Na, jó, gondolhatja most a modern olvasó, minek van a telefonodon a korlátlan internet, mi? Hát a műholdak? Azok sem szórakozásból keringenek a fejed fölött! Még egy földvárhoz se tudsz eljutni? Eltévedsz?
Igen, el. Pedig, jelentem alázatosan, nem indultam én a kisfiammal csak úgy vaktában földvárazgatni. Kigugliztam, ahogy azt kell. Aztán bepakoltunk a hátizsákba dzsekit, pulcsit, pézsét, efféléket, ami egy ilyen rövid útra kell a szállásunktól, ami 16 perc kocsival, vagyis semmi, ha a messzi középkor levegőjével kecsegtet a Wikipédia légifelvételén szépen kirajzolódó vár.
Vagyis sánckörök, pár kisebb fával, köztük fű. Ennyi látszik a képen, körbe meg szántóföld. Pedig nem akármi vár volt ez! Hiába gondolja az ember, hogy a földvárak ideje a bronzkorral lejárt. De ha nem, akkor a vaskor végén, legjobb esetben is a tatárjárás után. Nem, kérem, itt harcoltak tatárral, védték a török ellen, és használatban lévő erősség maradt még az 1600-as években is. Mi több, 1707-ben Bottyán János is ide vette be magát ágyúkkal, gyalogsággal, és a labancok nem is tudták elfoglalni. És még nincs vége, mert 1809 július 10.-én Napóleon serege a karakói átkelőért folytatott küzdelemben itt verte meg a nemesi felkelőket. Az 1848-as szabadságharcban pedig a vasvári nemzetőrség tanyázott benne néhány hétig. Nem gondoltam volna ilyen hosszas karriert neki.
Beírtam a naviba, hogy karakói földvár, meg is mutatta, hol van a „Karakói földvár maradványai (Ókarakó)”.
Reménytelinek tűnt. Keresztül a falun, a temető mellett ki, aztán két perc gyalog. Csodás! Egy nyolcévessel az ember nem a Himaláját akarja, de a sok kilométeres síkföldi gyalogtúrától is tartózkodik. Beszálltunk, odamentünk, a temetőn túl földút, szépen lassan elment rajta a mi kocsink is. Egy darabig. Akkor kiszálltunk, rendben, nem két perc lesz, hanem tíz, semmi gond. Vagy mégis? Kukoricaföld az egyik oldalt, burjánzó susnyó a másikon. Út sehol. Ösvény se, ahol a Google mutatta a letérőt. Délelőtt egy leírásban azt olvastam, tehénlegelőn kell átmenni. Csakhogy! Közben felszántották!
Út nem akadt, de ott volt például ez a boglárka
A gyerek talált némi vadszedret, ami fekete volt már, de még savanyú, azzal elpróbálkozgatott, míg én a tájat szemléltem, hogy esetleg megleljem az ösvényt, ami reményeim szerint volt, tehát van is, csak nem látszik, mert ránőtt a mindenféle. Fel is fedeztem egy keréknyomot, na, gondoltam, ez lesz az. Arról, hogy turistajelzést találjak, bár azzal kezdtem, addigra letettem.
Turistajelzés! Micsoda polgári csökevény! Minek az, ugye?
Közben rájöttem, hogy a térképen az útvonal bár rövid, de keresztezi a Marcalt. Erre lesni kezdtem, hol a híd. Olyasmi nem látszott. Takarnák a lombok? Biztosan. Nem egy Amazonas ez, lehet, hogy csak egy fatákolmány lesz. Na és hol? Itt hagytuk abba aznapra.
Eljött a reményekkel dús másnap. Már a délelőtt Karakón talált.
