Két diktatúra áldozata mai szerző célkeresztjében

„Scheiber Sándor a magyar zsidóság legnagyobb huszadik századi alakja”, szögezi le Veszprémy László Bernát a Hét verem – Scheiber Sándor küzdelmei a kádári állambiztonsággal című könyve (Jaffa, 2025) harmadik bekezdésében (8). Majd a kötet vége felé, mintegy konklúzióként, így fogalmaz: „Áldozat volt: két huszadik századi diktatúra, a náci és a kommunista diktatúra áldozata” (293). Ám a vallási vezető érdemeit elismerő indítás és a kötet utolsó oldalain a két diktatúra áldozatává vált tudós rabbi tragikus sorsáról fogalmazott mondat közötti majd háromszáz oldalon a szerző nem a tisztelet és az együttérzés, nem a bevezetőben ígért, a „Scheiber állambiztonsági megfigyelés[e] széles forrásbázisra épített, objektív és kritikai feldolgozásá[nak]” (17) szellemében tárja fel a rabbi életének részleteit, hanem nyíltan pálcát tör fölötte, folyamatosan ítéletet mond tetteiről a megfelelő bizonyítékok és összefüggések feltárása nélkül. A képrombolás korunkbeli változatának vagyunk tanúi – csak a „miért?” marad megválaszol(hat)atlan.

I. TÖRTÉNETI FELTÁRÁS ŐSBŰNÖKKEL

A kötet – mint Veszprémy írja – „alapvetően a Kádár-rendszerben töltött 29 évére, azon belül is főleg az állambiztonsággal (BM III/III. és III/II. – belsőreakció-elhárítás és kémelhárítás), illetve az Állami Egyházügyi Hivatallal (ÁEH) való változékony, ám főleg negatív kapcsolatára koncentrál” (9). Ez a fókusz azonban csak a harmadik fejezettől szervezi a munkát. Az első két fejezet a főrabbi életének legfájóbb eseményeit tárgyalja, mégpedig úgy, hogy azokat bűnökként, de legalábbis jellembeli-morális hibákként mutatja be, s ezzel mintegy előkészíti a talajt ahhoz, hogy az állambiztonság Scheiber lejáratását célzó igyekezetét az áldozat rovására mutathassa be. Két eseményről van szó: egyrészt arról, hogy a rabbi Budapestről nem tért vissza (saját és felesége elmondása szerint: nem tudott visszatérni) Dunaföldvárra, a deportálások idején magára hagyva hitközségét (47), másrészt arról, hogy édesanyját ő hozatta át az Üvegházba (tudhatóan azért, hogy megmentse szeretett anyja életét), ám ott egy nyilas golyó végzett vele. „[É]desanyja halálát végül akaratán kívül egyenesen maga okozta” (49), siet konklúziójával Veszprémy, azonnal vádként megfogalmazva azt, amit Scheiber Sándor felesége az egyik interjúban férje önmarcangoló érzéseként ír le, miszerint a férje „úgy érezte, hogy nem megmentette, hanem a halálba vitte az anyját, soha nem tudta ezt többet feldolgozni magában” (46). A főváros felszabadulása után heteken át kereste a szülők holttestét testvérével, Scheiber Lipóttal (Titivel), Scheiber saját szavaival, „égő, üszkös romok és törmelékek között botorkálva, holttestek halmaiban botladozva […] hullaházak sötétjében, mezítelen, csonttá fagyott hullák ezrei között” (46–47).

Dunaföldvár 1940-ben (fotó: Kotnyek Antal, Fortepan)

 

Az Üvegháznak, a Svájci Követség kivándorlási osztályának bejáratánál a budapesti Vadász utcában 1944-ben (fotó: Fortepan) 

 

Állambiztonsági lejáratás

Bár már az ötvenes években is fókuszált Scheiberre az állambiztonság, a Kádár-korszakban tette egyik elsődleges célpontjává őt. Feladata ekkortól általában „az egyházi intézmények lassú bomlasztása, manipulálása és felhasználása” (11) volt, de konkrétan a magyarországi „cionista tevékenység felderítése” volt a célja (89), amikor 1961-től többször is fedett nyomozásokat folytatott Scheiber és a Rabbiképző ellen.

A harmadik fejezetben térve rá közvetlen tárgyára, Veszprémy külön figyelmet szentel Mélykuti Ferenc rendőr őrnagy tevékenységének, aki személyes ügyének tekintette, hogy Scheibert bármi áron tönkretegye, lerombolja szakmai és baráti kapcsolatait (95 skk.). 1962 novemberében reaktiválnak mindenkit, akit korábban „zsidó vonalon” alkalmaztak, és Scheiberre állítják őket: a főrabbit „figyelőztetik” (98), leveleit felbontják, telefonját lehallgatják, s igyekeznek erkölcsileg is kompromittálni, például azzal, hogy „női kapcsolataival fényképezik” (97). Nem bánták volna, ha kivándorol, ám Scheiber nyíltan megüzente az ÁEH-nak – 1962-ben Sós Endrének, a Magyar Izraeliták Országos Képviselete és a Budapesti Izraelita Hitközség elnökének írt levelében – hogy tudománya és minden idegszála Magyarországhoz köti, s „magyar hazáj[át] és a magyar tudományt, illetve a magyar zsidóságot” kívánja szolgálni (99).

Nőügyek feltételezése

Veszprémy részletesen ír a Scheiber magánéletéről szóló lejárató jelentésekről, amelyekben az állambiztonság Mélykuti őrnagy szavaival „erkölcsi kompromittáló adatokat” [sic!] (133) igyekezett gyűjteni. Így kerül szóba több feltételezett szerető, Mélykuti összefoglalója szerint tizenegy is (135–136). A szerző mindezeket taglalja, és hozzáteszi:

„A közölt információk nem bizonyított tényállások, és nem Scheiber lejáratását, hanem az állambiztonsági gyakorlat működésének megértését szolgálják: a szerző tiszteletben tartja az emberi méltóságot és a kegyeleti érzékenységet. Ám ki kell emelni, hogy az információk nem mindig Scheiber ellenfeleitől származtak” (135).

Vagyis tudni ugyan nem tud semmit, de jelzi: nem zörög a haraszt. Aligha történészhez méltó eljárás. A Scheiber személyét lejáratni igyekvő jelentések között Veszprémy hosszú passzust közöl Nádas Péter visszaemlékezéséből, a Világló részletekből, ahol az író az egyik feltételezett szerető szavait idézi Scheiber ápolatlanságáról (134). Ezen a ponton már a szerző is rámutat a tévedésre: Scheiber „nem volt elhanyagolt, és koszos sem. Hívei és tanítványai szerint a Lukácsba járt, angol öltönyöket hordott, kölnit használt, ezenkívül mosatta, vasaltatta ingeit” (134). És, tegyük hozzá, minden reggel a Kun utcai borbély borotválta meg, amitől sima és illatos arccal lépett be a Rabbiképző igazgatói irodájába. Veszprémy a feltételezett nőügyeknél is készpénznek veszi azt, amit az állambiztonság nyilvánvalóan aljas szándékból állított.

