Ma már nem lehet megőrizni a magyar nyelven belőli sokszínűséget, döglött lóra patkó – legyintenek még a jóakarók is, akik elismerik, hogy a kiegyezéstől körülbelül 2000-ig az oktatási rendszer módszeres nyelvjárásirtást hajtott végre.

Mindannyian emlékszünk, hogy az iskolában hogyan próbálták „a helyes magyar beszédet” a fejünkbe verni,

miközben az összes ettől eltérő jelenséget irtották. Aki úgy beszélt, mint a szülei és a nagyszülei, intézményes bullying (magyarul baszogatás – legalább annyira elfogadható szó ez, mint a baszorkányból származó boszorkány) tárgya lett. Így törölték el végleg a múltat, szüntették meg a kapcsolatot apa és fia, anya és lánya között, változtatták meg a hierarchiát. A régebben élettapasztalata folytán magasabb pozícióban levő szülő a nyelvhasználata miatt nevetség tárgya lett, megfordult a világ, s a gyermek került felül, lévén „műveltebb”, mint szüleje. (Ne gondoljuk, hogy csak magyar viszonylatban volt így: ez történt az egész világon, ennek a levét isszuk ma, amikor hülye gyermekek vezetnek vagy próbálnak vezetni minket.)

S mikor már azt hittem, mindennek vége, a csíksomlyói búcsú napján beültem egy felolvasószínházi előadásra Csíkszeredában.

Péter Beáta Búcsújárás című darabját játszották a Csíki Játékszín színészei, közreműködött (pontosabban egyenlő partner volt) a Role együttes. Mivel előzetesen már olvastam a drámát, nagy reményeket tápláltam, és nem is csalódtam – miközben egy hihetetlen erejű nyelvi misztérium részese (is) lettem.

Amúgy egyszerű-vicces a sztori: három búcsú történetét mutatja be, az első rész 2017-ben zajlik, a második a pápaplátogatáskor (2019-ben, amelyik ugyan nem volt búcsú, de felért azzal), a harmadik a koronavírus évében (2020-ban). Ugyanazok az emberek találkoznak évről évre: a „csíksomlyói közbirtokosság” elnöke családjának egyes tagjai, egy magyarországi yuppie pár, egy moldvai, lujzikalagori öreg zarándok, valamint a csíksomlyói pap. Kezdődik a szokásos székely vendéglátással: „mi megmutatjuk, hogyan kell vendéget fogadni”, amelyben vetélkedés minden (a nemlétező vetélytársak ellen), kitesszük szívünket-lelkünket, no meg azért vigyázunk arra is, hogy mindez anyagiakban is megérje – éppen a szívre és a lélekre nem jut idő. Aztán a második felvonásban előjönnek a karakterek mögül az emberek, mindenki a saját problémáival, miközben a pap próbálja figyelmeztetni őket arra, hogy a búcsúnak lenne valami transzcendentális célja is. (Bevallom, az előadás előtt kissé féltem attól, hogy a pap karaktere vajon nem lesz-e túlságosan kenetteljes – nem lett. Sőt, ő volt az, aki biztosította az átmenetet a drámából a misztériumjátékba. Péter Beáta, a dráma szerzője eszerint vagy nagyon tud valamit, vagy egyszerűen fején találta a szöget, amikor minden előírással szemben beépített két olyan szereplőt is a drámába, akiknél a legcsekélyebb jellemfejlődés sem tapasztalható, hanem csak mondják a magukét – a pap mellett ilyen a lujzikalagori öreg bácsi is.) És a szívünk elfacsarodik, elkezdünk könnyezni, először szégyenkezve, aztán csak sírunk, sírunk, miközben a koronavírus miatt elmaradó búcsú képeit nézzük. A harmadik rész történéseit emiatt vissza sem tudom idézni, mert fogalmam nincs, miről szólt.

A legszebb az volt, hogy a darabban mindenki a saját nyelvjárásában beszélt:

székelyül a közbirtokossági elnök (Kozma Attila), csángóul a lujzikalagori bácsi (Keresztes Szabolcs) – no meg idesorolhatjuk a magyarországi yuppie párt is, akik jellemző módon „énekelnek”. És nem dőlt össze a színház, nem szakadt be a padló, az összes színházi „előíró” rosszalló tekintete ellenére sem. Mi több: a misztérium csak így tudott kiteljesedni, mert így volt hiteles. (Érdemes a továbbiakban nagyon figyelni a két rendezőre, aki mindezt lehetővé tette: Dálnoky Csillára és Tarjányi Krisztina Irmára.)

(Ellen)forradalom ez a javából, s hinni szeretném, hogy egy új korszak kezdete.

 

Nyitókép: Csíksomlyói zarándokok tömege a Hármashalom oltár előtt 2013-ban. Forrás: Wikipédia