Kézai Simon 1282 körül A hunok és a magyarok cselekedetei című művében azt írja, hogy a hunok avagy magyarok Jézus Krisztus születésének 872. esztendejében jönnek be másodszor Pannoniába, amikor Ottó és Lajos nyugati királyok uralkodnak, valamint Görögországot egy bizonyos Antonius Durus, Theodorus fia kormányozza. Ugyanezt mondja a Budai krónika is, csak a honfoglalás évét 888-ra teszi.

A Görögországot kormányzó Antonius Durus, Theodorus fia kilétének megfejtése sokáig kemény diónak bizonyult a történészek számára, akik megállapították, hogy ilyen néven bizánci császár bizony nincs.

Az áttörést Werner Seibt német bizantinológus érte el 1976-ban,

aki komolyan vette Kézai adatát, hogy Antonius Durus nem császár, hanem kormányzó volt a Bizánci Birodalom egyik részében, Görögországban. Mivel a latin durus ’kemény, durva’ legközelebbi görög szinonimája a skleros, a 9. században a görögországi Peloponnesus sztratégoszaiként (katonai kormányzóiként) szereplő, nagy múltú Skleros család tagjai közt kezd keresgélni. Sikerül is egy családfát felállítania, miszerint egy Teodor Sklerosnak a fia lehetett a 872-ben Kézainál szereplő Antonius.

Seibt felfigyel arra is, hogy egy másik családtag, Niketas Skleros szintén kapcsolatban volt a magyarokkal. Róla a Georgius monachus continuatus (György barát folytatása) néven emlegetett mű ír, amelynek szerkesztését 948-ban fejezték be:

„[Bölcs Leó bizánci császár] elküldte a Sklerosnak nevezett Niketast hadihajókkal a Duna folyóhoz, hogy adjon ajándékokat a türköknek [magyaroknak], és késztesse őket harcra Symeon [bolgár cár] ellen. Niketas elment, találkozott azok fejeivel, Árpáddal és Kusanesszal, és miután megállapodtak egymással a támadást illetőleg, és kezeseket is kapott, visszajött a császárhoz.”

Seibt elméletét egyes bizantinológusok elfogadják, mások hipotézisnek tartják.

A magyarok közül Veszprémy László szólal meg, aki elfogadja, hogy a durus minden bizonnyal a skleros fordítása, ám a továbbiakban összekeveri a 991-ben meghalt Bardas Skleros tábornokot a 866-ban meggyilkolt Bardasszal, Teodóra császárné testvérével, ezért gondolatmenete hibás.

Ám szerintem ezzel nincs minden kiaknázva Kézai és a György barát folytatása szövegéből. A Seibt által feltételezett két Skleros-fiú, Antonius és Niketas közt ugyanis nincs időbeli távolság a két, különféleképpen megadott évszám (872 és 894) dacára: mindkét személy a magyar honfoglaláshoz kapcsolódik, és eszerint mindkettő említése a Krisztus születésétől számított 894-es évben történik (hogy miért ír Kézai 872-t, teljesen más történet). Magyarán, Kézai Antonius Durusa éppen magát Niketas Sklerost takarja. Hogy miként lesz Kézainál Niketasból Antonius, arra számtalan variáció elképzelhető, amelyek közül legvalószínűbb a kézírás olvashatatlansága miatti félreolvasás.

No, de van itt még egy csavar: a György barát folytatása egyáltalán nem említi, hogy Niketas Sklerosnak az apja Teodor volt, egyáltalán, Niketas apjának nevéről hallgat az összes bizánci forrás.

Honnan, milyen titokzatos módon jöhetett Kézaihoz ez az információ?

(A hasra ütést felejtsük el, ha nincs forrása rá, akkor bőven elég, ha azt írja, abban az időben Antonius Durus kormányozta Görögországot.)

Kordé Zoltán mutatja ki, hogy a magyarok diplomáciai levelezésben álltak a bizánciakkal, ehhez nyilván írnokok és fordítók kellettek, és egy szerényebb, részben eseti jellegű ilyen csoport bizonyára létezett.

Ahelyett tehát, hogy arra gondolnánk, Kézai egy, mára elveszett külföldi, görög vagy latin forrást használ,

sokkal egyszerűbb megoldás a belső eredeztetés:

a magyar fejedelmek levelezése Niketas Sklerosszal bekerül a levéltárba (merthogy ilyennek is lennie kellett, ha voltak írnokok), vagy pedig egy, a találkozásról szóló belső magyar feljegyzés marad fenn Kézai koráig.

Szóval a „civilizálatlan honfoglaló magyar hordákról” való mese csak humbug. Bárhol is lettek volna a magyarok a honfoglalás előtt, a Kaukázusban, a Volga mentén, Transoxániában, mindenütt bizonyítottan írástudó népek szomszédságában éltek. Ezekkel levelezniük kellett, mint ahogy leveleztek is, és a honfoglaláskor ugyanezt teszik. Mindezt pedig Antonius Durus, Theodorus fia kapcsán ismerjük meg. A nyelv nem felejt, a nyelv megőriz…