Scheiber Sándor tanít a Rabbiképző gimnáziumában 1960-ban (fotó Bauer Sándor, Fortepan)

 

Ráadásul, tovább folytatva a „nőügy”-témát, elmereng Scheiber „nőképén”, azt állítva, hogy a nőt alárendelt szerepben, férje segítőjeként képzelte a házasságban, és nem „a férfiakkal azonos értéket képviselő emberekként tekintett a nőkre” (138). Ezen állítását az 1944 és 1963 között elhangzott esküvői és gyászbeszédei (Scheiber Sándor könyve, Múlt és Jövő, 1994) alapján teszi (137) – és a mai, Magyarországon még mindig messze nem általános elvárásokat hátravetítve – várja el Scheibertől, hogy a rabbi- és tudósfeleségeknek esküvői útravalóul, illetve temetésük alkalmából méltatásként a szellemi és társadalmi egyenrangúság célját jelölje meg, és várjon el tőlük saját professzionális ambíciókat és elismertséget. „Ugyan a korabeli nőkép hatását is észben kell tartani, ám Scheiber feladata éppen az lett volna – mondja a fiatal szerző több mint nyolcvan év távlatából – vállaltan progresszív rabbiként, hogy ezt meghaladja.” (138) Azt hiszem, felesleges bizonygatni ennek az elvárásnak az abszurditását, történetietlenségét, emberi érzéketlenségét. Nemcsak azért, mert a mai ideálok retrospektív megkövetelése nem méltó komoly történészhez, de azért is, mert – és ezt sokan tanúsíthatjuk – Scheiber igenis magas elvárásokkal volt azon nők iránt, akikben látott a tudományos vagy egyéb szellemi munkához ambíciót, kedvet és tehetséget.

Eredménytelen igyekezet

„A Rabbiképző egy fertőző góc, amivel külön kell foglalkozni. […] A Rabbiképzőben uralkodó rossz, káros szellem meghonosítója dr. Scheiber Sándor igazgató”, írja jelentésében az egyik ügynök, a „Frédi” fedőnevű, NDK-ból érkezett rabbinövendék, Wilfried Fink (181). A hatvanas évek második felében több fedett nyomozás volt hivatott feltárni ezt a „fertőző gócot” (elsősorban az „Exodus” és „Nyomda” fedőnevű nyomozások), amelyek Scheiber legkedvesebb tanítványai, Beer Iván, Berger István és Landeszmann György ellen irányultak. 1971 után egyre intenzívebbé váltak a Scheiber ellen szervezett akciók, amelyek anyagát a „Direktor” fedőnevű csoportdossziéban gyűjtötték össze. Ennek során, mint Veszprémy írja, „több hálózati személyt foglalkoztattak, valamint 3/a és 3/e rendszabályt (telefon- és szobalehallgatást), továbbá »K«-ellenőrzést (postaforgalmi ellenőrzést) vezettek be” (198). Ezt a K-ellenőrzést 1977-ben személyes dossziéban folytatták, előbb „SZ” dossziét, majd „F” (figyelő) dossziét állítva össze (199). Scheiberék lakásának lehallgatását sokáig nem lehetett megoldani (97), mert mindig volt valaki a lakásban, mígnem lányuk, Mária esküvője idején, 1973 decemberében, amikor minden ott lakó az esküvőn volt, végül sikerrel telepítettek lehallgatókat (207–208).

Scheiber Sándor rabbit avat 1964-ben (fotó: Bauer Sándor, Fortepan)  

 

„Több mint 40 ügynök és társadalmi megbízott” jelentett Scheiberről, írja Veszprémy (200). Ám ez a hosszan tartó és rendre nagy apparátust megmozgató igyekezet végül nem járt eredménnyel; mint 1976-ban maga Pénzes főhadnagy is elismerte, „dr. Scheiber Sándor olyan operatív helyzetet teremtett a hazai és külföldi izraelita körökben, amelynek alapján az azzal szemben alkalmazott adminisztratív intézkedések nem vezetnének eredményre” (225). A lejáratási akciók kudarca miatt később Pénzes „dr. Scheiber Sándor kiszorítás[át]” igyekezett elérni „az Országos Rabbiképző Intézetből az ÁEH intézkedései alapján” (225). Ám ez az igyekezetük sem vezetett sikerre, hiába dolgoztak ki „operatív és egyéb kombinációkat a [Scheiber körüli] csoportosulás bomlasztására és dr. Scheiber Sándor lejáratására”, írja Pénzes, és hiába mozgósítottak tizenöt főt kizárólag erre a feladatra (226).

Az állambiztonságot leginkább zavaró péntek esti kiddusok – melyeken a jelentések szerint rendre száz–százötven ember, túlnyomórészt fiatal gyűlt össze (226–232) – tovább folytak, összetartó kis közösséget alkotva Kádár atomizált társadalmában.

„Scheibert mindenesetre a hetvenes évek közepére teljesen körbekerítették”, állapítja meg Veszprémy (208). Az utolsó években felesége unszolására – aki a Síp utcában azt mondta Bárdi hitközségi elnöknek, hogy neki „nem halott igazgató, hanem élő férj kell” – „kész volt lemondani” is, ám ezzel a lehetőséggel nem éltek a hatóságok (270). A kádári Magyarországon, mint Veszprémy fogalmaz, el kellett varázsolni a nyugati zsidó vendégeket, ebben pedig ,,Scheibernek szerepe volt” (270–271); ő olyan intézményt vezetett, amelynek már „puszta léte […] is szolgált PR-célokat” (273). Hiszen folyamatosan jöttek a delegációk, többek között az Európai Zsidó Hitközségek Szövetsége, a Zsidó Világkongresszus európai tagozata és a washingtoni Anti-Defamation League (Rágalmazásellenes Liga) képviseletében, akik előtt Scheiberrel kellett bemutatni, hogy a zsidó élet milyen „dinamikus, lüktető” Magyarországon (273). Számos amerikai és izraeli egyetem díszdoktori kitüntetése után 1982-ben ezért avathatta díszdoktorává a Debreceni Református Teológiai Akadémia; 1983-ban ezért kapta meg a Magyar Népköztársaság Zászlórendjét (278); az MTA ezért adományozta neki – életműve alapján – a nyelvtudományok doktora címet a következő nyáron (279), és lett a szegedi József Attila Tudományegyetem címzetes egyetemi tanára. Emellett engedélyezték Scheiberéknek a Kútvölgyi úti kórház használatát, és 1984 augusztusában izraeli útra (Scheiber első [és utolsó] izraeli útjára) kaphattak engedélyt (277).