Mégpedig azzal a tervvel, hogy hagyjuk az önállóságot másra, addig zörgetünk, míg egy helyi meg nem mondja, hol az átkelő. A temetőnél megálltunk és visszakutyagoltunk a templomig, aminek a kertjében nyírta éppen a füvet egy kedves ember. Hogy kedves, az akkor derült ki, mikor nagyon szépen, részletesen és összefüggően válaszolt nekünk. Megtudtuk, hogy ide még Pestről is lejönnek, múltkor is jött egy kincskereső, fémdetektorral. Annak is elmondta, hogy nem jó a navi, nincs ott semmi, híd meg főleg, ha el is jutunk a Marcalig, át rajta bizonyosan nem. Meg ott már lápos is. Ellenben, ha a falu közepén, a kőkeresztnél jobbra megyünk, ki egész a falu végéig, ott van híd, azon túl megint jobbra térvén egy földút, na, arra kell menni. De ott tehénlegelő van (hoppá, a legelő! megvan!), mégse féljünk, nem történik ott most semmi, ismeri a gazdát, tehenek nincsenek, a villanypásztor kikapcsolva, csak ki kell akasztani, és akár kocsival is mehetünk, szinte a várig. Nos, ezt nagyon szépen megköszöntük. Lám, a történelmi múlt tájékozódási módszere, amihez nem kellettek kütyük, csak emberek meg segítőkészség. Hajrá!
Keresztnél jobbra, hídon át. A folyó vize pár méter széles, a nád a két partján (vagy sás? ezeket nehezen különböztetem meg) viszont igen derekas mennyiségben. Lehajtunk, megállunk. Kiszállunk. Igen, ez itt legelő. Valóban, ez a kerítés villanypásztor. Tehenek ugyan akadtak benn sokan, de népmesei messzeségben.
Inkább nem nyúltam hozzá, nehogy ő „akasszon ki” engem
Nézem a villanypásztort, az meg csak hallgat. Hogy kell egy ilyet kiakasztani? Nézem itt, nézem ott, erről nézem, arról nézem, egész addig, míg a fiam meg nem jegyzi, hogy szerinte mi ezt nem akasztjuk ki. Igaza volt. Egyáltalán, még ha rá is jönnék (vagy ő), hogyan kell, honnan lehet megállapítani, hogy tényleg nincs benne áram? Ami egy marhának csípés, az nekem már ütés, a gyereknek meg mittudomén mi is… Biztos nem halálos, de nem is jó, az ziher. Ellenben, ha nem fogom meg, sose jövök rá. Nem fogtam meg. Hogyan tovább?
A kerítés és a folyó között futott a földút, mind a körülbelül ötméternyi helyen.
Induljunk el rajta, hátha csak hosszabb, de ugyanoda visz, mint a legelőn a (hajdani vár-)toronyiránt. Tyuhéj! Azért nem egy ötszemélyes Skodának való ez. Egyesben, kettesben, meg-megtorpanva, kátyút megközölve, kikerülgetve, araszolgattunk előre. A térkép a telefonomon nagyokat bólogatott közben, vidám, piros kis buborékjával jelölve a várat, amihez igenis, szemlátomást közeledtünk. Nem is olyan nehéz ez! Odakint a hőség, idebent a légkondi, döcögünk itt, szép komótosan, mi a gond? Kisfiam közben felemlegette a gidres-gödrös földút kapcsán, mikor behasaltunk elkapart kerekekkel a kiskunsági homokba és jött a vihar, aztán kézzel ástunk a gumik alá, igen ijedten a semmi közepén, homokdűnenézés helyett, hordtuk a gallyakat és megfogadtuk, hogy soha többet… Á, ez nem olyan, mondtam én. És valóban, mikor olyan lett, megálltam.
A parkolónk
A kerítés és a nádas között úgy beszűkült az út hirtelen, hogy gyalogúttá vált. Pontosabban semmilyen úttá, csak némi hellyé, ahol éppenséggel elgyalogolhat, aki nagyon akar. Nagyon akartunk. Elő a cókmókot. Innen viszont már látszott, hogy a várhoz mégis át kell majd vágni a legelőn, vagyis átkelni a villanypásztoron. Méregettem az alsó drótot, eléggé lent volt. Kutyagoltunk, méricskéltünk. És aki keres, az talál. Egy kiszáradt kis vízfolyás horpadt a folyóba. Kúszhatunk tehát. És kúsztunk. A fiam szerint tiszta testnevelésóra. Sebaj. Átértünk.
