Nem, már az elején le kell, hogy szögezzem, nem arról az ismert helyzetről van szó, amikor Távolabbi Ismerős És Lelkes Ifjú együtt bóklászik egy Távolabbi Ismerős Szőke Leánnyal s annak Jámbor Barátnőjével, mondjuk fagyit nyaldosnak egy forró, májusi délutánon, s egyszer csak Jámbor Barátnő elkezd rájönni, hogy Távolabbi Ismerős És Lelkes Ifjú és Távolabbi Ismerős Szőke Leány már igencsak elkívánják őt a pokolba, mert végre kettesben szeretnének lenni.
Tehát, hogy ő az elefánt. S mint ilyen, jobb, ha lelép, mert éppolyan fölösleges e közös történetüknek első óráit írni kezdő párocska mellett, mintha egy agyaras, nagy fülű, vastagbőrű kísérné őket, hívatlanul. El kell tűnnie képzeletben már-már elefánttá hízott testének minden ügyességével a kifeszített molinók között, óvatosan lépkedve, leszegett fejjel, mintha csak a járdák szavazatra buzdító feliratait olvasná.
S mivel most nem őróluk, nem egy ilyen típusú elefántról van szó, hármójukat csupán egy szellőztetés idejére veszi szemügyre az iskolaépület ablakából egy öltönyös, kissé molett, szemüveges fiatalember, méla irigységgel figyelve a két lánnyal fagyizva sétálgató másik ifjoncot, hogy aztán az ablaktáblákat a zaj ellen kissé behajtva, visszasiessen a szavazatszámláló bizottság hosszú, fehér asztala mögé. Mozdulatait élénk figyelemmel kíséri egy galambősz, szikár öregúr, majd a pecsétért nyúl, hiszen máris jön a következő voksoló. Kezdenek az ebéd utáni órákban újra szállingózni a terem bejárata felé a szépen öltözött családok, s a dafke is ál-elhanyagolt, bermudagatyás és izomtrikós műmájerek.
A voksolás adminisztrációjának unalma helyett térjünk csak vissza egy pillanatra a három fiatalhoz, akik közül Jámbor Barátnő mintha kezdene elefánttá válni! Ugyebár ilyenkor, jobb eseten, Jámbor Barátnő, még ha tetszik is neki Távolabbi Ismerős És Lelkes Ifjú, sóhajt egyet, majd kitalálja a bedobható legbárgyúbb ürügyek egyikét, jaj, gyerekek, hát el is felejtettem, hogy… Egy pillantást vet Távolabbi Ismerős Szőke Leányra, s egy arcmozdulattal, egy gesztussal megkötnek egy olyan harctéri alkut, melyet a férfiak legfeljebb csak hadvezérként üthetnek nyélbe, hosszú csaták után, bonyolult külsőségek közepette. Aztán egyik kezével eltartva rózsaszínű, kissé már olvadozó fagylaltját (Kittikém vagy Vikikém, láttatok már ekkora hőhullámot?), a másikkal figyelmesen, nőiesen puha mozdulattal megigazgatja barátnője ruháját, e figyelmességgel mintegy útjukra bocsátva, gondoskodó arccal, a fiatalokat.
Ám, amivel most foglalkozni szeretnénk, az nem egy ilyen elefánt. Ez egy igazi ázsiai elefánt, Elephas maximus, a helyi állatkert lakója abban a nagyvárosban, ahol hőseink e nyári délutánon tulajdonképpen csak zárójelben kóborolnak, hiszen ez az írás nem róluk szól. Huba, a harmincas éveiben járó elefántbika fülei is alkothatnák ezt a zárójelet, bekerítve a hármasban andalgás után most leálló, s egymást (nézheti egymást három ember?) figyelmesen szemlélő kis csoportot. E csoport két tagja közül az egyik biztos ugyan, hogy elefánt, de hát mennyire lehet elefántság az ő elefántsága Hubáéhoz képest?
Huba, az igen. Az, kérem, egy elefánt. Már fogságban, a stockholmi állatkertben született (mondanak még ilyet manapság egy elefántra, hogy fogságban született?), és most, hogy ebben a nagyvárosban a helyi lapok is megírták: íme, ő az Állatkert (Egyik) Büszkesége, Huba akár felgöngyölhetné ormányát és hangosan trombitálhatna. Bár, ha ezt tenné, az fenyegetésszámba menne, márpedig Huba egyik erénye éppen az őt jellemző, kissé joviális, enyhén lekezelő magatartás, mely sztoikus nyugalommal párosul.
Ezen a nyári délutánon Huba is szívesen kóborolna, éppúgy, ahogy hármasban a mi zárójelben lézengő ifjaink, igen, ő, a valós elefánt, az izgatott, szépen öltözött csoportokat és az itt-ott egyre sűrűbbé váló, egy-egy épület előtt sorban álló, az éppen esedékes parlamenti választáson voksaikat leadni igyekvő embereket kerülgetve. Éppen olyan óvatosan lépkedett Huba, az igazi elefánt, tavaly nyáron, a Balaton partján, amikor szájtáti, fürdőruhás emberek között lépdelt. Fagyit is kapott valakitől, és dagonyázhatott a vízben, melyet ormányával hintett a hátára. Egy reklámcég kérte ki őt az állatkertből, forgatás céljából. Menne hát nagyon, most is Huba, s ha már ebben a rácsok makacsul megakadályozzák, eljátssza saját magának a tóparti, emlékezetes vonulást: két lépést tesz a sűrű rácsozat felé, és kettőt vissza, a kifutó irányába.
