Miként forradalmi volt mindhármuk költészete is. Jelentse itt most a forradalmi azt, hogy költészetükben az Igazság megnyilvánulása érhető tetten.

Amikor a gárdonyi piacon az antikváriustól megvásároltam az 1981-ben megjelent Versek és versfordítások három kötetét, még élt Nagy András, Nagy László és Szécsi Margit grafikusművész fia, akivel hol gyakran, hol ritkábban találkoztam a Ferenciek terén, az Ibolya presszóban. A Zöld Angyal társaságában. Hittük, hogy úgy van, hittük, hogy ott van velünk, és hol vérben forgó szemmel, hol a fehér liliom tartásával újra és újra átvertük magunkat a népi kultúra hallgatásán, titkain, egyszóval: halálos csókján. A Zöld Angyal rendre azt hajtogatta, amit a tűzről és a jácintról írt regében már megvallott:

„Vérkörödből kitörtem, aranytálat öleltem én: a napot. S tudd meg: az éles bába-olló nem nyírta el a kapcsolatot. (…) jaj, nekem, táplálsz te engem elrejtett köldökzsinóron, (…) minket egymástól iszonyú olló: csak a halál vág el” (Rege a tűzről és a jácintról)

Erősködtem Andrásnak, a tehetetlenek erejével:

piruló arccal, remegő kézzel, megvert dadogással, erősködtem, hogy úgy van, ahogyan a Zöld Angyal mondja, úgy áll a helyzet a népi kultúra dolgában is. Való igaz, hogy még friss halott korában megülték felette a tort. Egy egész hadosztály taposta a feltörő hajtásokat vissza a nemlétbe. Éppen úgy, mint Makucskán az élők cselekedték a feltámadottakkal Szabó Dezső novellájában. Az élők addig nem nyugodtak, míg a feltámadt makucskaiakat vissza nem térítették, és vissza nem taposták a föld alá. A népi kultúrával (a kezdettel, az eredettel, a forrással) hasonló balszerencse nem eshet meg. Szétrobbantották, majd lebetonozták. A történelmi emberrel sem eshet meg hasonló. Gépiesítették. És így tovább… Nagy András kegyetlen oltárarccal nézett, mintha illegális dactól megszállott, repülni készülő békát látna. Önámítás – mondta. Vége. Annak a világnak vége –, és ceruzájával szárnyas lovait tanította repülni a fehér papíron. Ismersz-e embert, akitől „a gyermek fél, de ha nem volna (…) jobban félne”? – vetettem fel Andrásnak. Embert, aki „tömör vasoszlop”, ki a mennyet tartja, hogy az ég ne „csukódjon a földre”? Embert, akinek „a száját feszíti valami dúc, hogy csókra ne álljon össze”? Embert, aki „legszebb örömét könny nélkül eltemeti”? (Rege a tűzről és jácintról). Nagy László apjáról beszélsz! – állított le András. A tűzről. Igen, a tűzről. Mert mi egyéb, ha nem a tűz a népi kultúra? Elvághatja-e a tüzet a modernitás vasollója? – kérdeztem. – Nem szükséges, kialszik magától – válaszolta. Útkereszteződéshez érkeztünk. Egyetértésre kellene jutnunk abban, hogy az ember a törvényen kívül van és rendelkezhet felette, vagy a törvényen belül van és alávetett a rendnek? András kávét rendel. Dönteni én sem tudok. De semmi nem állíthat meg abban, hogy a hagyomány kapcsán mást gondoljak, mint amit Csoóri vallott: „A hagyomány – írta – nem más, mint az a képesség, hogy az ember megőrzi eredetének minden izgalmát, titkát és erejét.”

Nagy László megszállott megtérő volt, visszatérő az ősforráshoz, ősléthez
Fotó: Fortepan / Hunyady József. Forrás: Wikipédia

 

A Zöld Angyal a botját igazgatta, mintha készülődne, de még egy utolsó pillantást vetett a szívverésemre. Vizsgált. Tudta vagy sem, az én szívem akkor ott, egy kisszéken ült, egy veteményes szélén. Látta vagy sem, a fonott kerítésen túl, egyperces idegen hatalmak figyelték, ahogy a halálhoz közelédesedtem. A Ferenciek terén illező hó szitált. Egyre sűrűbben. Az Egyetemi Könyvtár elsötétült.

