Madách remekműve esetében például kérdés, hogy vajon a fordítások közé számítjuk-e azokat a munkákat, amelyek a magyar eredetit kisebb-nagyobb kihagyásokkal nyújtják, illetve azokat az átültetéseket, amelyek kimondottan egy-egy külföldi színházi adaptációhoz jöttek létre, dramaturgi belenyúlásokkal. Számítási módszerek ide vagy oda, bátran leszögezhetjük, hogy a drámát részben vagy egészben több mint negyven nyelvre fordították le, és a listán olyan különleges tételek is szerepelnek, mint a galego, a katalán, a cigány és az eszperantó változat. Németre tucatnyi, angolra nyolc alkalommal ültették át – érdekesség, hogy annak idején alig telt el két hét a Tragédia első magyar nyelvű kiadása után, s egy folyóiratban máris megjelent néhány német szemelvény. (Az első teljes német nyelvű szöveget pedig a korszakalkotó építész, Lechner Ödön testvére, Lechner Gyula készítette.) Aki szeretné mélyebben tanulmányozni ezt a szakterületet, mindenképpen vegye kézbe Radó György és Andor Csaba könyvét, Az ember tragédiája a világ nyelvein címmel (Madách Irodalmi Társaság, 2014). Tanulságként leszűrhető: a dráma iránt lassan százötven éve tartó nemzetközi érdeklődés bizonyára annak köszönhető, hogy Madách alkotásának témája művészileg és filozófiailag is egyetemes érvényű.
Lengyelül mindmáig négy teljes szövegű Tragédia-fordítás született, nem számítva a színházi változatokat. Közülük az elsőt 1885 elején fejezte be a tragikusan fiatalon elhunyt festőművész, Juliusz Wójcikiewicz (1861–1887), és ezen a ponton a lengyel–magyar kulturális összefüggések szép láncolata indul. Wójcikiewicz folyékonyan beszélte nyelvünket, ugyanis édesanyja magyar volt. Két évig Benczúr Gyula növendékeként a budapesti Képzőművészeti Főiskolán tanult, és behatóan megismerkedett a romantika magyar irodalmával. Olvasta Madách és Arany levelezését, valamint a Madáchról szóló szakirodalmat; fordításának alapos előszavát Budapesten írta. Verstanilag azt az utat választotta, hogy az első és az utolsó színben Madách rímtelen jambusaival szemben a lengyel sorvégeket rímeltette, méghozzá nem is tehetségtelenül, a következő indoklással: „…amint a ritmikus szöveget az antik korban az istenek beszédének nevezték, úgy a keresztény világban a rímes beszéd az angyalok nyelve.” Mindazonáltal szakmai szemmel nézve a teljes fordítás általában gyönge színvonalú, bár rendkívül jó szándékú.
Wójcikiewicz a művet 1885 novemberében kötetben is publikálta (Bem apó szülővárosában, Tarnówban nyomtatták), Juliusz Hen álnéven. Ne feledjük: Lengyelország akkoriban a háromfelé daraboltság miatt hivatalosan nem létezett, a lengyel nyelv használatát gyakorlatilag csak a templomokban engedélyezték, mindenfelé osztrák és cári titkosrendőrök hemzsegtek. Világviszonylatban ez volt idegen nyelven Az ember tragédiája legelső teljes kiadása. Wójcikiewicz-Hen az előszóban panaszosan említi, hogy a magyar irodalom teljesen ismeretlen a lengyel olvasóközönség számára. És igaza is volt, lássuk be: a XIX. századi lengyel értelmiség vajmi keveset tudott a magyar költőkről-írókról, és fordítások sem léteztek, még a lengyel földön élt Balassi verseiből sem. Jókai ugyan levelezett a kiváló költővel-íróval, Zygmunt Krasińskival, ám ő emigráns volt Párizsban, ahogy a lengyel szellemi élet legjava. A történelmi barátság szilárdan élt, de azon kívül a legkülönfélébb tévhitek uralkodtak a lengyel fejekben a magyarokkal kapcsolatban. Például az, hogy a magyar nyelv a szláv nyelvcsalád tagja, ennélfogva a lengyel nyelv egyenesági rokona. Amikor Ábrányi Kornél zeneszerző felkereste párizsi lakásán a lengyel romantika géniuszát, Adam Mickiewiczet, ő is ezt a tévedést hangoztatta, és képtelenség volt eltántorítani tőle. (Mickiewicz 1849-ben a francia fővárosból gyönyörű, meghatóan közvetlen, szó szerint testvéri kiáltványban üdvözölte a magyar Függetlenségi Nyilatkozatot.)