A nyomozások és a megfigyelések – és az ezekhez szükséges beszervezések – „Scheiber környezetében egészen haláláig folytak” (200). Temetésén három olyan rabbi mondott gyászbeszédet, akik korábban mind jelentettek róla, míg a BM ügynökei nyilván mind ott tolongtak a gyászoló tömegben.

II. A CSALÁRDSÁG RETORIKÁJA

A fenti tények ismeretében azt feltételezhetnénk, hogy a vészkorszakot túlélő magyar rabbi és a kádári állambiztonság áldozataként évtizedeken át üldözött vallási vezető sorsa iránt annyi megértéssel és tisztelettel viselkedik a szerző, hogy az életpálya bemutatása során igyekszik objektív maradni. De Veszprémy nem ezt teszi: sugalmaz, csúsztat, félreértelmezi a levéltári dokumentumokat, karaktergyilkosságot követ el, és két esetben bizonyíthatóan meghamisítja a forrásként hivatkozott dokumentumot. Minderről alább részletesen írok. A csalárd eszközök minden alkalmazását nem fogom sorra venni, az messze meghaladná könyvismertetésem már így is túlfeszített terjedelmi korlátait. De azt gondolom, ennyi is elég lesz az olvasónak, hogy eldöntse, hihet-e a könyvnek.

Mindentudó narrátor

Veszprémy munkájában feltűnően korán megjelennek a feltételezéseken alapuló állítások, amelyek mind-mind egy irányba terelik az olvasót, igyekezve antipátiát kelteni a tudós rabbi iránt. Korán megmutatkozott Scheiberben „egy erős teljesítési kényszer szülei iránt”, írja Veszprémy, állítását azzal támasztva alá, hogy bár ő maga „gyermekként orvos akart lenni” (18), apja iránymutatását elfogadva a rabbipályát választotta. Ebben, folytatja Veszprémy, „nyilván nem segített, hogy édesanyja az öccsét jobban szerette” (18). Több probléma is felmerül ezzel a mondattal kapcsolatban. Mégis, honnan tudjuk, hogy felnőttkorában nem a rabbipálya jelentette számára is az igazi küldetést (és nem a talán kósza gyermekkori terv)? És honnan tudja Veszprémy László, hogy az anya valóban jobban szerette Lipótot, mint Sándort? Azért, mert Sándor ezt érezte? (Hány gyermek érzi, hogy szülei jobban szeretik a testvérét!) A mondat származási helyét jelölő lábjegyzet nem hiteles forrásra, mondjuk, az anya visszaemlékezéseire utal, hanem Scheiberére, mégpedig saját hetvenedik születésnapján elmondott beszédére, amelyben életére visszatekintve írja le a főrabbi ezt az érzést, majd szerényen így folytatja: „Ma már megértem, hiszen magamnál én is jobban szeretem őt és családom mind a négy tagját” (Scheiber Sándor könyve, 427). Kár, hogy ezt a mondatot már nem idézi Veszprémy.

Scheiber Sándor a dolgozószobájában a Rabbiképzőben 1961-ben (fotó: Bauer Sándor, Fortepan) 

 

Scheiber Sándorné Bernáth Lívia (Scheiber Lili) hitelességét már az első oldalakon megkérdőjelezi azzal, hogy szerinte „nem bizonyult mindig megbízható emlékezőnek” (7), ezzel azonnal befolyásolva az olvasót. Ráadásul rendre gúnyt űz a feleség emlékező szavaiból. Nem tekinti másnak az asszony történeteit, mint anekdotáknak (8), amelyekkel legendákat gyárt férje csodálatos meneküléseiről, miközben önnön jelentőségét felnagyítani igyekszik. Ezeknek része „a halál torkából, vagyis a náci és szovjet veszedelemből való menekülés, melyet az isteni oltalom földi aktora, Scheiber Sándorné eszközöl ki” (uo.).

Semmilyen alapja nincs a szerzőnek ilyen lekezelő stílusban beszélni a rabbi életének párjáról mindjárt a könyv második lapján.

Az asszony lejáratása persze később is folytatódik, többek között a munkaszolgálatra való visszaemlékezését nevezi „kitalációnak” (27), és megkérdőjelezi a deportálástól való megmenekülésről szóló történetét (31–34), torzítással és valótlanságokkal, a már említett „őshazugsággal” vádolva őt (34), amely az „ősbűnt” volt hivatott leplezni. Ez Veszprémy szerint abban állt, mint emlékszünk: hogy Scheiber mestere, Heller Bernát 1944. március 19-i budapesti sírkőavatása után nem tért vissza Dunaföldvárra. A szerző a feleségnek nem hiszi el, hogy hajóval jöttek Pestre, hogy a német megszállás másnapján vissza akartak térni, de nem tudtak, és nem hisz magának Scheiber Sándornak sem, aki elmondta, hogy „a fővárosban rekedt”, illetve hogy „akkor már nem engedték vissza Dunaföldvárra” (35). Veszprémy saját, minden alapot nélkülöző érzésére hagyatkozva ítéli „valószínűbb forgatókönyvnek” (32), hogy „Scheibernek esze ágában sem volt visszatérni a hitközségbe” (34).

Veszprémy tehát a feleséget nem tartja megbízható emlékezőnek, akinél a történet „továbbszövése kétségkívül azt a célt szolgálta” (45), hogy – mondja az azonnal ítélkező szerző – „a hitközséget hátrahagyó Scheiberből embermentőt […] faragjon” (45). A sugalmazás grammatikája szerint az állítást előfeltevésbe rejti: a „hitközséget hátrahagyó” kifejezés preszuppozícióként eleve igazként feltételeződik (akár állító, akár kérdő, akár tagadó mondatban szerepel), de Veszprémy minden igyekezete ellenére nem egyértelmű és semmiképp nem bizonyított az igazsága. Scheiber életének ezt a legfájóbb eseményét azután a szerző nem győzi újra meg újra felemlegetni, nehogy elfelejtse az olvasó, hogy olyan emberről van szó, akit „egész életében […] kísértette, hogy magára hagyta dunaföldvári hitközségét, és elsősorban a gyerekeket” (47). Veszprémy afféle mindentudó narrátorként állítja be önmagát, aki belelát karakterei fejébe, s tudja, mi zajlik bennük. S azt várja, hogy őneki higgyünk, ne Scheibernek vagy feleségének.

