•Székfoglalódban a művészi alkotás tudatos és/vagy ihletett voltára kérdeztél rá, világirodalmi példákat említve, illetve Kodolányi Gyula és Várady Szabolcs egy-egy versének születését elemezve. Két teljesen más világ a kettejüké, Nálad mégis magától értetődő egymás mellé rendelésük. Az „ego sum” mindig „ego cum”, mondtad Jean-Luc Nancyval Váradyról szólva. Kivel vagy Te mint tudós és ember együtt?

A versek születésének kérdését vizsgáltam, mégpedig egy több mint negyven évig a padlásunkon kallódó, 1980-as kérdőívemre kapott válaszok alapján. Nem volt idő az összes válasz bemutatására, ki kellett hagynom több nagyon izgalmas beszámolót, amelyet például Balázs F. Attila, Cselényi Béla, Csordás Gábor, Fábri Péter, Ferencz Győző, Kiss Irén, Ladik Katalin, Oravecz Imre, Petrőczi Éva, Spiró György, Tornai József és Zudor János írt (az előadás írott változatában, remélem, az ő válaszaikat is tudom majd részletezni). Valóban két nagyon eltérő költői ethoszt magáénak valló költőt emeltem ki, akik azzal tiszteltek meg, hogy részletesen bemutatták egy-egy versük keletkezéstörténetét. Két ideális eset volt, mert nemcsak két különböző költői hang az övék, de ezt a hangot más és más alkotói folyamattal érik el. Ugyanakkor ők ketten azért együtt mondanak valamit a magyar költészet – az én fejemben mindenképp létező – egységéről.

Ami a szellemi közösséget illeti, két különböző dologról beszélhetünk – igaz, mindkettő Jean-Luc Nancy gondolatával harmonizál, melyben nagyon hiszek, miszerint a másokkal való együtt létezésben formálódik a szubjektum. Nincs puszta lét, csak vele-való-lét: „ego sum = ego cum”. Az ember személyes világára is igaz. A magam részéről csak néhány nagyon közeli, rendre több évtizedes, nagy beszélgetésekben kiérlelt szellemi kapcsolatot említek: a Kodolányi Gyulához és Szőcs Gézához fűződő barátságomat, Scheiber Sándor atyai rám figyelését és szellemi gondoskodását, illetve Szépe György tanári irányítását. Mindezt megelőzi a nagyon határozott szellemi irányvonalat továbbító apám, aki a legelső és legalapvetőbb gondolati hatás volt értékrendemre, valamint anyám szintén meghatározó jelenléte. Mindketten irodalomszerető és -ismerő emberek voltak, akik számára kötelező volt az igényesség és a tudás. Anyám ebben a szellemben tanított nekem verseket: ötéves koromtól meg kellett tanulnom és egy füzetbe leírnom naponta egy versszakot par cœur – a francia kifejezés teljes összetettsége szerint nemcsak a fejembe, de a szívembe is mintegy bekebelezve a szöveget.

Másfelől a szellemi közösség azokat is jelenti, akiket az ember olvas, hiszen meghatározzák a gondolkodását. Akikkel beszélgetni már nem lehet, de akik mindig jelen vannak gondolataink mélyén. Számomra ekképp vannak jelen olyan amerikai költők, mint Emily Dickinson, Charles Olson, Robert Duncan és Robert Creeley (közülük kettőt, Duncant és Creeley-t ismertem is, beszélgetni is tudtam velük), az olyan teoretikusok, mint a kísérleti költészet nagy elemzője, Marjorie Perloff (aki szintén közeli barát is volt) és a költészet filozófiai értelmezését művelő Charles Altieri (őket Magyarországra is meghívtam), illetve a csak könyvekből ismert Michel Foucault, Maurice Merleau-Ponty, maga Nancy, hogy csak néhányat említsek a sok közül. Nagyjából azokról van szó, akiknek az írásaira évtizedeken óta támaszkodom. Nekem nagy szerencsém volt, hogy már a húszas éveimben kialakult ez a szellemi kör, amely keretezte a gondolkodásomat.

A székfoglaló a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében

 

 •Laudációjában Kulcsár Szabó Ernő Kant kifejezésével Gelehrtenrepubliknak, tudósok köztársaságának nevezte az Akadémiát. Milyen ez a közösség a szemedben?

