Fiatalkoromban egyszer elküldtem Sanyi bácsinak, hogy a nagyszüleim miket mondtak nekünk. Arra válaszként jött ez a levél: „…levele szinte megengesztelt szülővárosom iránt. Ön ugyanis az első művelt szegedi, aki személyes hozzájárulásával igen értékes adalékokkal gazdagította az én ismeretemet, s a kutatás ügyét.

Gyűjtő, kutatómunkámban mindig csak úgynevezett egyszerű emberek támogattak,

értelmiségiektől, akik gyermekkori, családi élményeikkel segíthettek volna, alig kaptam valamit. Nos, ez úrhatnám társadalmunk fájdalmas betegsége, de mit tehetünk róla. (…) Sok szeretettel, szögedi szívvel Bálint Sándor.”

Az utóbbi években Apró Ferenc Tömörkény-kötetek szerkesztésével foglalkozik. Májusban jelent meg a Néprajz, régészet, könyvtárügy, s október 31-én a Somogyi-könyvtárban mutatták be Huszonkét betűvető, egy dalköltő című gyűjtését, amely Tömörkény István írókról készült kritikáit, előszavait, cikkeit és ráadásként egy Dankó-nekrológot tartalmaz.

Jó érzés, hogy a szerző halála után száznyolc évvel még posztumusz kötetet jelentethetünk meg. De Tömörkény végtelen.

Van még egy kedvenc gondolatom: az életműből kigyűjteném a különböző vásárleírásokat, a lóvásárt, a subavásárlást.

Alsóvároson született 1820-ban Apró Ferenc ükapja, akinek a neve két évszázada öröklődik az utódok között. Aki ide születik, hamar megszereti a városát, hiszen olyan életművek állnak előtte példaként, mint Bálint Sándoré, Péter Lászlóé, Lőw Immánuelé.

Lőw Immánuel is elmehetett volna a világ bármelyik fővárosába főrabbinak. Sokan maradnak a városban, de még többen elhagyják. A hatvanas években jelentkező író-költő nemzedékből talán csak Simai Miska maradt.

Apró Ferenc: a szülőföld iránti szeretet erősíti és büszkévé teszi az embert (a képek Apró Ferenc archívumából)

 

Számolnunk kell a főváros elszívó hatásával, másrészt a szülőföld iránti szeretet erősíti és büszkévé teszi az embert. Ezt a kötődést pedig leginkább a „szegedikumok” jelentik. Ezek adják a város önálló értékét. Olyan tudományos eredmények, tárgyak, amelyek csak itt jellemzők. Az Anna-víz. A Dóm tér mint építészeti alkotás. A szegedi kisgrafika: Buday György, a százéves korában elhunyt Kopasz Márta, Vadász Endre. A szegedi matematikai iskola vagy orvostudomány. Ám a szegedikumok el is tudnak fogyni, oda is ember kell, aki fenntartja, istápolja és lelkesíti a többit.

A legösztönzőbb példaképeket sorolva Apró Ferenc Ilia Mihályra is hivatkozik, aki irodalomszervezőként azzal rázta fel a magyar olvasói közvéleményt, hogy rámutatott, az országhatáron túl is létezik élő magyar irodalom.

Odafigyelés és számontartás az ő életművének a nagy eredménye. Amikor már lehetett, ezt Pesten is elismerték a Széchenyi-díjjal.

Apró Ferenc 2025-ben a Szegedért Alapítvány fődíjasa, 2022-ben Szeged Kultúrájáért díjasa volt. A fődíj és a Kölcsey-gyűrű azt jelenti, hogy számontartanak, figyelnek rám, hogy szem előtt vagyok, és ez a fontos.

A történészt ugyanakkor az utcán is sokan felismerik, megszólítják, hogy elmeséljenek egy-egy történetet
a családjukról, vagy hagyatékot mutassanak meg neki.

Volt úgy, hogy megállítottak az utcán. Elővettek a táskából egy csomó papírt, hogy a padláson találták. Tápai szatyrok eladási listája volt külföldre. A különböző szatyrok speciális elnevezéseivel. Ilia Miskának oda is adtam a listát, mert persze az irodalomból ismertek ezek a tárgyak, de végre minderről előkerült egy dokumentum is.

A várostörténész számára rendkívül fontosak az ilyen iratok. Vagy például a címtárak. Péter László úgy kutatott, hogy a könyvtárakból kimásolta a címtárakat, az asztalára állította, és ha valamit keresett, csak kihúzta és belelapozott. A városi tanácstól kezdve az asztalosokig mindenki benne volt a címtárakban. Bár a fiatalabbaknál nem látom, hogy használnák, hogy hivatkoznának rá.

Péter László életműve példaként állt apró Ferenc előtt (forrás: Eifert János, CC BY-SA 4.0, Wikimedia Commons)

 

Egyébként sem nagyon látom a várostörténeti kutatásoknál az utánpótlást. Ötvenöt évesnél fiatalabbat nem is nagyon tudnék említeni.

