporation for Assigned Names and Numbers és az Internet Society tartja kézben. Yen szerint ők a feudális uralkodók mai megfelelői, hiszen a kibertér földjét, azaz a kommunikáció infrastruktúráját ők kontrollálják. Ám ehhez a mai földesurakat, az internetszolgáltatókat és közvetítő szolgáltatókat kell segítségül hívniuk, így a hatalom gyakorlása megoszlik közöttük.

A ma földesurai szabályozzák az internethez való hozzáférést a tömegek (a mai parasztság) számára: eldönthetik, hogy mikor, milyen ellenszolgáltatásért cserébe használhatjuk a kiberteret. Tilthatnak tartalmakat, cenzúrázhatnak, megszüntethetnek felhasználói fiókokat, ráadásul az „alkotmányt” is ők határozzák meg, csak ma általános felhasználási feltételeknek nevezik őket. Mindezt privatizált szabályozás keretein belül, azaz az állami közhatalom gyakorlása számos esetben az új földesurakra marad. Ez a hatalomgyakorlás azonban – miként a középkorban is – fragmentált és sokszor kiszámíthatatlan. Yen úgy fogalmaz, hogy bár a hasonlata korántsem tökéletes, a történelmi analógiák mégis megmutathatják azt, hogy az internet nem feltétlenül a szabadságnak, hanem egy sötét, vészjósló jelenségnek lehet a terrénuma.

A ma feudális urai

Hogy a feudalizmus kérdései napjainkban is velünk vannak, kiválóan rámutat Yanis Varoufakis 2023-as Technofeudalism című könyvében, amelyben azt állítja, hogy a kortárs kapitalizmus a digitális világ beköszöntével technofeudalizmussá alakult át, ahol hagyományos nemzetállamok vagy piacok helyett technológiai óriáscégek rendelkeznek aránytalanul nagy hatalommal a társadalom felett. Azaz ő is a neomediaevalista gondolatkörben vizsgálódik: a hatalom decentralizált, széttöredezik a különböző entitások között, ahogy a középkori feudális urak is óriási területek és erőforrások fölött rendelkeztek, kevés központi hatósági felügyelet mellett.

Ebben az új rendben az olyan technológiai óriások, mint az Alphabet, az Amazon vagy a Meta mai feudális urakként működnek, és a modern gazdaság egyik jellegzetességeként hatalmas digitális területek felett gyakorolnak ellenőrzést, adatokat gyűjtenek, és diktálják az egyének és kisebb entitások számára az ökoszisztémáikon belüli kötelezettségvállalás feltételeit.

Az állam szuverenitása megkérdőjeleződik

A technofeudalizmus abban is megnyilvánul, hogy a hatalmi dinamika az államról a magántársaságokra tevődött át. A középkorban az állam hatalma gyakran másodlagos volt a feudális urakéhoz képest, akik saját hadsereget, bíróságot és gazdasági rendszert tartottak fenn. Varoufakis szerint ma a kormányok egyre inkább elveszítik a techgazdaság feletti szabályozó hatalmukat, és számtalan alkalommal szinte alárendelődnek ezeknek a technológiai konglomerátumoknak, vagy függővé válnak tőlük (elég utalni Donald Trump és az X-tulajdonos, Elon Musk kapcsolatára). Ez visszaigazolja a neomediaevalizmus előfeltevését, mely szerint az állam már nem az egyedüli, sőt nem is az elsődleges szereplő a nemzetközi rendszerben. Ehelyett a hatalom különböző szereplők között oszlik meg, beleértve a multinacionális vállalatokat, a nem kormányzati szervezeteket és még a befolyásos magánszemélyeket is, akárcsak a középkori világban, ahol az egyház, az arisztokrácia és a kereskedőcéhek a monarchia mellett döntő szerepet játszottak. A technofeudalizmusban az állam szuverenitása megkérdőjeleződik, ami az egymást átfedő joghatóságok és hűségek bonyolult és sokszor átláthatatlan hálójához vezet.

A digitális korban az egyének gyakran a techvállalati szerződési feltételek, nemzeti törvények és nemzetközi szabályozások labirintusában találják magukat, vagyis alapvető jogaik nem csupán az állami jog, hanem a szerződéses feltételek általi korlátozások alapján is csorbulhatnak, hasonlóan a középkori alattvalókhoz, akik több úrnak és intézménynek tartoztak egyidejű hűséggel. A digitális platformok használata során az egyének számos alkalommal érezhetik úgy, hogy a platformok szabályai fontosabbak a szólásszabadságuk gyakorlása során, mint a klasszikus, állami jogi keretek.