Én alig tíz éve vagyok az Akadémián, előbb közgyűlési képviselőként és elnökségi tagként tevékenykedtem, majd levelező, végül rendes tagként. Tehát saját tapasztalatom csak erre az utóbbi évtizedre terjed ki, de ennek alapján egyértelműen kijelenthetem, hogy az MTA valóban tudósok köztársasága, ahol a kifejezés mindkét eleme igaz. A tagok komoly és számos fórumon megmért érdemeik szerint kerülnek be, ha pedig bent vannak, tisztelik és elismerik a másikat. Nyílt szellemű, demokratikus intézményről van szó, amelyben sem a transzparens folyamatokban megválasztott tisztségviselők – legyenek bár a legmagasabb pozíciókban –, sem a világviszonylatban is kiemelkedő tudósok nem építenek falakat maguk és a többi tag közé. Kötelező a közvetlenség és a nyitottság, a szolidaritás, a közösségtudat. A tudós közösség figyel a közös értékekre és célokra, és kevés kivételtől eltekintve elmondható, hogy mindenki komoly erőfeszítéseket tesz a viták megoldására, lezárására, a konszenzus keresésére. Úgy látom, hogy a tagok többsége igyekszik kivédeni a megosztásra irányuló – leginkább politikai – próbálkozásokat. Persze van ebben is kivétel, de ők a tagság töredékét alkotják, a többieknél talán hangosabb kisebbséget. És ha néha a viták és a vitázók hangja jobban hallható is, mint az elfogadóké, az biztos, hogy ezt a tudós közösséget egységben tartják a közös értékek, amelyek jóval erősebbek, biztosabbak, mint az ékverés igyekezete.

 

•Mi vonzott inkább Emily Dickinsonban: a végtelenből érkező misztikus vagy a társadalmi nem képzeteit fölforgató nő, aki hol a „ház kicsinyjé”-nek, hol „vulkán”-nak, „Töltött Puskacső”-nek mondja magát, és akit „felszolgálnak majd”, mint áldozatot?

Másod- vagy harmadéves egyetemistaként Kodolányi Gyula óráin találkoztam először Dickinson költészetével – akkor még alig értettem a verseket, csak azt érzékeltem, hogy hihetetlen erő szólal meg bennük, és hogy nagyon mások, mint a korábban olvasott angol és amerikai költemények (a magyarokról már nem is beszélve). Később számos alkalommal tartottam Dickinson-szemináriumot az ELTE-n, amikor hetente kétszáz verset adtam fel, amivel a teljes corpust végigolvastuk, és szinte fizikailag is elmerültünk a költészetben. És persze elég sokat írtam is róla, magyar és amerikai tudományos lapokban.

Számomra máig különös izgalmat jelent a sorokból kicsengő bizonytalanság, a nemtudás elfogadása, a metafizikai kétely, amelynek megoldására Dickinson nem törekszik – egyszerűen vállalja azt. Szembe mer nézni a nemtudással, és szembe a lélek sötét (mert megismerhetetlen) mélységeivel. Ebben az értelemben misztikus.

Mindemellett Dickinson az amerikai költészet egyik legnagyobb újítója, több tekintetben is. Nyelve egészen különleges, hol metaforákkal teli, hol színtiszta módon konkrét; versformái egyéniek, szinte előzmény nélkül valók. És amitől talán a legizgalmasabb: nagy gondolati újító, aki gyakran sosem gondolt fogalmakkal operál, katakrézisekben alkotva meg őket. Vagyis a létező szavak jelentését kiegészíti, az ismert jelentések mellé mintegy beszorítja az újakat. Csak győzze az olvasó követni, hogy például a circumference melyik versében jelent peremet, és melyikben az új fogalmat, a peremérzést, az univerzum – vagy épp a lehetséges és az ismert szférájának a – határára való eljutást. Végül valóban hihetetlenül modernek a versekben megalkotott nőiségváltozatok: hol a tradicionális nőképről beszél, mindig mély iróniával rákérdezve annak elfogadhatóságára (a „ház kicsinyje” vagy a férfinak felszolgált áldozat), hol nyomon követi az alkotó nőben tetten érhető erőt, amely vulkánként tör ki, illetve másokat vagy akár önmagát is halálra sebző fegyver. Sokhangú költő, akinek minden hangja új, és minden megszólalása mélyen releváns.