Az állambiztonságnak hitelt adó forráskezelés

Bárhogy fogadkozik is Veszprémy a bevezetőben arra, hogy „a kommunista idők feljegyzései »inkább szolgálnak ködösítésre, mint tisztázásra«” (15), narratívájának egyik legnagyobb problémája a forráskezelés:

Scheibert és Scheibernét megbízhatatlannak tartja, a feleséget „történelmi torzításokkal” vádolja (215), ugyanakkor mindent elhisz a jelentőknek és a tartótiszteknek, titkosrendőrtiszteknek (erről több példát hozok alább), sőt még a pletykáknak is (24).

Gyakran az általa is elismerten elfogult gyűlölködőknek ad hitelt, így a „Xavér” néven jelentő Benoschofsky Ilonának (78) és a „Viola” fedőnevű Surányi Viktóriának (akit indirekt módon „megbántott nőnek” nevez, s ezzel ő maga hiteltelenít [303, 26. lj.).

Azt állítja Scheiberről, hogy „nem volt jó szónok” (24), idézve többek között az említett „Violát” és Scheiber Lilit, aki – Veszprémy sugalmazásával ellentétben – a következőt mondta: „Sosem becsülte saját szónoki képességét” (p. 303. 26. lj.). Itt is csúsztat a szerző: Scheiber Sándorné nem azt állítja, hogy férjének nem volt szónoki képessége, hanem azt, hogy ő maga elégedetlen volt saját szónoki képességeivel (ennyire magasra emelte a lécet önmagával szemben, és ennyire szerény volt).

Scheiber Sándor a Rabbiképző zsinagógájában 1964-ben (fotó: Bauer Sándor, Fortepan)

Miután Veszprémy előadja, hogy „hívei »cádikként«, azaz »igaz emberként«, »csodarabbiként« írják le” (12), e felsorolást mintegy fokozva a feleséget idézi, aki „egyenesen a Rákosi-rendszer által meghurcolt katolikus vezetőkhöz, Mindszenty József hercegprímáshoz és Grősz József kalocsai érsekhez hasonlította néhai férjét: »Én mindig féltem, hogy ugyanúgy, mint a katolikus egyház vezetőjét vagy Grőszt, őt is el fogják vinni«” (12). Veszprémy csúsztatása itt abban áll, hogy Scheiberné nem azt állítja, hogy – mint a szerző korábbi mondatai sejtetik – Scheiber afféle zsidó Mindszenty lett volna, hanem azt, hogy attól rettegett, férjével is azt teszi a hatalom, amit a hercegprímással.

„Későbbi karrierjének tükrében szembetűnő viszont Scheiber korai éveiben, hogy a jelek szerint szinte semmilyen kapcsolatot nem ápolt sem a szervezett cionista mozgalommal, sem pedig a cionista eszmekörrel” (21). E mondat preszuppozíciója: „későbbi karrierje” éveiben ez megváltozott, később cionista lett/volt. Ami pedig nem igaz; még Veszprémy is kimondja, hogy Scheiber prédikációi asszimiláns tartalmúak voltak (24), nem vett részt az 1948-ban Izrael kikiáltását ünneplő cionista napon (55), és „semmi nyoma annak, hogy különösebben erős cionista nézeteket vallott volna” (56). Egy helyen azonban valóban megjelenik „későbbi karrierje” alatt ez az állítás: az állambiztonsági tisztek és ügynökök jelentéseiben. Vagyis bár Veszprémy tudja, hogy a cionizmus vádja nem volt igaz, mégis, azzal, hogy a „korai évek” és a „későbbi karrier” között ellentmondást feltételez, a besúgóknak ad hitelt, akik a „későbbi karrier” idején igyekeztek cionista tevékenységgel megvádolni. Hiszen az volt a feladatuk, hogy jelentéseikben „realizálják” – hogy Farkas Mihály invenciózus kifejezését használjam – az állambiztonság vádpontját, keressenek utólag „bizonyítékot” a közismerten hamis vádra.

A kútmérgezés retorikája

Veszprémy mintha elítélné, hogy dunaföldvári beiktatási beszédéből Scheiber „kisebbfajta tudományos értekezést alkotott, 26 lapalji jegyzetes beszédet írva”, s a németek előtti hajbókolást sugalmaz azzal, hogy megemlíti: a bibliai, magyar irodalmi, pszichológiai források közé „a biztonság kedvéért” tett német forrásokat is (23–24). Ez a kútmérgezés retorikai vétségének klasszikus esete, amellyel negatívan kívánja befolyásolni az olvasót. A megfogalmazás nem mondható bátornak, még egyenesnek sem; hiszen nem állítja a megalkuvó hajbókolást, csak sugalmazza azt, hogy ezzel rossz színben tüntesse fel a fiatal rabbit. Nem látni a mérget a kútban, mégis hat arra, aki iszik belőle.

A kútmérgezés további példái közt említendők a „Scheiber egotörténete” (29) és „Scheiber holokausztnarratívája” (253) kifejezések, rendre negatívumokat sugallva, hogy Scheiber egoista volt, és a zsidóüldözés alatti megmeneküléséről nem mondott igazat, beszámolója puszta fikció.

Scheiber erkölcsi lejáratása részeként Veszprémy egy helyütt azt sugalmazza, hogy Scheiber maga tüntette el egyik népbírósági vallomását, s felteszi, hogy ez az „üldözött egyházi vezető” valójában „egy olyan, lenyűgöző befolyással és – jobb szó híján – műveleti képességekkel rendelkező hálózat kulcsfigurája, mely képes volt elcsenni egy szigorúan őrzött iratot a kádári titkosszolgálat orra elől?” (243). A szerző valóban nem tud elképzelni más lehetőséget egy irat eltűnésére a kádári irattárakból? Milyen érdekes, hogy számos egyéb esetben, amikor arról ír, hogy egy-egy dokumentum nem maradt fenn, soha nem teszi fel a „kinek állt érdekében?” kérdést.

Karaktergyilkosság

„A karaktergyilkosság (lejáratás, becsületmerénylet, hírnévmerénylet) az egyén és a társadalom legrosszabb tulajdonságaira épít – írja a Magyar Helsinki Bizottság –, az irigységre, bizalmatlanságra, féltékenységre, rosszindulatra, agresszióra, tájékozatlanságra, hiszékenységre, ezenfelül érzelmi bizonytalanságokra, kisebbrendűségi érzésekre és félelmekre.”