Az ember az igazság helyett ne ölelje a szemétdombot –

ezt a forró Nagy László-mondatot hajtogattam magamban, és amikor hazaérkeztem, újraolvastam a tűzről és a jácintról szóló regét. Még napnyugta előtt ki akartam békülni Andrással. Megértésre akartam jutni. Mi az igazság a népi kultúra dolgában? És egyáltalán: mi az Igazság? A puszta létén kívül tényleg nem tudhatunk meg róla semmit? A rege ismét felkorbácsolt. Harcos lettem, és a költővel együtt nyúltam az anya szoknyájáért. Elkaptam. Visszahúztam. Visszarántottam. Hová a sietség, a villámok erejével vágtató sietség!? És a szoknya a kezemben maradt. A szoknya megadta magát. Mert a tárgy, a forma feltartható. Felakasztható.

Kiállítható. Hungarikum. Előbb-utóbb, és végül persze mégis enyészetté válik,

de adjunk magunkra, ne legyen kőből a szívünk, a szoknya nem ezt érdemli. És ebbe a tülekedő, ricsajos szoknya- (tárgy-, forma-) mentésbe meg sem halljuk a szoknyájától megfosztott anya szavát. Ki háttal ugyan, s alig hallhatóan, fia legmélyebb vágyában mondja: „a harcnak nem lesz vége: / ébreszt a törvény új létezésre / te Halhatatlan” (Rege a tűzről és jácintról). De megszólal az apa is, az ég és föld oratóriumában: „A föld beszél itt, mert a föld az én torkom, a föld!” (Ég és föld). Micsoda igéi a népi kultúrának! Micsoda igéi a halhatatlanságnak! De ki az, aki hallja ezeket a kiáltásokat, amikor a népi kultúra világát bemutató múzeumok képernyőin a búcsúzásra idomított tárgyakkal néz farkasszemet? Ki hallja a Duna temetetlen ágacskáinak, ujjacskáinak, erecskéinek mohás, sirató hallgatását, amikor a háromsávos betonfolyosókon átgázol az országon?

Aki valláshoz, kultúrához, tudományhoz jár halhatatlanságot tanulni, „szoknyát”, tárgyat, ideiglenes kapaszkodót, a népi kultúra materiális manifesztációját remélheti magának. Aranykort, majd egymás után, sorra a többi korszakot. Legvégül a vaskort. Ami süllyed. Ami alámerül a színtelen seholba, a semmibe. „Vagyok vassá csinált angyal, / elsüllyedek, ez a nagy baj” (Vasban vagyok). Igaza lehet Csoóri Sándornak, amikor azt írja: „Nagy László (…) elbúcsúztat, megszüntet minden idejét túlélő múltat, hogy új emlékezet szülessen, új lehetőség, új kivilágosodás.”

Nagy Lászlóban meghal (a népi) Nagy László és megszületik (az urbánus) Nagy László?

Kétlem. Hát akkor? Egybeforrt benne a kettő? Az efféle kérdésekkel egyre távolabb kerülünk a lényegtől. Ha elviselné, azt mondanám: egyszerűen csak szent volt. Nem a forma tette azzá – így született. Ez onnan tudható, hogy megszállott tartója volt a lángnak, a gyertyalángnak, amely tulajdon testét, elsőként kicsi lábát használta égő viasznak már emberkora első éveiben. Megszállott megtérő, visszatérő az ősforráshoz, ősléthez. Ki tudja, hányszor tette meg ezt az utat? felébredést? elájulást? ötvenkét esztendeje alatt? „A csillagok szép szabadok / Udvarunkba azok hívnak, / legyek nagy hatalmú csillag” (Vasban vagyok) – írja Nagy László, és enged, hisz ennek a szózatnak. Újból és újból meg- és visszatér a kezdethez – ahogy a szentek vágynak oda, ahol megízlelték a szentséget.