Észre sem veszi közben az éles nyikorgást, ahogy egy férfi, egyik kezében egy vödörrel, a másikban hosszú rúddal, mögötte a ketrecbe lép. Alex, a gondozó az, aki most is, mint máskor, rendkívül ideges; legszívesebben azonnal rágyújtana. Gyűlöli a munkáját és ezt az állatot is, amely lassan megfordul, bizalmatlan kis gombszemével megkeresi őt, és elindul, táncoló mozgással befelé, a zárt ketrecrészbe. Alex gyors, durva mozdulattal taszítja be mögötte a rácsrendszer kerekeken görgő, majd biztosan záródó falait és belép a behemót mögött az épület elzárt részébe. Most már csak ketten vannak. Úgy néznek csodálkozva egymásra, mintha most látnák a másikat először.
A galambősz, szikár öregúr rendkívül ideges, legszívesebben azonnal rágyújtana. Harmadszor vitatkozik össze a kissé molett, szemüveges ifjúval a választás rendjén és szabályain. Az asztal előtt felgyűlt sor az elmúlt órában kikanyarodott a folyosóra, miközben ők a terem mélyén fojtott hangon, az eligazító füzetecskét lobogtatva vitáztak, s a beszűrődő hangok alapján a sor onnan is továbbfolyik a lépcsőház felé. Mi történt?
– Mi történt? – töri meg a csendet Távolabbi Ismerős Szőke Leány, miután több perce, hárman ott állnak ismét az iskolaépület mellett, ragacsos kezekkel, szétolvadt fagyicsonkokkal.
Csöndben álldogál a három fiatal, s zavartan mosolyognak. Pedig mindhárman tudják, mi történt. Jámbor Barátnő néhány perce, kihasználva egy kis lépcsőt, melyen éppen lesétáltak, fagyiját egyensúlyozva belekarolt Távolabbi Ismerős És Lelkes Ifjúba („Ne haragudj, segítenél?”), és úgy is maradt, belekarolva; s látható, hogy most már a legkevésbé sincs, igen, esze ágában sincs bedobni az ilyenkor bedobható legbárgyúbb ürügyek egyikét. Úgy gondolja, előbb szakadjon le a keze, mint hogy nőiesen puha mozdulattal megigazítsa búcsúzóul barátnője ruháját és búcsút intsen, kivonva vékonyka karját a fiú szimpatikusan duzzadó karizomkötegei közül.
– Neteneee, Öcsi!
Alex durván a hatalmas állat oldalába bök, amikor az le-fel borítja a takarmányozó állványt. „Mi van, Öcsi, eetévedtél?” Így hívja ezt a hústornyot, Öcsi. Oda kell neki sózni a vasrúddal, persze, amikor mások nem látják, és akkor kezesebb lesz ez a behemót nagy izé. Most meg mit néz? Alex hökkenten méregeti Hubát; még soha nem látta az állatot ilyennek. Huba először is odalép a bejárathoz, és azt egyszerűen eltorlaszolja a gondozónál majd háromszor magasabb termetével. Aztán megáll, éppen gondozójával szemben, és figyelmesen méregeti. Alexnek eszébe jut, hogy éppen most senki nincs a közelben, akinek kiabálhatna, ha bajba kerülne. De hát miért kerülne bajba?
Kissé molett, öltönyös, fehér inges fiatalember száguld az iskolaépület folyosóján, termetét meghazudtoló fürgeséggel kerülgetve a folyosón tömött sorokba feltorlódott embereket. Bocsánat, csókolom, elnézést… csupa kedvesség. Az ifjú pillanatok alatt a mosdóban terem. Gondosan magára zárja az ajtót, majd előkapja mobiltelefonját. Igyekszik halkan beszélni.
Centiméterekre a feje mellett lendül magasba a vasrúd, melyet Huba, ormányába göngyölve azt, egyetlen gyors mozdulattal csavar ki a kezéből. Alex felordít és a háromméteres magasságban billegő rúd után kap. Azonnal csúnyán megüti a kezét. Hanyatt veti magát, felborítja a vödröt, aztán lábra kap valahogy, és botladozva fut a ketrec hátsó traktusa felé. Tisztán hallja, hogy mögötte a hústorony is megindult.
– Halló, Józsi, basszus, mi a fene történik itt? Megindultak, annyian vannak, mint a nyű. Az utcáig áll a sor! Biztos azok a szenyók mozgósítottak.
A fiatalember, aki a telefonba motyogva feltette ezt a kérdést, most már egy csöppet sem illedelmes és kimért.
– Mi, hogy máshol is? Mindenhol? Hát akkor végünk lesz, mint a botnak. De hát, hogy csinálták? Én nem láttam itt az iskolánál se buszokat, se semmit. Hűha, várj csak egy kicsit!