A lejáratást, a becsületmerényletet és a hírnévmerényletet Veszprémy előszeretettel alkalmazza

A lejáratás és a becsületmerénylet meglehetősen közel álló fogalmak. A rossz szónok vádja inkább lejáratásnak tűnik, míg a hitközsége magára hagyásának sugalmazása a becsületmerénylet kategóriájába tartozik. Annak állítása, hogy a vészkorszak alatt „Scheiber igenis foglalkozott bizonyos emberek megmentésével, ez azonban elsősorban saját családjára és néhány szoros barátjára vonatkozott” (38), „egyfajta »menlevelet« gyárt[va] magának, hivatkozva távoli svéd rokonságára” (38), hogy a kollaborációgyanús Zsidó Tanács alkalmazottjaként saját családját jobb „lakáshoz (szobához)” juttatta (39–40), illetve az extra jövedelem érdekében folytatott [műtárgy-] „csempészés módszeréhez való lealacsonyodás” (114) – minden bizonyítás nélküli – szuggerálása egyaránt mondható lejáratásnak és becsületmerényletnek.

Gyászistentisztelet a Kozma utcai izraelita temetőben a magyar zsidóság deportálásának negyvenedik évfordulóján, 1984. május 13-án, balra  Scheiber Sándor, középen Salgó László főrabbi (fotó: Gábor Viktor, Fortepan) 

 

Veszprémynek a Scheiber jellemét támadó vádpontjai között olyan esetek szerepelnek, amelyek vagy nem bizonyíthatók, vagy nem róhatók fel a rabbinak, vagy más megvilágításban erényeknek is mondhatók. Miért bűn az, hogy a vészkorszak után a rabbiképző könyvtárosaként hitközségi könyvtárakból és elhunytak hagyatékából pótolta ki az intézet állományát? Milyen bizonyíték alapján állítja a szerző, hogy az „eltünedező” könyvekből Scheiber saját könyvtára is gyarapodott (59)? Vajon milyen bűnlista része lehet az, hogy „eredményes »nácivadászként« funkcionált” (61)? Az ő hibája-e, hogy „felavatott egy rabbit, aki később jelentéseket írt róla” (66)? Nem ordas hazugság-e azt állítani, hogy az ötvenes években folyamatosan gyártotta a „rendszert támogató nyilatkozatokat” (70)?

Egyértelmű becsületmerényletnek tekinthető a Scheiber Sándor hálózati beszervezéséről szóló narratíva. Amit egy II/3-as tiszt, Varga Lajos rendőr hadnagy feljegyzéséből tudunk, az az, hogy „[a] II/5-ös osztály 1955 augusztusában pressziós alapon beszervezte azzal a céllal, hogy a vezető zsidó papság körében foglalkoztassák” (72). Ám a hatósággal együttműködő tevékenységnek nincs nyoma: „nem maradt meg 6-os kartonja, és egyetlen jelentés sem maradt tőle” (73), írja maga Veszprémy, ekképp Scheiber ügynöki munkájának igazolására kizárólag Varga 1961. január 30-i feljegyzésére támaszkodik. Ebben az is szerepel, hogy Scheiber „aktív ügynöki munkát nem folytatott, kapcsolatainkat lebuktatta” (72), így nem vették hasznát, és alkalmatlannak nyilvánították, majd 1958-ban kizárták a hálózatból (72–73). Vagyis a „pressziós alapon” történő beszervezettségen túl semmivel nem vádolható Scheiber Sándor.

Ám hiába az állambiztonság elégedetlensége, és hiába nincs nyoma Scheiber hálózati munkájának, Veszprémy a Függelékben – a kabátlopás esetének klasszikus koreográfiája szerint – összekapcsolja a beszervezéskor kapott „Sándor Lajos” fedőnevet a „Direktor” fedőnévvel, amely Scheibernek évtizedeken át tartó megfigyelése során készült jelentéseket tartalmazó dossziéját jelöli. (Veszprémy egyébként azonos listában – „Fontosabb célszemélyek, a hálózati személyekként kezelt személyek, nyomozások fedőnevei” címen [294–295] – sorol fel minden érintettet. Az áldozatot együtt az elkövetővel, a megfigyeltet a nyomozóval.)

„Számos gesztusról” ír a szerző, amelyet Scheiber 1955 és 1958 között „tett a hatalomnak”, ám ezeket nem nevezi meg; miként azt sem, hogy a következő tagmondat általánosító állítását – miszerint ebben a három-négy évben Scheiber „komoly karrierbeli előrelépéseket tett” – milyen konkrét adatokkal támasztja alá (74).

Hiszen Scheiber 1952 őszétől a Rabbiképző társigazgatója (65), majd Róth Ernő Izraelbe távozása után, 1956-ban „avanzsált” – hogy Veszprémy sugalmazó kifejezését használjam (79) –, igazgatóvá; vagyis igazgató volt 1956-ban és 1958-ban is, miként 1985-ben, halálakor is. És bár ezeket a „karrierbeli előrelépéseket” Veszprémy nem nyilvánítja a meg nem nevezett gesztusok eredményének, a közvetlenül egymás után következő tagmondatok mégis ok-okozati kapcsolatot sugallanak. „Érdekfeszítő ellentét”, írja Veszprémy, nyíltan vállalva a karaktergyilkosságot, „hogy Róth a tömeggyilkos sortüzek idején hagyta el az országot, Scheiber pedig azokat követően vállalta el kinevezését a rezsimtől – eltérő karakterek voltak, eltérő morális értékrenddel és eltérő végcélokkal” (79). Semmi nem támasztja alá azt, amit Veszprémy sugalmaz, miszerint Róth a kádári megtorlás, konkrétan a salgótarjáni sortűz miatt hagyta volna el Magyarországot (77). De az bizonyosan nem várható el, hogy a rabbi apa által „őrszemként” útnak indított (23) fiatal pap, aki a vészkorszakot túlélve a budapesti zsidó fiatalság megszervezését és a magyarországi zsidó élet feltámasztását tekintette küldetésének, ne vállalja el a Rabbiképző igazgatói posztját a forradalom leverése után, miután addig négy éven át társigazgatója volt.