Nagy Réka Borbála (a szerző jogutódja) engedélyével

 

„Szüleimben már a halál érik. / Mért születtek, mért halnak, nem kérdik. / Ők a vetést féltik fagytól, tűztől, / golyótól a sok fiatal mellett – / Némán is az életről perelnek / s nem hallják meg, ha a halál kürtöl.

Ó, halál, te örök telhetetlen, / gyűlöletes, mégis győzhetetlen, / engem mindig zaklató fehérség! / Bár tudom, hogy egyszer el kell esnem, / ellenséged vagyok rendületlen, / embereknek kell ez a merészség.”
(Ballada)

Nagy László nem tudja magát nemlétezőnek elgondolni,

és ezért lehet halhatatlan. „Élni akarok, élni” – zárja a regét a tűzről és a jácintról. A Zöld Angyalban pedig azt mondja: „szívem: a fényből kitéphetetlen levél”. Csak aki nem tudja magát nemlétezőnek elgondolni, egyedül az halhatatlan.

Kedves András! Megkövetlek. 2018 óta nagyot fordult, zuhant a világ. Van az az olló, amely a tradícióba beleharap és fojtogatja. Ez az olló a tömegember kezében van, aki „csak gépekben tud gondolkodni, a világot hajtóerőnek, a természetet mechanizmusnak, önmagát teremtőnek tartja” (Széchy János). A mechanikus tömegember nem tűri a történelmi embert. Nem tűri a történelmi, a tradicionális ember gyötrődését, elmélkedését, támadását és védekezését. Mert a technikus ember nem tud a gondolkodás, a szenvedés, a szeretet erejéről. A történelmi ember Istenre emlékezteti, akinek a visszatérésétől retteg. Ezért fa helyett műfát, állat helyett műállatot és ember helyett műembert gyárt. Mű/digitális világot a teremtett világ helyett.

Aki számára meghalt az Isten, és – ne vétessék blaszfémiának – ennek mintájára a történelmi ember, ennek mintájára a „népi kultúra”, a Tradíció, abban meghalt az is, ami benne halhatatlan volt. Csak a történelmi ember tudja azt, hogy sem az Istent, sem a tradíciót
(a Törvényt) nem lehet sem létrehozni, sem elpusztítani. Hogy szabad szemmel nem látható, annak az az oka, hogy

Isten az erőszak elől, a Törvény a manipuláció elől: elrejtőzött.

Amikor azonban az önhittség elpusztítja saját magát, a rejtekéből előjön és megmutatja az arcát. Az arcát.

Miért gondolom azt, hogy Nagy László költészetének – amiről Csoóri Sándornak az volt a véleménye, hogy új tejútrendszert fedezett fel –, ennek a tejútrendszernyi költészetnek a tradíció a legfontosabb kérdése? Nem is a legfontosabb: a legaktuálisabb. Éppen az arc miatt.

Emlékszünk? Amikor a látnok költőtől a riporter megkérdezte: „Mit üzensz azoknak, akik száz év múlva vagy ötszáz év múlva ülnek szemközt veled?” – a költő azt válaszolta: „Ha lesz emberi arcuk egyáltalán, akkor csókolom őket. Ha lesz emberi szellemük, tudatom velük, üzenem nekik, hogy csak ennyit tudtam tenni értük.” „Csak ennyit”, azaz: élte a hagyományt. Nem a tárgyat, az eszmét. Annak a képességét, „hogy az ember megőrzi eredetének minden izgalmát, titkát és erejét” (Csoóri Sándor). Emberarcával így tükrözi, így érvényesíti Isten arcát. Utolsó éveiben azt írta a naplójában: „Már nem hiszek abban, hogy én vagyok a versek írója, valaki, vagy valami költözik belém, ő az igazi alkotó.”

„Lehet, hogy mindez az én csigázott káprázatom volt csak, mivelhogy nagyon szerettem volna hasonlítani hozzád” – írta Csoóri Sándor öt évvel a költő halála után, a Nagy László megidézésében.

Lehet, hogy mindaz, amit írtam: káprázatom. De előttem nincs más út, mint a Tradícióé, vagyis: hasonlítani Nagy László istenarcára.

 

A nyitóképen: Juhász Ferenc és Nagy László költők a Magyar Írószövetség székházában, 1963-ban. Forrás: Wikipédia