Egy irodalmár vagy történész nem fog odáig „leszállni”, hogy mikor fúrták az Anna-kutat. Mert az egyetemen mást tanult. Háborút, békekötéseket: országok sorsát.

Gondoltam már arra, hogy egyszer

csinálnék egy hat hónapos tanfolyamot. Egy-egy látogatás a levéltárba, a könyvtárba, ide-oda. Várostörténet, forráshasználat,

vannak olyan források, amelyeket a nagy történész nem ismer. Szeged pénzügyei 1919-ben? A kurzus egész biztos lökne valamit a kutatásokon és a kutatók létszámán.

Jogászként kezdte a pályafutását, ám Apró Ferenc sorsát egy határozott momentum hamar megfordította.

Volt egy NB1-es kardcsapatunk. A társaság egyik tagja balesetet szenvedett, de úgy, hogy Pécsre vitték helikopterrel gyógyítani. Jó barátom volt, a fájdalom pedig olyan formában tört ki belőlem, hogy egy cikket írtam róla
a Délmagyarba. Ez a szomorú véletlen adta a lehetőséget és egyben a formát is. Mert ez az agynak meg a léleknek a nagy titka, hogy a mondanivaló milyen formában kívánkozik ki az emberből. És belőlem írásban kívánkozott ki. Az volt a legelső cikkem, 1970-ben. Heller Ödön festőművész emlékére írtam a másodikat, majd egymást követték a cikkek, és ott ragadtam.

Első érdeklődési köröm a képzőművészet volt. Aztán jött az irodalomtörténet, és így tovább.

Péter László adott példát a sokoldalúságra, az adatok sebezhetetlenségére

és az idő kihasználására is. Ahogy ült a könyvtári tájékoztatóban, az asztalán ki volt nyitva a Délmagyar, és ha csak egy perce is volt, azt cédulázta. Abban az időben így szerezhette meg az ember az adatokat. Én is akkor tanultam meg, hogyan lehet az időt kihasználni. Ha egy perc, akkor egy percig csinálom a munkámat.

 

Pótlások a Szegedi szótárhoz

Anyai nagyanyám, Teleki Lászlóné Vastag Teréz szerette a mondataiba beágyazni a népies kifejezéseket, hasonlatokat. A tájszavak iránti szeretet az ő génjeiből került hozzám. Egyszer kihajolt a konyhaablakon, mikor mi kint fociztunk az udvaron. „Be ne rúgjátok az ablakot, mert apátok seggé ül a parázsra!” (nagyon mérges, dühös). Bálint Sándor elájult. Tudniillik ez sem volt benne a Szegedi szótárban.

Persze egy szótár soha nem lehet teljes. Mióta kiadtam a Pótlások a Szegedi szótárhoz című könyvemet, már nekem is több új közleményem megjelent.

Mögkopott a söprű. Azt jelenti, hogy a házastársak elhidegültek. Teljesen váratlanul, a villamoson hallottam. „Pedig még egyéves házasok sincsenek, de már mögkopott a söprű.”

Szöszé-koszé. Valaki áron alul vásárolt például. „Szöszé-koszé vötte a tanyát.”

Törzsöngős ember. Nagyakaratú ember, zsémbes, mindenben ellenkező.

Krisztus szakállára adtam kölcsön százezer forintot. „Egyszer így panaszkodott nekem valaki a villamosmegállóban. Hogy

biztosíték nélkül, jó szóra adott hitelt. Nincs róla papír, csak úgy Krisztus szakállára.”

De egy igazi talány is adódott az évek alatt. Lehet, hogy a gyűjtésnek ez az egyik legnagyobb darabja. Polczner Jenő szidta éppen az egyik rokonát, hogy az csak járja a vízen lagzit. Utólag megkérdeztem, mi is az a vízen lagzi? Nem tudta megmondani, csak hogy körülbelül annyit jelent, mint a „fönn az ernyő, nincsen kas”. Persze ma már ez is magyarázatra szorul. Ha valaki gazdagnak mutatja magát, de valójában nincsen semmije.

Erőlködtünk, próbáltuk megfejteni, mégis mit jelenthet. Péter László felszólt Budapestre a Néprajzi Tanszékre Katona Imrének. Az összes ismerősünket mozgósítottuk, de nem találtuk a megoldást. Ekkor mentem el egy parasztlányhoz, aki ugyan már bent élt a városban, de csodálatos volt a nyelvérzéke. Elmondtam neki. Iduka pár napot kért, hogy majd meglátja. Három-négy nap múlva azt mondja nekem: „Feri, megvan a megoldás. Hát, min szokták megtartani a lakodalmat? Boron. Na, de ha csúfolják a szegényembert, akkor

azért csúfolják, mert nagyon szegény és mégis megtartja, ezért mondják, hogy vízen tartja a lakodalmat.”

Megoldotta a parasztlány, amit az egyetemi tanárok tucatja nem tudott. A génjeiben hordozta a megfejtést. Ezért mondom sokszor, hogy a templom és a nyelv tartotta meg a magyar embert.