 

A szónok Scheiber Sándor  a gyöngyösi zsidó imaház felavatásán 1964-ben (fotó: Bauer Sándor, Fortepan)

A „devizacsalás” vádpontjának többszöri említésével (többek között Varga hadnagy 1961-ben kelt feljegyzése [72], a két ügyészségi eljárás kapcsán, amelyeket „az izraeli követség pénzeinek osztogatásáért” folytattak ellene [73]) is mintha azt a látszatot kívánná kelteni Veszprémy, hogy ez valóban „csalás” – pedig csak a lezárt határokkal elszigetelt kommunista diktatúrában volt az… Hasonló a helyzet a „csempészésekkel” is, amelyeket Veszprémy szintén szívesen emleget fel (131), s amely az állambiztonság vádpontjai közt szerepelt, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy Scheibert lerántsa a köztörvényesség sarába. Miként a Solti Dezső „»futballmaffiózó« csempészési ügyből” kinőtt „büntetőügy” (210–212), illetve Scheiber egyéb „üzleti tevékenységének” felemlegetése is, amelynek során, mint Pénzes Pál rendőr főhadnagy összefoglalójából megtudjuk, „zsidó emlékek megmentése címén kegytárgyakat, értékes festményeket, ruhákat, nemesfém dísztárgyakat, antik könyveket vesz és elad” (211–212), „műkincsvadászatot” folytat (224), amennyiben rábeszéli az idős, vallásos asszonyokat, hogy „elhalálozásuk esetén ingóságaikat, értékeiket a Rabbiszemináriumra, illetve dr. Scheiberre hagyják” (212). Ezek a mondatok telis-tele vannak sugalmazó, félrevivő, kútmérgező kifejezésekkel, holott egyetlen esetben sem jogos a „csempészés” vagy a „csalás” stigmája. Veszprémy megint az állambiztonsági tiszteknek és a jelentőknek hisz, az ő narratívájukat veszi át, amikor Scheiber jellemét igyekszik bemocskolni.

Különös módon még amikor a szerző el is ismeri Scheiber egyik tettének pozitív voltát, ügyel arra, hogy ugyanakkor támadja is: ez történik egy 1955-ös temetési beszéde kapcsán, melyet bátornak és karakánnak nevez – „egy igazán pozitív pillanat Scheiber karrierjében” (70), akárha nem volna több –, majd felteszi a kérdést, hogy „[m]i késztethette az egyébként gyakorta aulikus magatartást tanúsító Scheibert, hogy ilyen kiállást tanúsítson?” (uo.). A szerző gyakran tetten érhető, csenevész stílusérzékére vall az aulikus szó használata (és persze a szóismétlés utána), hiszen vele nem holmi diktatórikus rendszer iránti, hanem legitim udvarhűséget jelölünk, ami nagy különbség, de mindez nem fedi el azt, hogy itt a vádpont a rendszerhűség. Amit senki nem feltételezett Scheiberről, legkevésbé az állambiztonság. Még maga Veszprémy is elismeri, „valójában a rendszer ellensége volt” (88).

Kombinál, kombinál

A szerző nem fukarkodik az elítélő, de alátámasztás nélkül sorolt jelzőkkel és állításokkal, miszerint az ősbűnök után Scheibernek „nem volt más választása, a legnagyobb magyar-zsidó [sic!] tudósnak kellett lennie, különben hibái értelmetlenek, bűnei jóvá nem tettek maradnak” (51). (Másutt: „A holokauszt alatti magaviseletének kínos emlékeit csak úgy tudja elviselni, ha »jóvátételképp« a valaha élt legnagyobb magyar-zsidó [sic!] tudóssá válik.” [65]) Ezzel ad magyarázatot – és itt már valóban kontroll nélkül támadja Scheibert – „későbbi görcsös, törtető karrierizmusára, riválisaival való leszámolásaira, és bizonyos helyzetekben a semmiből hirtelen fellépő, már-már önpusztító kockázatvállalásaira” (51). Hogy az empátiájával kérkedő szerző milyen alapon fogalmazza meg első két vádpontját, azt nem tudhatjuk, de a harmadikkal önmagának is ellentmond, hiszen csak néhány lappal korábban ezt írta: „Ő mérlegelő, nem pedig kapkodó személyiség volt” (43). (Hasonló ellentmondás szerepel Veszprémy két egymás utáni bekezdésében az 57. oldalon, ahol előbb leírja, hogy „többször ellátogatott Dunaföldvárra holokauszt-megemlékezéseken beszédet tartani”, majd néhány sorral lejjebb azt olvashatjuk, hogy „[m]ás helyekre azonban ellátogatott” [kiemelés tőlem].)

Érthetetlen, hogy Veszprémy miért kételkedik Scheibernek a magyar-zsidó kultúra iránti elkötelezettségében. Hiszen amerikai és izraeli egyetemek álltak sorban, hogy Scheiber fogadja el az általuk felajánlott katedrát, amit minden esetben visszautasított. A világon bármelyik zsidó kultúrával foglalkozó intézmény tárt karokkal fogadta volna, de ő Magyarországon kívánt maradni, mert – mint hetvenedik születésnapján mondta – „[m]arasztalt a magyar nyelv és irodalom szeretete. Marasztalt a hivatástudat, hogy a helyben található anyag feldolgozása az egyetemes zsidó tudomány érdeke.” (Scheiber Sándor könyve, 427) Ám Veszprémy a Sós Endrének 1962-ben küldött levélben írottakat sem hiszi el: „hazafias szólamai”, írja, „valószínűleg inkább Sós és az ÁEH megnyerésére szolgálnak, mint a valós döntési folyamatot mutatják be” (99). „Nem lehet elvetni annak a lehetőségét”, kombinál Veszprémy, „hogy a dokumentum […] egy ravasz levél, mellyel igyekszik lehetővé tenni a Rabbiképző élén való megmaradást” (99–100).

Vagyis a magyar-zsidó kultúra iránti elkötelezettséget csak színlelve utasította el a tel-avivi egyetem és a Buenos Aires-i teológiai főiskola professzúráját, az egészet csak ravaszkodásból tette, hogy a budapesti Rabbiképző élén maradhasson. – Bevallom, itt feladom, hogy Veszprémy érvelését megpróbáljam megérteni.

A karaktergyilkosság égbekiáltó példája

Veszprémy leírja, hogy Scheiber 1963-ban tett amerikai útján miként számol be arról, hogy a nyilas uralom alatt sáncmunkára vitték, és hivatkozik a megbeszélésről készült emlékeztetőre.

,,Később ez az epizód túlzott jelentőséget nyert a rabbi élettörténetében. 1963 nyarán amerikai vendéglátói előtt túlozta el a holokauszt alatti üldöztetését. A beszélgetéséről készült memorandum, miután tisztázta, hogy Scheiber saját szavait foglalja össze, így folytatódik: „Scheiber […] egy kényszermunkatáborban szolgált […] a második világháború során.” Ez nem volt igaz, Scheibert sosem deportálták koncentrációs táborba, s bár a sáncmunka is megterhelő, megalázó fizikai munka volt, a memorandum világosan jelzi, hogy Scheiber tudatosan úgy írta le élményeit, hogy amerikai tárgyalópartnereiben az a kép alakuljon ki, mintha koncentrációs táborba hurcolták volna. (43) 

Az American Jewish Committee (Amerikai Zsidó Bizottság) archívumának honlapjáról letölthető a Veszprémy idézte dokumentum (AJCA Z445.CV; lásd 305, 84 lj.). Ebből megtudhatjuk, hogy a megbeszélésre 1963. július 17-én került sor a Claims Conference (Zsidók Anyagi Követelései Németországgal Szemben Fórum), nem pedig Veszprémy állítása szerint az American Jewish Committee irodájában. A Claims Conference részéről Mark Uveeler mint vendéglátó, illetve az American Jewish Committee külügyi osztálya részéről Simon Segal és Jerry Goodman vett rajta részt. Az emlékeztetőt Jerry Goodman készítette. Csakhogy nem található benne az, amit Veszprémy állít.