Mint valami főhős egy zsé kategóriás kémfilmben, a fiatalember a válaszfalnak lapul, fülét is rátapasztja. Felismerte ugyanis a hangot: a rivális párt delegáltja, a galambősz, szikár öregúr az, aki a másik fülkében telefonál. Tisztán hallani, mit mond:
– Nézze, Ákos, ez nem lehet a véletlen műve. Ezek a gazemberek, ezek biztos, hogy mozgósítottak. Kérlek, le kell vonni a szükséges konzekvenciákat. Itt minden voksot miellenünk adnak le, egyszerűen látom az arcukon! Vannak információitok, hogy ezt miképpen érték el? Nem, nem tudlak felhívni, pár óra múlva urnazárás, és az a fontoskodó ficsúr, akiről már beszéltem, még arról is jegyzőkönyvet vetetett fel, hogy…
A fiatalember egyetlen, gyors mozdulattal illeszti be a helyére az ódon épületben még megmaradt, békebeli, nehézkes ajtóreteszt és a folyosóra perdül. Igyekszik magabiztos, semleges arccal visszalépkedni az osztályterem felé. Közben lopva a sorban állókat figyeli. A tömeg, legalábbis ő így érzi, elnémul, és szinte egy emberként néz vissza rá. Szinte megszédül. Ott állt vele szemben egy masszává sűrűsödött, beláthatatlan méretű, szürke lény, és ezer szemével bizalmatlanul nézegeti őt: hová, hová oly sietve?
– Öcsi! Mi a fenét akarsz, Öcsi? – Alex azt hiszi, magabiztosan rákiabált az állatra, pedig csak suttog.
Lekuporodik a földre, aztán hasra vágja magát, úgy igyekszik Huba rengő léptei elől arrébb kúszni. Fölötte suhog a vasrúd, melyet az állat egyszer csak elenged. Fülsiketítő csattanás, a rúd néhány centivel mellette, függőlegesen ér földet, s ahogy eldől, egy újabb, jókora ütést mér a hátára. Belekapaszkodik a rácsba, végre ismét talpon van. Egyetlen, szürke masszaként áll előtte az elefánt, s méregeti őt bizalmatlan, apró szemeivel. Alex csak dadog, mi-mi-mi van veled, mi-mi tö-történt?
– Hát az történt – szólal meg váratlanul Jámbor Barátnő –, hogy nekem nemsokára indul Nyékhátra a vonatom. Ha még időben haza akarok érni, akkor mennem kell. De te is odavalósi vagy, nem? – fordul a Távolabbi Ismerős És Lelkes Ifjúhoz, akivel még mindig kart karba ölve álltak.
Jé, ez ugyanaz a társaság – hajol ki hunyorogva az ablakon az enyhén molett, fehér inges fiatalember, aki egy szusszanásnyi levegőért dugta ki a fejét – azok ott, hárman, akiket az előbb is láttam, ugyanott álldogálnak. De most ketten elfutottak onnan… Hű, de futnak!
Nem futnak: rohannak, egy hirtelen robbanás erejével, kézen fogva. Jámbor Barátnő és Távolabbi Ismerős És Lelkes Ifjú fiatalságuk minden erejével, nevetve, nagyokat szökkenve, az izgatottan toporgó vagy éppen türelmesen várakozó, szépen vagy éppen slamposan öltözött voksolók sorait kerülgetve, feliratokon és szabályokon átgázolva, végre felszabadulva ugranak, néha egymást derékon kapva, tánclépésekben meg-megforogva, az állomás felé. Távolabbi Ismerős Szőke Leány döbbenten néz utánuk.
Huba csodálkozva figyeli gondozóját: hát ezt most mi lelte? Alex az Állatkert (Másik) Büszkeségét, Lajost, az orángutánt megszégyenítő gyorsasággal, pókként kúszik fel a rácsokon, s villámgyorsan átbillenve a túloldalon pillanatok alatt leereszkedik, majd rohanni kezd. Életösztönének minden erejével, levegő után kapkodva, nagyokat szökellve még az állatkertből is kirohan. Tovább fut, kerülgetve a voksolók sorait, és kis híján beleütközik egy fiatal párba, akik hatalmasakat nevetve rohannak a vasútállomás felé.
Egy padra rogyva, remegő lábakkal kapkod levegő után, s még akkor is az utat kémleli: Huba nem jön-e utána.
Szinte látja gonosz és kiszámíthatatlan, apró gombszemeit, és hallja puha, de igen súlyos lépését. Nem, szerencsére nem jön. De ennél soha nem lehet tudni. Mert, ha belegondol, végül is fogalma sincs: ki ez az elefánt?
A fiatalember keze kissé remeg, amikor az urnákat felnyitják, és az asztalra borítja a legelső doboz tartalmát. Kezébe veszi a legelső voksot, s az ikszet vizsgálva rajta megcsóválja a fejét. Az a behemót, amely délután megindult, váratlanul és senki által nem irányítva, most megérkezett, közvetlenül ide, a terembe.