Tizenhárom évvel Wójcikiewicz-Hen után, a feldarabolt lengyel haza orosz megszállás alatti területén készült egy újabb fordítás, Teresa Prażmowska (1842–1912) jóvoltából. A magyarul tökéletesen beszélő, ám fordítóként amatőr Wójcikiewicz-csel szemben a hölgy gyakorlott műfordító volt (Kipling, Victor Hugo és mások tolmácsolója), viszont nem tudott magyarul: egy német nyelvű változatból dolgozott, méghozzá Lechner Gyuláéból. A fennmaradt példányok tanúsága szerint az orosz cenzúra 1898. november 18-án engedélyezte a könyv kiadását. Az első fordításhoz hasonlóan Prażmowska szövege is a lengyel verses dráma hagyományát követi, és tizenegy szótagos sorokkal építkezik, 5+6-os osztattal, de pontosság szempontjából sokkal különb az elődjénél: a szakemberek véleménye szerint a XIX. századi legjobb Madách-fordítások közé tartozik.
Mindössze öt évvel Prażmowska fordítása után, valamint kereken két évtizeddel a budapesti színházi ősbemutatót követően, 1903. november közepén a krakkói Teatr Krakowskiban (ma Juliusz Słowacki Színház) került sor a Tragédia lengyelországi színpadi premierjére. Ennek az 1893-ban elkészült épületnek is van magyar vonatkozása: a tervezésére kiírt pályázatot ugyanaz a Fellner és Helmer építészpáros nyerte, akik a kecskeméti Katona József Színházat, a Szegedi Nemzeti Színházat és a budapesti Vígszínházat is alkották. Az előadás szövegkönyvéhez Prażmowska fordítását vették alapul. A szerencsénkre fennmaradt rendezői példány arról tanúskodik, hogy az előadásból négy színt kihagytak (7., 10., 11. és 13.), a többi szín szövegét pedig a cenzúra nyirbálta meg.
Ezt követően a Tragédia lengyel recepciója csaknem hatvan évig szünetelt. Egy irodalmi legenda szerint az 1920-as években egy Andrzej Rybicki nevű szerző az egész művet újrafordította, ám a kézirat elveszett; 1939-ben pedig színpadra akarták állítani Varsóban, de a második világháború közbeszólt.
A harmadik teljes lengyel fordítást Lew Kaltenbergh (1910–1989) készítette 1960-ban. Ő is gyakorlott műfordító volt, például már a negyvenes években – lengyelül elsőként! – átültette Arany Toldiját. Madách-fordítása könyvben is napvilágot látott, Zichy Mihály híres illusztrációival. Ahogy azt a kritikusok egybehangzóan megállapítják, Kaltenbergh sajnos nagyon szabadon bánt Madách szövegével: a klasszikus sorokat egyfajta alapnak tekintette, és tartalmilag továbbgondolta, átköltötte azokat.
A legfrissebb, immár negyedik lengyel fordítást – erről Radó György és Andor Csaba már hivatkozott 2014-es könyve nem tudhat – az egyik legismertebb kortárs költő, az 1945-ben született Bohdan Zadura készítette 2014-ben, és egy rangos észak-lengyelországi kiadónál jelent meg, nagy példányszámban. Az úgynevezett Új Hullám, avagy a 68-as nemzedék tagja, Zadura számtalan szálon kötődik a magyar kultúrához, például egy korábbi fordítói munkája volt Babitstól a Jónás könyve. Zadura fordítása kétségtelenül erős, pontos, friss szemléletű, profi munka, és hatalmas kulturális érdeme, hogy ismét reflektorfénybe állította Madách remekét.
Önálló írás témája lehet Az ember tragédiája különféle megfilmesítéseinek lengyelországi hatástörténete – az elmúlt száz év során a lengyel mozi, majd televízió bemutatta a feldolgozásokat, beleértve egy némafilmet is. A Jankovics Marcell 2011-es animációs filmváltozata szokatlanul élénk visszhangot keltett lengyel szakmai körökben, tanulmányok sora született róla. A Tragédia lengyel színházi hatástörténete szintén olyan izgalmas téma, mely további írást érdemel.
A szerző költő, műfordító, polonista