 (1) A „kényszermunkatábor” (forced labor camp) kifejezéssel a feljegyzés nem Scheibert idézi: ez a feljegyző, Jerry Goodman által a második bekezdésben adott háttér része. Amit Scheiber mondott, annak az összefoglalója a harmadik bekezdésben kezdődik.

(2) A feljegyzés nem említ koncentrációs tábort, kizárólag kényszermunkatábort; a kettőt Veszprémy mossa össze, azt sugallva, hogy Scheiber maga mondta volna, hogy koncentrációs táborban volt (amit sem ő, sem a memorandum feljegyzője nem tett). Csúsztatni Veszprémy csúsztat.

(3) Semmi torzítás nincs abban, hogy az emlékeztető azt, hogy Scheibert elhurcolták vidékre, Pécel környékére sáncmunkára, a served in a forced labor camp (kényszermunkatáborban szolgált) kifejezéssel adta vissza. A fogalmazás pontos és tömör.

(4) Végül a legdurvább csúsztatás: nem más, mint hamisítás. Veszprémy beállításával ellentétben az emlékeztető nem jelzi – sem „világosan”, sem bújtatva –, hogy a vendéglátók azt érezték volna, Scheiber szándékosan nagyította volna fel a vészkorszak alatti hónapjait, „hogy tudatosan úgy írta le élményeit, amerikai tárgyalópartnereiben az a kép alakuljon ki, mintha koncentrációs táborba hurcolták volna” (uo.). Még a koncentrációs tábor kifejezés sem szerepel a szövegben. A tárgyalás során Scheiber beszámolt a magyarországi zsidóság helyzetéről, létszámáról, vallásosságáról, a zsidó szervezetekről és a kormánynak a zsidósághoz való viszonyáról, illetve a zsidóságnak az ötvenhatos forradalomban betöltött szerepéről. Önmagáról egyáltalán nem beszélt; a feljegyzésben nem jön szóba sem az énkép Veszprémy által említett torzítása, sem annak negatív fogadtatása. Mindez – a szerző állításával ellentétben – egész egyszerűen nem olvasható a forrásként említett, AJCA Z445.CV jelzetű dokumentumban.

Itt a szerző a saját narratívája igazolására olvas bele olyan kitételeket az általa idézett dokumentumba, amelyek nem szerepelnek benne.

Ki a megbízhatatlan forrás?

Egyébként az AJCA Z445.CV jelzetű dokumentumban az sem szerepel, amit később Veszprémy megint csak megemlít: hogy ezen a találkozón „Scheiber alapvetően két pontot erőltetett Uveelerék előtt: „hogy neki pénzre van szüksége, és hogy Sósnak mennie kell” (129). Az utóbbiról, vagyis Sós alkalmatlanságáról, korábbi párttagságáról és állambiztonsági ügynök voltáról valóban beszélt, de pénzről nem. Scheiber nem kért pénzt. Ezt tévesen állítja a szerző, meghamisítva forrását. – Akkor ki is a megbízhatatlan forrás?

Ülésezik a Magyar Izraeliták Országos Képviselete (később a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége) a Síp utcai székház dísztermében 1968. május 26-án; Seifert Géza elnök beszédét tartja, tőle balra Benoschofsky Imre főrabbi, jobbra kettővel Schuck Jenő ortodox főrabbi, majd Scheiber Sándor és Salgó László főrabbi (fotó: Bauer Sándor, Fortepan)

 

Veszprémy részletesen taglalja (130 skk.), hogy Scheiber milyen pénzeket kapott a különböző, elsősorban amerikai zsidó szervezetektől. „Ebben az időszakban”, írja, a hatvanas évekre utalva, „egyszerűen ömleni kezdett a pénz Scheiberhez” (130). A Memorial Foundation for Jewish Culture pályázati iratai alapján felsorolja, hogy a Mark Uveeler által vezetett alapítvány pontosan mennyi pénzt adott Scheibernek és feleségének, illetve a „Scheiberhez közel álló személyeknek” a rabbiképzési programra, a zsidó gimnáziumra és a Scheiber által végzett kutatásokra, a különböző kiadványok (Magyar Zsidó Oklevéltár, MIOK évkönyvek stb.) megjelentetésére. „A jövedelmek”, írja Veszprémy, „egy a Kádár-kor átlagát messze meghaladó életstílust biztosítottak” (131). Majd egy még fedőnévvel sem megnevezett ügynök jelentését idézi Scheiberék Kun utcai lakásáról, ahol minden bútor „muzeális értékű intarzia” [sic!], „[m]indenütt márványszobrok”, a falakon „drága festmények”, a padlón „perzsa szőnyegek”, a vitrinekben „gyönyörű ötvös ezüst tárgyak” [sic!]. Azt hiszem, elég sokan jártunk ebben a lakásban, akik tanúsíthatjuk, hogy ez nem így volt. Amit a magam részéről feltűnőnek láttam a lakásban, az a falakon minden szabad helyet ötletesen kitöltő, könyvekkel megrakott könyvespolcrendszer volt, különben egy normális pesti polgári lakás benyomását keltette. Számomra úgy tűnt, mintha a szülőktől megörökölt lakásban a szülőktől hátrahagyott bútorzat lett volna, amely túlélte a háborút. (Hiszen tudjuk, hogy Scheiber ugyanabban a lakásban született, mint amelyben meghalt.) De Veszprémy megint csak az ügynök beszámolójának ad hitelt, amelyet nyilvánvaló irigység generált (és akinek kulturális színvonalát jelzi az intarzia szó használata).

A középszerűség sugalmazása

Lejárató hadjáratában a legmélyebbre Veszprémy talán a zárófejezetben, a Scheiber hetvenedik születésnapján előadott Summa vitaehez fűzött kommentárjában süllyed. A karaktergyilkosság minden elemét felvonultatja itt a köztiszteletben álló tudós főrabbi – a könyve megjelenésekor negyven éve halott ember – emléke ellen.