Terjőke kígyószisz kéklik a tájban
Most viszont nézzük az egészet más megvilágításban.
Egy pesti gyereknek mekkora élmény átkúszni a villanypásztor alatt? (Oké, nekem is nagy…). Még akkor is, ha nem életveszélyes. Aztán most látott életében először tehénlepényt. Ahogy gyalogoltunk a legelőn át (nem keveset), megszúrta a lábát egy aszat. Ilyen tehát a mezei aszat, amit szintén most csodált meg. És még vagy nyolcféle virágost, virágtalant kellett beazonosítani. Körben a táj széles és gyönyörű. A csorda pont annyira közel, hogy látunk teheneket, de távolabb, minthogy miattuk bármit másképp kellett volna tennünk. És csend. És a csendben madárdal, és sáskaserregés, és a szél susogása. És mi ketten. Meg az a szarvasünő, amely átszaladt előttünk, egészen közel, miután átszökellt a villanypásztor fölött. Neki nem kellett kúszni.
Mutatok előre, hogy az ott a vár. A fiam nem látja
Mondom neki, az, ott! Akkora, mint négy bálna egymásra dobálva, tényleg nem látod? Tényleg nem. Ja, az a bokros-fás, dombszerű? Az. Aha. Mi tagadás, ha a telefonom nem mutatja, akármelyik másik facsoport is lehetett volna. Ismét a villanypásztor. És ismét egy bátor kúszás. Öt-hat vadnövény, és meg is érkezünk.
Meg. De hogy megyünk itt be? Nem, nem olyan, mint a Wikipédia képén. Bozót és cserjetömb. Lődörgünk ott le-föl, mint két róka a csirkeól körül. Aztán észreveszek egy csapásnak is alig nevezhető ritkulást a gaztengeren, két cserje közt. Kipróbáljuk? Ha már itt vagyunk… Vagy lyuk vagy fa!
A sánc tetejéről ez látszik. A gépet jól fel kellett emelnem
Az ott, a gaz között a várárok
Fa. Némileg tiporni kell ugyan, de felkaptathatunk a külső sáncra. Megtettük. És megláthattuk, hogy belül is teljesen elvadult. Bokrok, mellig érő fű. Egy kis résen belátni az árokba, és ott a belső sánc fala. Rajta túl a lombok, ágak-bogak. Kell némi fantázia, hogy meglássa az ember a tatár horda csapatát, amint a legelőn vágtat és potyognak a nyilak. Bizony, a fal tetején a szakállas puskák helyét is benőtte a fű, egy sokkal újabb, nem az, amibe az eltalált török harcos harapott. Mindamellett valahogy mégis érezni lehet. Az ilyen helyeknek ez az egyik varázsa. A másik varázsát meg talán visszaadják valamennyire a fotók. Azt mondom, a karakói földvárhoz jönni legalább fele részt azokért is érdemes.
A visszaút, miután mindketten kifotózgattuk magunkat, pont, mint idefelé, csak immár úgy bújtunk a drót alatt, mint akik mindig ezt csinálták. Az egyikhez titokban hozzáértem, igazából nem volt benne áram.
Mire a kocsihoz értünk „éreztük a túrát” a tagjainkban.
Hogy hogyan fordultam meg a Skodával, arról elég annyi, hogy a csomagtartó a nádasba lógott. Olyan tízfokonként lehetett. De lehetett. És ilyesmik miatt ugyan kár lett volna kihagyni a karakói földvármaradványokat.
Epilógus: Vándor, ha erre jársz, parkolj le hamarabb! És ha ügyesebb vagy, akaszd ki a villanypásztort!
A réten túl a Marcal, a táj, talán közhely, de mesébe illő
A wikipédiás légi felvételen kívül a fotókat a szerző készítette