 

•Szőcs Géza Példázat az elküldött sapkáról című versét Scheiber Sándornak ajánlotta. Benne egy kisfiú olyan beteg, hogy nem tudják elvinni a csodarabbihoz, ezért a sapkáját viszik el neki. Az megáldja, s a gyermek meggyógyul. A költő pedig fölveti: ne küldjük-e el Istennek a sapkánkat? Mi a közös a létörömök költőjében, akit a Securitate sanyargatott, a nyolc titokszolga leste rabbiban, aki az örvendezés bibliai parancsát hirdette, és Tebenned?

A történet Scheiber Sándor egyik alaptörténete volt – ahogy nekem elmesélte, ahogy szintén rabbi apjától hallotta, magam pedig továbbmeséltem Szőcs Gézának. Rímel arra a haszid történetre, amelyben az otthonától távol rekedt gyermek, nem tudván az esti ima pontos szövegét elmondani, a héber ábécé betűit sorolja fel, rábízva a Mindenhatóra, hogy a betűket rakja össze imává. (Mesélték, hogy egy Auschwitzba tartó vonaton ugyanígy a betűket sorolták, mondták egymás után sokszor, remélve, hogy azok Istenhez imaként jutnak el.)

Igen, értem a helyzet különösségét, bár eddig ezt így nem gondoltam végig. Két olyan barátról van szó, akihez valamiféle atavisztikus kapcsolódás fűzött – talán részben épp az örömök megragadásának imperatívusza miatt. És nyilván láttam mindkettőben a körülöttük hemzsegő besúgók által sanyargatott embert, aki csak azért sem veszíti el a hitét Istenben és az emberekben.

Scheibert húsz éven át közelről ismertem, mert katolikus voltom ellenére valamilyen okból a barátjának fogadott még kislánykoromban. Bevezetett a zsidó kultúrába, jártam a bibliaóráira, részt vettem a Rabbiképző legkülönbözőbb rendezvényein, a péntek esti kiddusoktól a rabbiavatásokig. Többször leírtam, hogy egyszerre volt mélyen szomorú és sugárzóan derűs ember – mint Arany János. Pontosan tudta, hogy kik jelentenek róla, kik vannak ráállítva, és a hatalom miként próbálja gáncsolni a zsidó kultúráért és közösségért végzett minden erőfeszítését. Ugyanakkor azt vallotta, hogy minden örömöt meg kell ragadni, és nem szabad elszalasztani a boldogságra való alkalmakat. És emlékezni is kell minden örömre, minden boldog pillanatra.

Születése századik évfordulóján ezért szenteltem önálló tanulmányt örömfilozófiájának, amely legegyértelműbben a prédikációiban ölt testet: ezekben az ember nagy (öröm)lehetőségeit és (öröm)feladatait fogalmazza meg. Az öröm a gondolkodó ember imperatívusza, amennyiben az örömök között prominens helyet foglal el a szellemi öröm, a tanulásban, illetve a tudományok művelése során megélt öröm. Ez, Bolyai János kifejezésével,
„beljutalom”, a szellemi alkotómunka által kiváltott boldogságélmény.

Szőcs Géza költészetéről írt könyvemben szintén az örömök középponti szerepét emeltem ki, a létörömök köré fűztem a fejezeteket. A verseiben megjelenő szellemi örömök egybefonódnak a kultúra és a nemzeti hagyományok adta gazdagság értékelésének kötelességével. Vagyis az örömlehetőségek és az örömfeladatok nála is kéz a kézben járnak. Verseiben a szellemi örömök mellett kiemelt szerepet kapnak az emberi kapcsolatokból származó örömök, így a barátság és a szerelem mint nagy örömforrás és kiváltság. Örömfeladatként pedig e kiváltságok felismerése. És annak a felismerése – és ezzel visszatérek kiindulópontunkhoz, Nancyhoz –, hogy a másokkal való együtt létezés alkotja a szubjektumot, hogy kapcsolatainkban érlelődünk önmagunkká –, azaz, „ego sum = ego cum”. És mivel nincs szelf másoknak való kitettség nélkül, a barátságnak és a szerelemnek kockázata is van, amit vállalni kell. Szőcs Géza számos verse szól erről. Miként a bizonyosságról is, miszerint a megélt emberi kapcsolatok őrzik Isten jelenlétét, Jézus jelen van életünkben – olvassuk az Esti ima című költeményében –, „mint öt meg öt a tízben”.

 

Fotók: MTA/Szigeti Tamás

Nyitókép: Bollobás Enikő