A Rabbiképző kapuja Budapesten, a Scheiber Sándor utcában ma (fotó: Illustratedjc, CC BY-SA 3.0/Wikimédia)

 

Scheiber saját életművét nyilván szerénységből kisebbítő önértékelését – „Én nem vagyok nagy tudós, csak egyedül maradtam. Akik nálam különbek voltak, nem jöttek vissza, vagy elhagytak” (Scheiber Sándor könyve, 427; 279) – készpénznek veszi, és bármiféle alátámasztás vagy igazolás nélkül, pusztán Scheiber saját érzéseire támaszkodva sugallja középszerűségét. Sugalmazását az általánostól a konkrétig viszi, mégpedig úgy, hogy az általánosból levonható konkrét megfogalmazását az olvasóra bízza. A zsidóságtudomány nyolcvanas évekbeli helyzetének „az áldott emlékű Haraszti György” általi „megvilágításából” (319, 48. lj.) mint általánosból indul ki: „A szűk kutatási területeket – mint amilyen a zsidóságtudomány is volt Magyarországon – nemritkán egy-egy szorgalmas, rosszindulatú és gátlástalan egyén dominálja, aki aknamunkájával végül mindenkinek elveszi a kedvét attól, hogy az adott területen mozogjon” (280). „Ehhez nem kellett különösebben tehetségesnek lenni”, folytatja Veszprémy a maga okoskodását, „hiszen a gondolatok piacán való egészséges versenytől megfosztott környezetben a középszerű is kiemelkedőnek tűnik” (280). Hogy Haraszti György miért, milyen kontextusban és milyen személyekre gondolva fogalmazott meg egy ilyen, minden egykori elődöt és kortársat megsemmisítő általánosítást, azt nem lehet tudni. De Veszprémynek az általánosítást (a második idézetben) továbbfűző, újabb általánosítása olyan kontextust teremt, amelyhez azután hozzáilleszti Scheiber korábban idézett, „nagyon fontos” „önvallomását” (280), az olvasóra bízva, hogy az általános helyzetleírást Scheiber konkrét példájára alkalmazza. De mivel csak sugalmazásról, nem kimondott ítéletről van szó, Veszprémy úgy érzi, nem felelős az olvasó konklúziójáért. (Úgy látszik, olyan sokat olvasott az állambiztonság módszereiről, hogy sikerrel elsajátította őket…)

Még ugyanebben a bekezdésben, vagyis e gondolatmenet részeként, következik egy újabb, még alantasabb sugalmazás: Scheiber „valószínűleg nem kis mértékben szenvedett az imposztorszindrómától pályafutása során” (281). A kijelentés alapjául a Raphael Patainak, a világhírű, nagyváradi születésű, izraeli antropológusnak írt levél szerény, szinte önostorozó, keserű (mert a már megváltoztathatatlanról szóló) mondatai szolgálnak:

,,Úgy érzem, feldaraboltam a tudományos munkámat. Több száz apróságról írtam, számtalan apró kérdésnek jártam utána, elfecséreltem képességemet apró részletekre. Soha nem írtam egyetlen nagy, átfogó opuszt sem." (280)

Itt nemcsak az a kérdés, hogy Veszprémy milyen szakértelem és milyen tények alapján fogalmazza meg pszichológusi diagnózisát (a fogalom meghatározását lásd itt), de az is, amit ezzel sugalmaz.

Ha ugyanis Scheiber imposztorszindrómától szenvedett, akkor, hangzik a sugalmazott vád, bizonyosan az is volt: imposztor, elismerésre és tiszteletre érdemtelen. Persze ez a konklúzió nincs kimondva – pusztán célzott, sejtetett, sugalmazott. Bizonyítékként megint csak a végtelenül szerény tudós érzése áll, nem pedig tények vagy tudományosan komolyan vehető elemzés.

Különös, hogy a szerző mintha örömét lelné abban, hogy vájkáljon könyve tárgyának fájdalmában. Scheibernek még a halálos ágyán, morfiumos kábulatban mormolt szavait – „túl gyorsan jönnek a német lovak” (282) – is a dunaföldvári emlékekhez köti, mindentudó narrátorként megint csak biztos tudást vindikálva magának arról, ami egy haldokló fejében lejátszódhatott: „nem tűnik meglepőnek”, okoskodik Veszprémy, „hogy Scheiber utolsó pillanataiban is dunaföldvári éveire gondolt” (282).

Feleslegesen megszületett könyv

Veszprémy, mint említettük, a források „objektív és kritikai feldolgozását” (17) ígéri, ám ez az ígéret nem valósul meg. A könyvet nem lehet az archív anyag objektív feltárásaként olvasni: a csúsztatások, a sugalmazások, a kútmérgezés retorikai fordulatai, a karaktergyilkosság változatos formái, melyekből bőven találni a majd háromszáz oldalon, illetve a dokumentumokba beleolvasott állítások és ezzel a források meghamisítása értéktelenné, hiteltelenné teszik a könyvet. Azt is nehéz megérteni, hogy komoly kutató miért tekinti mérvadónak az állambiztonsági dokumentumokat, s miért hisz megfelelő indoklás nélkül inkább a jelentőknek, mint magának Scheibernek vagy feleségének. Arról már nem is beszélve, hogy vajon miért olyan fontos egy talmudi „hét vermet” megszenvedett világhírű tudós és a vészkorszakot túlélő magyar zsidóságot új életre keltő rabbi életében voyeurista módon vájkálni, és ezzel a vájkálással bemocskolni az emlékét.

Ha a szerzőnek az volt a célja, hogy Scheiber Sándort lejárassa, ezt a célt intelligens olvasó előtt nem érte el. A nagyrészt állambiztonsági jelentések alapján, de valódi bizonyítékok nélkül hozott ítéletek, a hitelt érdemlő források diszkreditálása, a mérgező kifejezésekben bővelkedő mondatok és a csúsztatásoktól hemzsegő sztorizás eleve kizárja a tényként bemutatott adatok hitelességét. Ez a lejárató narratíva többet árul el magáról a szerzőről, mint karaktergyilkossági kísérlete tárgyáról.

Scheiber Sándor főrabbi emlékét végül nem sikerült lerombolnia a könyvnek: ő két diktatúra üldözéséből is tisztán került ki. A zsidó, a magyar, a magyar-zsidó és az egyetemes kultúrában betöltött helye megingathatatlan, s hogy a sírkövére vésett Arany János-sorokat idézzem, az emléke „fennmarad s nőttön nő tiszta fénye”.

A szerző irodalomtörténész, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja

A Scheiber Sándorhoz fűződő kapcsolatához lásd a vele készült Országút-interjút itt.

Nyitókép: Scheiber Sándor rabbi esket a Rabbiképző zsinagógájában 1969-ben (fotó: Bauer Sándor, Fortepan)