Ahol az állam visszavág

Mindezzel összefügg az internet szabályozásának széttöredezettsége is. 2015-ben, a második Internet Világkonferencián a Kínai Népköztársaság elnöke felszólította a világ összes országát, hogy tartsák tiszteletben egymás kiberszuverenitását, azaz annak jogát, hogy megválaszthassák a „saját internetük” fejlesztésének és szabályozásának módjait. A probléma mindezzel az, hogy a korábbi – jelentősen lokálisabb – kommunikációs környezettől számottevően eltérő technológiai és fizikai adottságokkal rendelkező globális internet esetében nem biztos, hogy értelmezhetőek nemzetközi együttműködés nélkül az országhatárokat figyelembe vevő szabályozási megoldások.

Ez a törekvés könnyen elvezethet az internet széttöredezettségéhez, az úgynevezett splinternethez (az angol splinter, ’szétforgácsol’ szóból képezve). Ez azt a veszélyes tendenciát írja le, amikor a globális, nyílt és interoperábilis internet egyre inkább elszigetelt szegmensekre oszlik, gyakran nemzeti vagy regionális vonalak mentén.

A fragmentáció többféleképpen jelenik meg a mindennapokban, és az internet alap-infrastruktúrájának korlátozásaitól (kapcsolódási akadályok, kompatibilitás) kezdve átjárja a tartalmak összességét (például bizonyos tartalmak blokkolása meghatározott földrajzi határokon belül). Ezt a széttöredezettséget különböző tényezők, többek között kormányzati politikák, cenzúra és eltérő szabályozási keretek idézik elő, amelyek a helyi ellenőrzést részesítik előnyben a globális összekapcsolhatósággal szemben. Kína és Oroszország élen jár a rossz gyakorlat kifejlesztésében és annak exportálásában, hiszen mindkettő kifejlesztette saját internetverzióját, szigorú tartalomellenőrzéssel és felügyeleti mechanizmusokkal.

Új, immobilis társadalmi rend

Ugyanakkor az internet fragmentációja nemcsak nemzeti, illetve regionális vonalak mentén figyelhető meg, hanem az egyes felhasználók szintjén is: az internetes kereséseket rangsoroló és közösségimédia-platformok tartalomrengetegét rendszerező algoritmusok nagyban befolyásolják, hogy mely felhasználó milyen hírekkel, tartalmakkal érintkezik, érintkezhet. A tartalmak rangsorolása általában az átlagfelhasználó által megismerhetetlen és átláthatatlan szempontrendszer szerint történik másodpercek töredéke alatt, amely többek között az adott felhasználó korábbi közösségimédia-fogyasztási szokásain, földrajzi elhelyezkedésén és a közösségimédia-platformmal összekötött egyéb weboldalakon eltöltött időn alapul. Ez azt eredményezi, hogy szinte nincs két olyan felhasználó, aki a nap híreit, a digitális platformokon elhelyezett tartalmakat azonos sorrendben látná.

Az internetezők átlagos napi közösségimédia-használata világszerte száznegyvenhárom percet, azaz majdnem két és fél órát tett ki naponta 2024-ben. Ebben a rendszerben az információhoz, a digitális eszközökhöz és a gazdasági lehetőségekhez való hozzáférést néhány domináns szereplő ellenőrzi, ami a digitális hozzáférésen és ellenőrzésen alapuló új hierarchiát hoz létre. Varoufakis és Yen arra figyelmeztetnek, hogy beavatkozás nélkül a kialakulóban lévő technofeudalizmus olyan új, immobilis társadalmi rendet fog megszilárdítani, amelyben egy kis elit rendelkezik a digitális termelési eszközök fölött, ahogyan a feudális urak a föld és annak terményei fölött rendelkeztek. Mindez pedig elég sötét képet fest elénk arról a kommunikációs eszközről, amelyen keresztül a mindennapokban gyakoroljuk véleménynyilvánítási szabadságunkat.

 

A szerző jogász, az ELTE ÁJTK oktatója

Nyitókép: Károly orléans-i hercegnek hódol hűbérese, Antoine de Beaumont, XV. századi kódex, Párizs, Nemzeti Levéltár / Wikimedia